„Ott vagy, ahová a figyelmed irányul”

Beszélgetés Sirokai Mátyással többek közt a figyelemirányítás művészetéről, egyensúlyozásról, az idő rendjéről, valamint az érzékelésen keresztüli kölcsönhatásokról Lomboldal című 2020-as kötetével kapcsolatban.

A Lomboldal természetközeledése leginkább a test tudatos használatán át történik, a mozdulatokra való odafigyeléssel, így valahol a jóga irányából szeretne a kötet a természet, a létezés szerves részévé válni. A könyv szerkesztője, Lanczkor Gábor is a jógát emeli ki, ő „növényi jógának“ nevezi ezt a történést. Mindeközben számos más útja volna még a tudat- vagy épp nem-tudatállapot megközelítésének, eszünkbe juthat a tantra, a holotróp légzés, a vipassana, a mindfulness, a (nyugati típusú) meditáció vagy például a pszichedelikumok – ezutóbbi azért is lehet érdekes, mert számos úgymond növényalapú, avagy gombaalapú élménnyel léphetünk egyenes, intim kapcsolatba a természetvilággal. Nem arról van szó persze, hogy a köteted kizárólag a jóga által közelítene mindehhez, nagyon is komplex az a rendszer, amit kapunk, a Lomboldal önmagában is a létezés összefüggéseinek és összekapcsolódásainak egy mikrouniverzuma, amely a szexualitástól a varázsgomba okozta ego-halálig mindent magába foglal. Tulajdonképpen ezt a komplex világtapasztalatot nevezed többhegyű figyelemnek a kötetben? Valamint visszakanyarodok és újra felteszem az eredeti kérdésem: miért pont ez a növényi jógaközpontú, jóga-allegorikus út a leghangsúlyosabb?

A növényi jógához hasonló kifejezésekben azt szeretem, hogy nyitottak, és inkább felfedezésre mint definiálásra várnak. Ilyen a többhegyű figyelem is, amiből a figyelem mindenki számára ismerős, de a többhegyű nem magától értetődő – viszont róla szólnak a Lomboldal és A beat tanúinak könyve egyes szövegei. Szeretem azt gondolni, hogy mindig a figyelemirányítás művészetét tanuljuk és gyakoroljuk, vagyis hogy valójában a figyelmünkkel léphetünk kapcsolatba a világgal. Fordítsd figyelmedet egy fára, és a maga módján visszanéz rád. Hallgass meg valakit figyelmesen, ha örömet akarsz neki szerezni. Vegyél kézbe egy követ, és felragyog. Azzal, hogy megérintesz valamit a figyelmeddel, odakínálod magad az ő érintésének is.

A jógáról is sokféleképp lehet gondolkodni – én nyitottan állok hozzá. Nagy hatással volt rám, amit Selvarajan Yesudian a légzésről ír Sport és jóga című (Haich Erzsébettel közösen jegyzett) könyvében, de nem feltétlenül gyakorlok ászanákat, inkább az intuícióimat követem, és kísérletezek. Mi történik, ha egy 100 méteres hevederen (longline) egyensúlyozva a légzésemre irányítom a figyelmemet? És ha akkor teszem ugyanezt, amikor labdákkal játszom? Esetleg ha zenélés közben egy ismétlődő dallam hosszához igazítom a ki- és belégzés hosszát? Mit lehet tanulni a növényektől az egyensúlyozásról? Ez jógának számít? Nem tudom, számomra nem is igazán fontos kérdés, inkább azt szeretném ezzel jelezni, ahogy áthatják egymást a különböző területek. A jóga sincs kitüntetett szerepben a Lomboldalban, az általad említett területek is legalább így áthatják a szövegeket és egymást.

Azt tartják, és szeretem én is ezt gondolni, hogy tulajdonképpen a tudatunk teremti (folytonosan és megállíthatatlanul) a világot körülöttünk, és magunk számára. Ezért „más“ (és mégis egyszerre ugyanaz) minden lény egy kicsit az állandó összekapcsolódásban és kölcsönhatásban. És ez az a teremtés, melyet mi, emberek megteszünk a figyelmen keresztül – csak akkor él számunkra valami igazán, a maga teljességében és önmagaságában, ha a teljes figyelmünket neki adjuk. Ez a teljes figyelem működhet mondjuk fáramászás és kötéltánc közben is, és miközben figyelünk egy másik létezőre, ez a létező visszahat ránk, kapcsolódni próbál, interakcióba akar lépni velünk természetszerűleg. Érezhetjük ezt a szándékot és jótékony hatást mi, emberek, amikor a természetben, mondjuk egy erdőben létezünk, sétálunk, ha meg tudjuk tisztítani a fejünket a gondolatoktól, a centrikus én-koncepciónktól, stb. De mi történik visszafelé? Nemrég olvastam egy tanulmányban, hogy már tudományosan is kimutatták, hogy a növényeknek van tudatuk. Egy másik helyen olyan információ jött szembe velem, hogy a 20. század végétől egyre több, különböző törzsekhez, népekhez tartozó sámán hagyott fel a pszichedelikus gombák használatával, mivel olyan régóta és annyira kapcsolódtak már a gomba tudatával, hogy érezték: megváltozott a gomba tudata. Ezt a ma pszichedelikus reneszánsznak nevezett tendenciával indokolták meg, ami a nyugati kultúra felől érkező, és az egyre inkább kommercializálódó pszichedelikus-turizmusnak tudható be: pl. a kéthetes, mindenki számára elérhető ayahuasca-kurzusok/terápiák. A Lomboldal tele van növényi kapcsolódásokkal (amit az ember nagyon mélyen és egyszerűen talán úgy bír szavak által leginkább kifejezni, hogy: „szeretlek, mert szeretlek.“), hogy látod Te ezt az oda-visszaható kapcsolódást, mind a kötet fényében, mind azon túl?

Az, hogy a földi élővilág végső soron egyetlen összefüggő organizmus, viszonylag könnyen elfogadható, főleg akkor, ha hajlandóak vagyunk elengedni saját felsőbbségünk, kiválasztottságunk stb. gondolatát. Persze más kérdés valamit gondolatban elfogadni, és más ugyanezt érezni is. Az egyik állapotból a másikba való eljutásban mindenképp szerepe van a figyelemnek, mert az érvek-ellenérvek, és egyáltalán, az ellentétekre alapuló gondolati mechanizmusok nagyban megnehezítik azt, hogy az egészünkkel forduljunk valami felé, legyen az kutya, fa vagy bármi más. Fejsúlyos lények vagyunk, az energia-háztartásunk aránytalanul nagy részét mentális tevékenységek foglalják le, ezért hajlamosak vagyunk a fejünkben élni. „You are wherever your thoughts are” – idéz Steve Reich egy haszid misztikust a You Are variációk (2004) című darabjában, ami részben elég szép és trippy mondat, részben viszont félrevezető, mert a gondolataink végső soron mindig a fejünkben vannak. Ott vagy, ahová a figyelmed irányul – számomra ez elevenebb megfogalmazás.

Ha őszintén magamba nézek, eléggé megalomániásan hangzik, hogy a tudatunk teremti a világot, én megelégednék annyival,  hogy hatással van rá. Az viszont eléggé egyértelmű, hogy az elménk torzítja az érzékelésünket. Már csak a testünk tükörszimmetrikus felépítéséből fakadóan is bináris lények vagyunk, alapvetően ezen a szűrőn keresztül látunk, miközben a kettőségekben való gondolkodás csak egy lehetséges értelmezés a sok közül – ráadásul a minket körülvevő komplexitáshoz képest meglehetősen leegyszerűsítő értelmezés is.

Ha két vagy több jelenséget kell egyszerre kezelnünk, ösztönösen ellentétpárokra vagy ellentétes csoportokra osztjuk őket, pedig gyakran inkább párhuzamosságról vagy rétegzettségről van szó.

Minden ellentétpár tekinthető úgy, mint a fizikai valónk mentális kivetülése, és sok fejfájástól megszabadulhatunk, ha így is kezeljük őket. De hogyan lehet kilépni a kettősségekből? A tapasztalatok azt mutatják, hogy nem akarattal és erőfeszítéssel, hanem engedéssel és ellazulással (újabb ellentétek :-D). Tehát akkor mindezzel egyszerre? Igen, de ezt már nagyon nehezen tudja leképezni a nyelv, játékos gyakorlatokkal viszont átélhető és megtanulható ez a fajta párhuzamosság.

Épp Rovelli kötetét olvasom az idő rendjéről. Az olasz fizikus darabjaira cincálja benne az idő fogalmát és mindazt, amit a helyébe képzelünk. Rámutat arra többek közt, hogy a standard, mindennapi időről alkotott gondolataink és fogalmaink itt, Európában még mindig a rendkívül hiányos és pontatlan newtoni időfelfogást tükrözik. Pedig ez a newtoni idő olyan formában, ahogy azt Newton elgondolta, nem létezik. Rovelli rámutat, hogy a mai időfelfogásunk tulajdonképpen Newton egy kreatív gondolata csupán. Szó esik a kötetben a figyelemről is. Rovelli azt írja, hogy tulajdonképpen csak azért létezik számunkra múlt és jövő, mert nem figyelünk eléggé arra, ami (épp most) van. Nem elég pontos és részletes, nem elég átfogó és mély a figyelmünk, nem vagyunk képesek semmit a maga teljes valójában és minden részletében megfigyelni, ezért érzékeljük a múltat és a jövőt, vagyis az idő múlását úgy, ahogy. Te is erre utalsz a Lomboldalban az én olvasatom szerint, amikor azt írod, hogy: „egy lombszerkezet annyira összetett, hogy a szem sosem találkozik kétszer ugyanazzal a látvánnyal.“ (S ez a gondolat összefügg majd a lentebb írottakkal is.)

Úgy tűnik, hogy a nyelv, az elménk és az időről való gondolkodásunk valamilyen módon összeköttetésben van. Mintha ugyanannak a furcsa huroknak a kivetülései lennének, amik mi, emberek vagyunk. Abban talán megegyezhetünk, hogy tapasztalati szinten a múlt és a jövő csak a gondolatainkban létezik (mint történet és mint fantázia) – a gondolatok viszont nem mások, mint a fejünkben keringő szavak.

A jelenre is van szavunk, de ettől még, a múlttal és a jövővel ellentétben, nem igazán tudunk beszélni vagy gondolkodni róla. Nincs rá időnk, mert a ‘most’ totalitás, minden körülöttünk és bennünk zajló folyamat összessége, és ezzell nem tud lépést tartani a nyelv.

Például a meditáció ezzel szemben arra tanít, hogyan jussunk el abba az állapotba, amikor elcsendesednek a gondolatok (kilépés a nyelvből), és ezzel párhuzamosan képessé válunk mélyebben átélni az adott pillanatot (a szavakból álló történetekkel és fantáziákkal együtt eltűnik a múlt és a jövő is). Leírva mindez viszonylag logikusnak hangzik, a gyakorlatban viszont megszűnik még a logika is, csak az áramló energia marad, amiről William Blake óta tudjuk: örökös gyönyör.

Szerinted létezhetünk ugyanabban az időben, amiben egy fa? Másképp feltéve a kérdést: mennyire mélyen találkozhatunk egy fával (egy erdővel!) az idő tekintetében? Kialakulhat egy olyan kölcsönös viszony, kapcsolódás és figyelem, amelyben a két egymástól merőben különböző növényi és emberi idő egy pillanatra (vagy örökre) találkozik? S végül, hogy kapcsolódik mindehhez a Lomboldalban megjelenő irodalmi idő?

Az idő rendjéről szerzője erre azt mondaná, hogy tudományos szempontból értelmetlen kérdés, a személyes élményeimre támaszkodva viszont azt gondolom, hogy meg lehet érezni, sejteni valamit a fák életének, idejének milyenségéről. A Lomboldal felfogható úgy is, mint kísérlet ilyen sejtések, megérzések megosztására – költői eszközökkel.

„Vagy a növényekhez lassulok, vagy egyre gyorsuló mozdulatokkal nagyobb szövősebességre bírom az idegrendszerem hálójának tetején trónoló lucskos pókot.“ – Vagyis a versbeszélőt is foglalkoztatják ezek a gondolatok: miképp oldható meg ez az időbeli „közelítés“ a másikhoz. A lucskos pókról az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen egyszerre milyen fontos, „könnyítő“ szerepe van, és egyszerre mennyire félre tud vinni minket az életben az a tulajdonsága az emberi agynak, hogy az emlékeket – vagyis a múlt egyes darabkáit – különböző mintázatokba szövi, és így tárolja (egy ideig): minél többször ismétlődik meg egy adott emlék(mintázat), annál gyorsabban és pontosabban előhívható. Ez egyrészt csodálatos, hisz így tudjuk egyre tökéletesebben és pontosabban eljátszani egy hangszeren hangjegyek egymásutánját, egy dallamot (mégis pont az benne a gyönyörű, hogy minden előadás más, az épp akkor adott környezeti-körülményi háló, az „akkor és ott“ függvényében). Másrészt pont az ilyen bejáratott vagy agyontaposott mintázatok miatt nem vagyunk képesek a jelenben lenni, hisz előfeltevésekkel, rutinnal, megszokásból cselekszünk, látunk, érzékelünk. Gyakorlati szempontból persze ez is hasznos, csak épp túlzásba vihetjük ezt az általánosító és kényelmes megoldást, amivel aztán bekerülünk mintázataink zárt mókuskerekébe.

Mindenesetre kezdeni kell valamit a helyzettel, és a kutatások azt bizonyítják, hogy az agy rendkívüli mértékben alkalmazkodóképes, bizonyos mértékig még felnőttkorban is „újrahuzalozható”. Az első információmorzsa, ami eljutott hozzám annak idején a témában, hogy az olyan kétoldali tevékenységek, mint a dobolás, átjárhatóbbá teszik a két agyfélteke közötti utat. Gondolom arról van szó, hogy rengeteg idegpálya van, amik használat híján inaktívvá válnak, de bizonyos mozgások hatására újra bekapcsolódnak. Ez a megközelítés, miszerint a test ilyen mértékben visszahat az agyra, nagy hatást gyakorolt rám. A gyerekek fejlődésében szinte közhely, hogy az egyes mozgás-fázisokon (kúszás, mászás stb.) keresztül kell menni, mert ha valamelyik lépcsőfok kimarad, az később más területeken problémákhoz vezet. Én úgy állok hozzá, hogy a tanulás fázisa nem áll meg ott, hogy mondjuk megtanultam járni és biciklizni, hanem folyamatosan új mozgásformákkal játszom – és ezt nem is tervezem abbahagyni.  

Végezetül pedig megkérdezném, szerinted hogy lehet pont a nyelven keresztül átadni egy olyan élményt, ami a nyelven „túl van”, pontosabban talán: ami egy nyelven kívüli létszemlélés/létezés? Gondolok itt arra, hogy a nyelv elsajátítása meghatározó mozzanata az identitás, az elkülönült én-érzet kialakulásának, vagyis annak a nyelv alapú emberi világszemléletnek, ahogy a nyelv hálózatán keresztül tárgyiasítjuk a világot, a többi létezőt (a másik embertől kezdve egy kavicsig).

A kérdés (a nyelven keresztül átadni egy olyan élményt, ami a nyelven „túl van”) költői szempontból számomra a Lomboldal alapkérdése. Az élmény, amiből a kötet táplálkozik, pont az általad említett nyelven túli, vagyis az érzékek, érzetek világában való elmerülés.

Az egyensúlyozást például nem lehet „leírni”, mert ami közben történik, az nem gondolati vagy akaratlagos tevékenység, épp ellenkezőleg, arról van szó, hogy ellazítjuk az akaratunkat, és átadjuk az irányítást „az egészünknek”. Ha közben gondolkodom, akkor kibillenek – az egyensúlyi állapotban mindig csend van.

Olyan szövegeket próbáltam írni, amik másokban is megérintik ezt a csendes részt. Lehetséges-e a nyelvvel a nyelven túlra mutatni? Egyfajta tudatmódosítás történik ilyenkor, amit jól sikerült költői alakzatok okoznak.