„Kevés az olyan fesztivál, amely képes megőrizni a függetlenségét és integritását”

Egyik darab után jött a másik, míg végül idén az SZFE doktori iskolájában kötött ki. A kollektív színházalkotás témáját kutatja, hiszen ez vonzza leginkább a színházban. Sőt, az FAQ Társulat Váratlanul című tantermi előadásában még játszik is az éppen második gyermekét váró Zsigó Anna, akivel a dramaturgia csínyján-bínyján és átalakulásán túl a területek közötti átnyúlásról, anyaság és színház kapcsolatáról, illetve a szerepek átalakulásáról is beszélgettünk a Jurányi teraszán.

Mindig is színházi érdeklődésű ember voltál. Hogyan keveredtél elsőre a lengyel–magyar szakra?

Abban az évben nem indult dramaturg szak a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Lengyelországban pedig amúgy is sokat nyaraltunk. Szerettem nyelvet tanulni, mindig is a kevesek által beszélt nyelvek érdekeltek jobban. Így elkezdtem a szakot, és nagyon szerettem csinálni.

Nem bizonytalanodtál el egy pillanatra sem, hogy esetleg az idegen nyelvek útja lesz a tiéd?

A színház felé akartam kanyarodni, ez számomra sosem volt kérdés. Inkább arról volt szó, hogy annyira megszerettem a szakot, hogy nem akartam mindenáron félbehagyni, sok időt töltöttem külföldön is. Akkoriban lettem tagja a TEK-nek is (Társadalomelméleti Kollégium – a szerk.), nagyon sok energiát fektettem abba is. A közösség és a tanulás kitöltötte az akkori életem.

Miért és mitől volt számodra annyira egyértelmű, hogy mégis színházzal foglalkozol?

Szerintem az én történetem eléggé klasszikusnak számít a szakmában. Fontos középiskolai színjátszós élmények játszottak közre. Az egyik ilyen a francia színház, ez a gimis színjátszós mozgalmaknak egy speciális ágazata. Az a lényege, hogy franciául játsszunk, és általában a nagyon lelkes francia tanárok működtetik. Ennek a műfajnak nálunk volt egy leágazása. Tulajdonképpen egy második társulat jött létre azokból, akik meglehetősen kezdők voltak franciából. Köztük voltam én is. A mi esetünkben inkább mozgásszínházi darabok készültek felvételről elhangzó francia szövegekre. Ezzel párhuzamosan egy másik, magyar színjátszókörbe is jártam, amit Szabó Attila vezetett. Amiket tőle tanultam, illetve a közösen megszerzett élmények örökre bevésődtek az idegrendszerembe.

Annyiban mégsem klasszikus a történeted, hogy a színjátszós élmények legtöbbször a színpad és/vagy a rendezés felé viszik a diákokat. Te azonban a kezdetektől fogva a szöveg mellett tetted le a voksod.

A könyvek iránti érdeklődésem apukámtól ered. Ő mindig tök jó és fontos műveket adott a kezembe. Szabó Attilánál pedig a közösségi alkotáson volt a hangsúly, az improvizációkon, a személyességen, mintsem a szereplésen magán. A színházban azóta is ez a legfontosabb nekem. Így nem volt nehéz ellenállnom a színpadnak, a játszás soha nem vonzott igazán, habár a Váratlanult nagyon szeretem csinálni. Ez egy átvett szerep, eredetileg dramaturgja vagyok az előadásnak, de a rendező, Kárpáti Pál ráérzett valamire, amikor engem ugrasztott be.

A dramaturg osztályban hogyan alakult ki a közösség? Hiszen a szöveggel való bánásmód sokszor egyedül végzendő munkafolyamatot takar.

Szerintem nehéz osztályunk volt, jó értelemben. Erős egyéniségek jártak oda, sokan szerettek volna minél hamarabb aktív színházi munkát végezni, az iskolán kívül is. Első év végén az osztályfőnökeink szerveztek egy közös tábort az akkori, első osztályos kaposvári színészekkel. Petörkén volt a kaposvári színművészetinek egy alkotóháza, egy tó partján, idilli környezetben. Velük próbáltuk a mi jeleneteinket, közös jeleneteket is csináltunk, nagyon jó élmény volt! Az együttműködések jó csapatokat alakítottak ki, de persze, az órák típusától is függött, melyik mennyire volt közösségi és alkotómunkát igénylő.

A csapatmunka vonzott a független színház területére?

Amikor végeztem, egy kőszínház sem keresett akkor dramaturgot. Nagyon kevés, megszámlálható mennyiségű státusz létezik az országban. Meg a tendencia inkább az, hogy általában minden rendező hozza magával a saját dramaturgját. De én amúgy sem vágytam kőszínházi státuszra, mert a függetleneknél és szabadúszóként sokkal inkább az egymás szakterülete közötti átjárásokat élem meg, amit nagyon szeretek! Félreértés ne essék, két gyakorlati szemesztert is a Katonában töltöttem Radnai Annamária mellett, Ascher Tamás rendezéseiben, és semmiért nem adnám ezeket a tanulóéveket. Dolgoztam Nagyváradon, Nyíregyházán is. Örömmel megyek kőszínházba, ha hív a rendező. Sok jó szakmai és emberi kapcsolatom is származik ezekből a munkákból, szóval nem szeretném mindenáron független dramaturgként aposztrofálni magam.

Neked van már „rendeződ”, vagy párt alkotsz már valamelyik alkotóval?

Muszáj itt tennem egy fontos zárójelet: általában a rendezők beszélnek így, hogy „hoztam a dramaturgom”. Ez egy nagyon rossz beidegződés, mert kisajátítja az alkotót. Ebben az esetben akkor én is fogalmazhatok úgy, hogy a „rendezőim”, de nem akarok. Visszatérve a kérdésre: Kárpáti Péter mellett rengeteget tanultam már az egyetem idején is. Ő is a témavezetőm, hiszen az improvizációk alapján írt színpadi szövegek módszerét tőle ismerem. Az úgynevezett létezés-imprót. Koltai M. Gáborral is nagyon jó kapcsolatom van, nagyon fontos találkozásnak tudom be azt a két rendezést, amiben együtt dolgoztunk. Ő inkább dramaturg-agyú rendező, elmélyültebben foglalkozik a szöveggel, mint mások. Ezer éve ismerjük egymást Kárpáti Pál színész-rendezővel, sok előadást készítettünk már együtt. A közös munka most egy új, izgalmas irányt vett. Van egy kis csapatunk, sokszor együtt dolgozunk a színházi munkáink során. Úgy nevezzük magunkat jobb híján, hogy A cég. Négyen alkotjuk: Pál, a felesége Veronika Keresztesová látványtervező, én és a férjem, Szabó Sipos Ágoston, aki zenész. Most belefogtunk egy szabad, kísérletező alkotófolyamatba közösen. Próbáljuk integrálni ezt azzal, hogy gyerekeink vannak és más munkáink is.

Mit jelent a dramaturg-agy?

Manapság már nem csak a szövegközpontúságot. Az elmúlt időben sok kortárs táncelőadásban vettem részt, amikben, ugyebár, semmiféle szöveg nincs, mégis jó, ha van dramaturg. Az egyik fontos jellemzője az, hogy képes egyszerre kint és bent is látni a darabot. Hogy rájöjjünk, van-e értelme, van-e hatása, jó-e a szerkesztés, következik-e egyik jelenet a másikból. Fontos az is, hogy minden szónak legyen értelme, hogy tudjuk, miért van ott, ahol.

A posztdramatikus, azaz a szövegen túli színházi nyelv itthon is kezd szépen lassan teret nyerni – legalábbis a függetleneknél. Ellenben az a teória még mindig él, hogy a dramaturg csakis a szöveggel van kapcsolatban. Egy ilyen színházi nyelvezetben mi lehet a dramaturg feladata?

Valami ilyesmit kutatok a doktorimban, a dramaturg szerepének átalakulásával foglalkozom, még nem tudok rá pontos válaszokat.

Ebben az esetben öt év múlva beszélgetünk újra.

Igen! Amúgy szerintem nem is jó, ha most gyorsan alkotunk egy új definíciót: oké, eddig a dramaturg ez volt, most meg már ez. Nagyon a jelenben folyik még a folyamat. Inkább azt érdemes megnézni, hogy a rendező–dramaturg viszony hogyan alakul át, hogyan működnek. Azokban milyen átalakulások láthatók, mert azokból sok mindenre lehet következtetni a dramaturg megítélése kapcsán. Sokszor már maga a szöveg is egy projekt eredménye, nem egy már létező darab. A színlapoknál egyre többször szokott az a probléma felmerülni, hogy vajon kinek mi a titulusa? A régi megnevezések ugyanis már nem teljesen fedik az adott alkotó tevékenységét a darabban. Ez is jelzi, hogy előbújtak a dramaturgok a sötétből, aktívabb szerephez juttatják őket. A független területen legalábbis mindenképpen. És ez azért fontos, mert a mi szakmánk nagyon igényli azt, hogy végre névvel és arccal vállaljuk a felelősséget, hogy lehessen kihez kötni a sikereket vagy a hibákat. A dramaturgok könnyen váltanak ki hatást kőszínházi struktúrában is, mert könnyen átjárnak a rendszerek között. Kapcsolatot teremtenek a párhuzamos univerzumok között.

Akár a képzésben is be lehetne ezt a szemléletet hozni, nem?

Éppen egy tök izgalmas és átalakuló folyamatot szakított meg az erőszakos modellváltás. A mostani másodéves dramaturgoknál például megfigyelhető az, hogy az oktatásuk reflektál arra, hogy a klasszikus szerepkörön túl is lehet feladata a dramaturgnak, de ezzel a kérdéssel már az én osztályfőnököm, Radnai Annamária is sokat foglalkozott. Rendeznek, jelenetet írnak, játszanak stb. Egyfajta univerzálisabb színházcsináló szemlélettel dolgoznak. Tök jó, ha ez a szemlélet is bejön! Az elmúlt években indított szakok is azt bizonyítják, hogy ez az iskola (az egykori Színház- és Filmművészeti Egyetem – a szerk) próbált lépést tartani a színházi tendenciákkal, még ha döcögősen is. A nagy mesterek például elkezdték átadni a pedagógiai tudást a fiatal tanársegédeknek. Ez, ami az elmúlt évben történt, egy tragédia és trauma, én nem tudom, hogy hogyan lehet feldolgozni.

Számodra ki a „jó rendező”, a „jó munkatárs”?

Akkor jó, ha rak rám felelősséget és szabadságot. Ha nekem nemcsak az a feladatom, hogy megvalósítsam a gondolatait a szöveg szintjén, hanem… Nem is tudom, máshogyan biztos rosszul érezném magam. Érzem a dramaturg egyéni alkotótevékenységét, ezt élvezem nagyon. Ehhez kell a kíváncsi, jó partner, aki örül annak, hogy a dramaturg a munkatársaként szeretne az előadáshoz hozzátenni. És muszáj, hogy hasonlóan működjön a humorunk. Illetve szövetséges is! Szerencsére, eddig nincsenek rossz tapasztalataim.

Van egy ötéves kisfiad is. Az anyaság külön szerepkör számodra, igaz?

Az életünk nagyon erősen összefolyik a munkánkkal, nem tudom szétválasztani az énjeimet sem. Ugyanakkor nem értek egyet azzal a gondolattal, hogy a színház mindennél és mindenkinél fontosabb mindig. Ezek a típusú mondatok mindig felháborítanak, amikor a női színházi dolgozókat ezekkel akarják sakkban tartani. Szerelemből csináljuk a színházat, de nemcsak ez folyik bele a magánéletembe, hanem a magánéletem is a színházba. Jó néha „szabad napot” tartani. Ugyanakkor nehezen mondok nemet, nagyon sok szorongással és gyötrődéssel jár, valahol mindig áldozatot kell hozni. De halványan látom, hogy azért ezek az áldozatok megérik, mert nagyon szeretem csinálni, én ettől boldog vagyok, és ezt bizonyosan a kisfiam is érzi. Nagyon érzékeny rendszer ez, fontos, hogy ebben mindenki – főként az érintett gyerekek – biztonságban érezze magát, de Gazsin úgy látom, hogy minden a legnagyobb rendben, most éppen izgatottan várja a kistestvérét.

A dramaturgi munkák és az anyaság mellet idén bejött egy újabb szerepkör: a fesztiválszervezői. Hogyan értékeled az idei Bánkitó Fesztivált?

A Bánkitó Fesztiválhoz mint a színházi programok felelőse kapcsolódtam. Mivel elég későn derült ki, hogy lesz lehetőség a nyáron fesztiválokat tartani, ezért nagyon gyorsan kellett összerántani az egész programot, nekem is gyorsan kellett beletanulnom a feladatba. Dramaturgként eddig általában nem a szervezői szerepkör, hanem inkább az előadás felől érkeztem egy-egy fesztiválra. Izgalmas és kicsit félelmetes is volt ez a pozícióváltás, hiszen továbbra is a saját kollégáimmal, szakmai közegemmel dolgoztam együtt, de most egy másik szerepben. Személyesen úgy érzem, hogy nagyon jól sikerült az idei Bánkitó. A szervezői csapaton és a fesztivál látogatóin, valamint az előadókon is érezni lehetett azt a közös törekvést, hogy végre, a hosszú kényszerszünet után, együtt legyünk. Mindenki ezerszázalékosan beletette a maga részét. Nagyon hálás vagyok a fesztivál főkoordinátorának, Oláh Katának, hogy teljes nyitottsággal és bizalommal irányította a csapat munkáját. Ez önmagában nagy érték.

Mik voltak a programhálózat kialakításánál a fő szempontjaid?

Idén, a járványhelyzet szülte kényszerek hatására a fesztiválon egy elég szűk létszám limit volt a látogatók számát tekintve, illetve a megvalósításhoz szükséges infrastruktúra is visszafogottabb volt. Én ezt, minden nehézség ellenére, egyáltalán nem negatívumként éltem meg. Például idén nem volt kijelölt színházi helyszín a megszokott színházi sátorral, ezért a fesztivál területén elszórva, különböző helyszíneken valósultak meg a színházi programok. Összességében ez egy kísérletibb évad volt, sok mindent ki lehetett próbálni. Volt freeszfe-s vizsgaelőadás, workshop, fázisbemutató stb. Időtartamban is elég különböző darabok érkeztek. Sok tanulsága van az idei programnak, amiket a következő év tervezésénél mindenképp figyelembe veszünk. Úgy láttam, és abban bízom, hogy azok a társulatok, akik részt vettek idén a Bánkitón, a saját darabjukkal, munkájukkal kapcsolatban is ki tudták használni a kísérleti év előnyeit. Kipróbálhatták az előadást egy másfajta helyszínen, vagy a további munkájukban segíti majd őket, hogy először itt került közönség elé a darab, de legalábbis számukra is tanulságos volt a részvétel. Az egyik legfőbb szempontom az volt idén, hogy egészen friss vagy kevésbé mainstream előadásoknak is platformot biztosítsunk.

Mennyire valósultak meg az elképzeléseid a fesztiválon?

Előzetesen nagyon nehéz volt felmérni, hogy ehhez a közönség-létszámhoz mennyi és milyen program az elegendő. Nekem nagyon nagy öröm, hogy minden előadás megtalálta a közönségét, úgy láttam, hogy van érdeklődés, megtöltötték a nézők a színházi tereket. Nagyon kíváncsi vagyok az előadók visszajelzéseire is, ezeket most kezdem begyűjteni. Közben már azon jár az agyam, hogy miként lehet majd javítani, fejleszteni a színházi programok körülményeit, milyen koncepcionális ötleteket lehetne megvalósítani a következő évben.

Szerinted miért fontos, hogy idén létrejöhetett a fesztivál?

Úgy látom, hogy a járványhelyzet után nem a gigaprojektek képesek a leggyorsabban újrarendeződni, hanem a kisebb, flexibilis és a folyamatokra reagálni képes szerveződések. A Bánkitó idén igyekezett terepet biztosítani az elmúlt időszak valamiféle közösségi feldolgozására. Csomó fontos és aktuális beszélgetés, vita, civil program valósult meg, sorjáztak a hazai fellépők a zenei helyszíneken. Kevés olyan fesztivál van itthon, ami sok év után is képes megőrizni a függetlenségét és az integritását. Örülök, hogy a Bánkitónak sikerült átvészelni az elmúlt időszakot.

A portréfotót Vágó Borbála készítette