Apátia nővér

Mintha ablakból néznél ki egy sivár utcára,
ahol egy vonat fut el éppen, tópartra
szállítva a boldog nyaralókat. Társalkodónőd,
Apátia nővér a sarokban üldögél, foltozza
a harisnyáidat, amiket egész télen nem
hordtál, és most egy ideig nem is fogod őket felvenni.
Apátia kétféle alakban mutatkozik előtted:
vagy púpos, szürke ruhás, ráncos arcú nő,
könyörtelen pengeszájjal, besüppedt orcákkal,
vagy fiatal, keskeny arcú nő, vakító kék szemekkel
és hosszú lábakkal. Csak a haja ugyanolyan seszínű.

Most keseregsz, hogy elment melletted az élet,
pedig te mentél el mellette, mondja azzal az idegesítő
éllel a hangjában, amire mindig felkapod a fejed.
Mindig gyönyörű, amikor bántani akar,
és mindig csúnya, amikor együttérez veled.

Apátiával együtt járod a város utcáit,
lázasan keresel bennük valami újat,
ami eddig még nem tűnt fel. Szálkás,
korhadt deszkákat a kerítésben,
kiharapott darabokat a falakból.

Élet nyomát, nyávog, definiáld előbb,
mi az az élet, szíved szerint megfojtanád
itt a nyílt utcán, de annyira régóta élsz egyedül,
hogy bármilyen lakótárs megfelelt már,
csak legyen valaki. Tény, hogy csillapult
benned minden vihar, amióta veled él,
kevésbé fáj, hogy mások zabálnak,
táncolnak, szeretkeznek, és talán még valóban
szeretik is egymást. Nem érted a sort a fagylaltozó előtt,
nem érted azokat, akik társasjátékot játszanak.
Nem érted magad, amikor új ruhát veszel,
hiszen úgysem lát más, csak Apátia,
neki meg aztán mindegy.

Mi lenne, ha kitépném magamból a vihart,
mondod Apátiának, még ha most épp
le is van láncolva, hogy gyötörje a zsenge
hársfalombokat, a naivan liluló haranglábpopulációt
a lábamnál, a fonnyadó meggyfekete tulipánokat,
terjedjen a tóig, ahol a boldogok nyújtóznak el
a parton, meneküljenek fedél alá és reszkessenek.

Apátia leint, még feldühödni sem tudsz
eléggé. Beszélnél mással, de a többiektől elszoktál.
Hunyorogsz, felemeled a fejed, egy emeleti ablakra nézel,
ami nyitva van, neoklasszicista bérház, pókhálóba szőve
ücsörög a sarokban egy nő, aki ennek ellenére nem zavartatja
magát, megcsillan a fény a gyönge szálakon, rádió zümmög,
mosógép zörög, öblítő és orgona illata keveredik
valami nyirkos, eső utáni, buja, fojtogató szaggal,
ami a levelekből árad, és mire felfejti a ruhája szálait,
és nincs rajta semmi, csak a háló, amit ő szőtt,
szikrázó gömbként burkolja a kegyetlen napsütésben,
ahová nem tud leiramodni, elhalkul a zongorafutam
és megkel az asztalon az a kínos és nehéz kenyér.

Fotó: Máté Péter/Jelenkor Kiadó