dunszt.sk

kultmag

Egy forradalmár, ha volna ilyen

Magam is meglepődtem, miért jut eszembe Vida Kamilla első verseskötetéről, a Konstruktív bizalmatlansági indítványról egy Kányádi-parafrázis (József Attilára rájátszás): „csak hős ne légy / mert ebben / a hősietlen / korban hősnek lenni nem érdemes / és nem szabad de meg se add magad”. Kányádi Sándor verse, a Krónikás ének a Ceaușescu-korszaknak (az erdélyi magyarság számára) legveszedelmesebb évtizedében, a nyolcvanas években keletkezett, egy évtizeddel Vida Kamilla születése előtt. Teljesen más a két versvilág (s a mögöttük húzódó élettapasztalat), más a hangütés, a versritmus. A Krónikás ének tragikus vershelyzetétől, megszenvedett pátoszától, jambikus ritmusától látszólag fényévekre van Vida Kamilla debütkötetének kesernyés humora, naiv és álnaiv közvetlensége, nyílt szókimondása, laza mondatritmusa. Ám a szerep, a hős, a lázadó, a forradalmár szerep a Vida-kötetnek is központi motívuma, és bár teljesen más indíttatásból, de a hősiességről e mű is ugyanazt mondja: „nem érdemes és nem szabad”. S e konzekvenciát nem periferikusan fogalmazza meg, hanem a könyv felnövési, felnőtté válási történetének a kvintesszenciájaként.

A versekben megszólaló fiatal nő ugyanis – ez derül ki az általa előadott (szituációkba sűrített) történetekből – gyermekkora óta vonzódik a társadalomjobbító, -megújító cselekedetekhez. Nem túl gyakori az ilyen nevelődés, de adódik rá magyarázat: elsőként a rendszerváltó, MDF-es nagyapa iránti rajongás (Lakosság), aztán a Harry Potter-olvasmányok (Nem csak a hetedik), végül a versalany saját hajlamai – a szabályok megszegésére és megújítására (Gesztenyetaposók, Palkóavar). A felnőttség küszöbén azonban korrodálódni látszanak a hősi eszmények. Ezt vetíti előre a kötet bevezető verse (Majd visszatérünk rá a kommunizmusban), mikor az elbeszélő egy „felelsz vagy mersz” játékban nem tud válaszolni arra a kérdésre, hogy vérét adná-e a forradalomért.

Idősebb olvasók felkaphatják a fejüket: miféle forradalomról lehet itt szó? Még a két rendszerváltást sem emésztettük meg 1989 óta. Vida Kamilla azonban egy vadonatúj generációhoz tartozik, s ennek a nemzedéknek az öntudatosabb tagjai már tisztában vannak azzal, hogy a kapitalizmus felpörgetett szükséglettermelése katasztrófákat okoz – klímaválságot s a társadalmi olló szétnyílását. S azt is sejtik: ezekre a gondokra nekik kell megoldást találniuk, hisz az ő életüket veszélyeztetik.

De milyen módon lássanak a problémák megoldásához? Lázadással vagy egyezkedéssel? S ha lázadással, az mit ér erő híján? Van-e olyan közösség, amelynek nevében egy Greta Thunbergként érdemes szót emelni, küzdeni? Közösséget keresnek, kutatnak a Vida-versek, s az önéletrajzi fikció mentén találnak ilyent, olyant, amolyant. A jelenben például szorosabb vagy lazább baráti kapcsolatokat, diák- és költőtársaságokat a maguk nézetkülönbségeivel, rivalizációival („ki írja majd meg a nagy járványverset”), szerveződések és szétesések stádiumaival (JAK). A múltban – a gyerek- és kamaszkorban – mintha erősebbek és tartósabbak lettek volna a kötések barátnők, osztálytársak és egy templomi énekkar tagjai közt, csakhogy ezek a kapcsolatok már nem folytathatók. Felnőttként már nem lehet Harry Potter-es szerepjátékokat játszani (melyekben „lány létére” a versalany volt a hős, a „kiválasztott, a hetedik horcrux” – Nem csak a hetedik), és az énekkar tagjai is gyanakodva szemlélhetik, mennyire tartós a hite annak, aki még karácsonykor sem áldoz (A mindenki rövidítése).

A család biztos háttér, abszolút nullpont, csak épp fogyatkozik, és apad a hite is, behúzódik a maga csigaházába: „Valahogy élni kell, mondjátok. / Így altattatok el, ezt tanítottátok, / ha hazád nincs, hát otthonodnak légy híve rendületlenül” (Csigaház). Mert nemzet helyett lakosság van, és népben-nemzetben gondolkodni maximum úgy lehet, ahogy a zamárdi strandon reagál a félmeztelen tömeg a Himnusz hangjaira, mikor a Red Bull támogatta műrepülő versenyen magyar produkció következik: „A strandhossznyi embersereg feltápászkodik / a pokrócokról, arrébb rakja a debrecenit” (Zamárdi). Tökéletes összhangot szinte csak A dallam „kórustagjai” között találni. Őket a közös gyűlölet egységesíti és a közös bűn: egy osztálytárs gyötrése, zaklatása. Itt nincs bizonytalanság, nincs kétely, még annyi sem, mint a Vajon mit gondolhatnak a tyúkok Amerikáról? című példázatban, ahol az „amerikai álmokat dédelget”-ő tyúkot csipkedik halálra a társai. A bűnbaknak kikiáltott osztálytárson pedig ütésekként csattannak a „kórus” anaforás megállapításai:

„Mi voltunk azok, akik először csak azt mondtuk, nem leszünk a barátod.
Mi voltunk azok, akik aztán belöktünk a szederbokorba, és fenyegetőztünk, hogy elmondjuk az összes titkodat, ha elárulsz a tanító néninek.
Mi voltunk azok, akik később azt terjesztettük rólad az iskolában, hogy tetves vagy, túrod az orrod, és a szüleid a szocikra szavaznak.
Mi voltunk…
Kapsz húsz évet, azalatt nem hallasz rólunk, de ha akkor is egyedül jössz, megölünk.”

Támogató közösség híján a figyelemfelhívás és a példastatuálás anarchista gesztusa jöhet még szóba. A versek egyikében ez is kipróbálásra kerül. „Lázadok, / és mikor lázadás közben megpillantom magam / az irodaház üvegében, a bezúzás előtti pillanatban, / csak nevetek, és szánom, akit látok” (Lázadok). A folytatásban aztán már a rendőrök faggatják, drogos-e. Bennük fel sem merül, hogy a rombolás mást is szolgálhatna, mint ösztönkiélést. S ha ehhez a kudarcélményhez a versalany még hozzáveszi (persze, hogy hozzáveszi, ettől lázadó), hogy egy nőnek milyen lehetőségei vannak Kelet-Közép-Európában a politikai cselekvésre, akkor még képtelenebb helyzetben érezheti magát: „Egész életemben Boka akartam lenni, / ki más. Most is ezt akarom, / nézek rád, hosszan állom a pillantást, / meg is csókolhatnál, Áts Ferenc”. A Pál utcai fiúk képzetkörében hosszan időz a vers, a hős és a becsület fogalma körül kering. Miért jelentenek e szavak mást a nőkre és mást a férfiakra vonatkoztatva? Becsület alatt nők esetében szüzességet vagy hűséget értünk, a férfiak esetében pedig Nemecsek Ernő-s helytállást, – a Lázadok szavaival – olyasmit, ami „az utcán szerezhető”, a grundon vagy a ligetvédők között. A lírai alany ragaszkodna ahhoz, hogy a fogalmak ugyanazt jelentsék, bárkiről van szó. Ennek érvényesítéséhez meg is van a kompetenciája – teheti hozzá az olvasó.

A forradalommal, a társadalommegújító szándékokkal kapcsolatban más struktúrájú, de szintén kettős beállítódást tapasztal a fiktív önéletrajz írója. A rejtett elvárásokhoz okosan, bár öntudatlanul igazodó gyermekek (ironikus) perspektívájából idézi fel a forradalmi megemlékezéseinket, melyek a nemzeti kiválóság érzésével együtt sugalmazzák azt a meggyőződést, hogy ma már semmi szükség forradalmakra. Végtére is „[k]okárdában hintázni már majdnem olyan, / mint forradalmat csinálni”. A hősiesség felemelő érzése pedig egy mászókáról való lepottyanást követően is megélhető, ha eközben épp a lepottyanó gyermek nagyapja mondja a március 15-i beszédet a játszótér mellett: „Gyorsan felálltam, és hősies tekintettel / kerestem nagyapám pillantását, / hogy lássa, életemet és véremet a hazáért vagy a lakosságért, / vagy amiért éppen. Nem nézett oda, intett / a rezesbandának, hogy jöhet a Szózat.” (Lakosság)

Többször megemlékezik a kötet 1956 megünnepléséről is. Megtudhatjuk például, hogy az óvodásokkal célszerű lisztgyurmából elkészíttetni a ledöntött Sztálin-szobrot, hozzá gesztenyéből a civileket, akiknek teendője persze már nincs, hisz a szobor ledöntve. A forradalom alakítható, mint a lisztgyurma. Hacsak nem találkozik a gyerek valóságos tüntetéssel, véres csetepatékkal. Mert ha délelőtt még áhítatosan szavalja az 50. évforduló városi ünnepségén, hogy „angyal, vidd meg a hírt az égből, / mindig új élet lesz a vérből” (The Pointer Sisters), és este a tévében már szemtanúja lesz egy fegyveres oszlatásnak, akkor azért a tapasztalat és a „rejtett tanterv” konfliktusba kerülhet. Eredményként a felnőtt majd elmélkedhet, milyen élet lesz a vérből. Jobb vagy rosszabb a korábbinál?

A könyv utolsó verseit olvasva az olvasó gyanakodni kezd, hogy a versek lírai és epikus „hőse” e kötettel leszámol kamaszosan lázadó, rebellis énjével, és hátat fordít az erre predesztináló múltnak. Elvégre felnőtté vált, a beavatása is megtörtént, egy kiadó elfogadta megjelentetésre a könyvét, és ő megköthette élete első nagy kompromisszumát az irodalmi intézményrendszer egyik oszlopos tagjával: lemondott arról, hogy beleszóljon könyve külső alakításába, beérte a szín megválasztásának szabadságával. Itt az ideje hát, hogy váltson: leváltsa eddigi „kormányfőjét” – a szabad, de érvényesülésre képtelen és így hatástalan kamasz énjét –, konstruktív bizalmatlansági indítványt nyújtson be önmaga, pontosabban volt énje ellen. Mert élni kell és hatni kell, és be kell érnie azzal a „társadalmi szerep”-pel, mellyel kiadója kecsegteti (Ez a kiadó társadalmi szerepet vállal). Elvégre tényleg „nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet”, és most már ő is úgy véli: „Forrást kutat, nem vért itat / a szabadság s a szerelem.” (József Attila). Persze a befejező versekben is ott érezzük az iróniát és az öniróniát, mint végig a kötetben. Illúzióitól nem búcsúzik boldog, derűs szívvel a költői én, és még az sem biztos, hogy végleg megválik tőlük.

Vida Kamilla kötete emlékezetes lesz irodalmunkban: kevés az olyan költőnk, aki a lényeges kérdésekről mer és tud is beszélni. Vida Kamilla ilyen.

Vida Kamilla: Konstruktív bizalmatlansági indítvány. Időmérték 30. Magvető, Budapest, 2021

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket