Programozott szerelem

A mesterséges intelligencia a 21. században olyan mértékben fejlődött, hogy lassan az élet minden területén robotok (Alexák és Sirik), okostelefonok, okosórák, okosszemüvegek navigálják napjainkat. Ezek az innovációs kutatások jelentősen könnyítik meg az életet, ugyanakkor néha azt is érezhetjük, hogy a technológia felülkerekedik a humánumon, az emberi kapcsolatokon, vagy akár az alapvetően emberi erőforrást igénylő munkákon. A virtuális világ és a valóság közötti határ elmosódik, az analóg helyére lép a digitális, és sok esetben személyre szabott algoritmusok mentén hozunk döntéseket.

A mesterséges intelligencia a filmművészet kezdete óta foglalkoztatja a filmkészítőket, gondoljunk csak a német expresszionizmust fémjelző Metropolisra, mely az első film volt robot szereplővel. A későbbiekben ez a téma számtalan alkotásban megjelent, legyen az Stanley Kubrick klasszikusa, a 2001: Űrodüsszeia, a Szárnyas fejvadász, a Terminátor vagy a Mátrix. Elsősorban a sci-fi műfajának nyújt alapanyagot ez az izgalmas és korlátokat nem ismerő tudományág. A filmekben megjelenő robotok szándékuk/motivációjuk alapján alcsoportokba sorolhatók: társ, ellenség, illetve az MI (mesterséges intelligencia) mint technológiai környezet. Amikor az öntudatra ébredt, emberi attribútumokkal rendelkező robotot pozitív karakterként ábrázolják, akkor az MI nemcsak a segítő barát szerepét töltheti be, hanem a romantikus kapcsolat lehetőségét is belengeti. Az elmúlt bő tíz évben erre több példát is találunk, pl. Ex Machina, Utazók, A nő, de idesorolható a Bosszúállókból Wanda és Vision szerelme, mely a WandaVision című sorozatban teljesedik ki igazán.

Az idei Berlinálén a német rendezőnő, Maria Schrader szintén ezt a premisszát veszi elő; a hivatalos versenyprogramban futó I’m Your Man (Ich bin dein Mensch) című filmje azt vizsgálja, hogy létrejöhet-e valódi érzelmeken alapuló vagy érzelmeket imitáló kötődés ember és robot között. Schrader mindezt egy romantikus vígjáték keretei között meséli el, miközben finoman egyensúlyoz dráma és komédia mezsgyéjén. A film főszereplője, Alma egy tudományos kísérletben vesz részt, melynek lényege, hogy három héten keresztül tesztel egy férfirobotot, aki a nő előzetesen megadott preferenciái alapján lett programozva, így elvileg minden kívánságát és óhaját ismeri. Alma a kezdetektől fogva idegenkedik az ötlettől, és csak főnöke unszolására, valamint a saját kutatása finanszírozása miatt adja be a derekát. Alma a negyvenes évei elején járó csinos és okos nő, a berlini Pergamon Múzeum archeológusa, aki legutóbbi szerelmi csalódása óta a munkájának szenteli az életét, amikor pedig ideje engedi, a demenciában szenvedő apját ápolja, és próbál jó nagynénije lenni nővére kisfiának.

Az I’m Your Man már az expozícióban bevezeti a nézőt ebbe a talán nem is annyira utópisztikus világba. Alma a robotokat gyártó cég táncestjére érkezik, hogy találkozzon a számára kijelölt humanoiddal, Tommal. Az elegáns, sármos és intelligens Tom bókokkal, az eszével és rumba-mozdulataival igyekszik elcsábítani Almát, ám az első ilyen próbálkozás félresikerül („szemeid, mint két tó, amiben el tudnék süllyedni”), így Alma szkepticizmusa csak tovább erősödik. A program vezetője – akiről később kiderül, hogy szintén robot – elárulja Almának, hogy a flörtölés még korai fázisban van, és ezt a legnehezebb beállítani, ezért adjon még egy esélyt a kísérletnek. A férfirobot szerepében az angol Dan Stevens rendkívül meggyőzően testesíti meg a tesztelésre váró prototípust; a színész folyékony német nyelvtudása jól jött a szerephez, itt kifejezetten brit akcentussal beszéli a németet, mondván, a nők jelentős része vonzónak találja az akcentust. Filmbeli partnere Maren Eggert, német színésznő, akinek visszafogott és érzékeny alakítását a Berlinale zsűrije a legjobb színész díjával jutalmazta.

A játékidő hátralévő részében azt a periódust látjuk, ahogy Tom és Alma együtt él a nő lakásában (persze, szigorúan külön hálószobában). A berlini apartmant a rendezett káosz uralja, így Alma nem igazán örül annak, hogy Tom összepakol a nappalijában, vagy tipikusan romantikusnak vélt tettekkel lepi meg (gyertyafényes-rózsaszirmos fürdő, reggeli). Alma egyrészt túlságosan hozzászokott az egyedülléthez, másrészt zavarja a tény, hogy Tom mindezt egy korábban kitöltött kérdőív alapján teszi, hiányzik belőle a spontaneitás és a valódi emberi reakciók. Dan Stevens karaktere gyermeki kíváncsisággal, naivitással szemléli a dolgokat, útmutatóra van szüksége, éppen ezért, amikor Alma kiborul, ő azt racionálisan és tudományosan közelíti meg, statisztikákkal, adatokkal érvel, de amennyire tőle telik, szeretné megismerni Almát. Kettejük kapcsolata tulajdonképpen követi a romantikus komédiák sémáját; Alma fokozatosan ébred rá, hogy bármennyire is ellenkezik, Tom egy értékes valaki, és talán a közös jövő sem elképzelhetetlen. Alma egyre közelebb engedi magához Tomot (érzelmileg és testileg egyaránt), miközben tisztában van azzal, hogy becsapja magát, és a formálódó szerelem csupán egy illúzió.

Ez a könnyed hangvételű film azt a kérdést járja körül, hogy a mesterséges intelligencia, egy humanoid robot vajon képes-e intim és bensőséges viszonyra, leválthatja-e az embert, és lehet-e romantikus partner a való életben. Az I’m Your Man rendezője, Maria Schrader a kérdést nyitva hagyja, viszont a szentimentális zárlat azt sugallja, hogy ez nem elképzelhetetlen, és Alma számára Tom személyében lehetséges a happy end.

Az I’m Your Man a 21. századi ember magányára reflektál; a technika pozitív aspektusainak bemutatásával úgy kínál alternatívát az egyedülálló embereknek, hogy nem ítélkezik felettük, és nem ők lesznek a humor forrása. Hasonló világkép tárul elénk Spike Jonze 2013-as filmjében, A nőben (Her), ahol a Joaquin Phoenix által megformált Theodore egy személyiséggel rendelkező, test nélküli operációs rendszerbe lesz reménytelenül szerelmes. A Spike Jonze által megálmodott nagyváros futurisztikus, mind a vizuális megoldások, mind a melankolikus zene Theodore elidegenedését tükrözi és empátiát ébreszt a nézőben.

Ezzel szemben Maria Schrader története napjaink Berlinjében játszódik, és a fantasztikumot csupán a robotok (titkolt) jelenléte adja. Alma életéből ugyan hiányzik a társ, mégis a múzeumi munkája lefoglalja őt annyira, hogy ne foglalkozzon a szív ügyeivel – Tom és ez a különös tesztelés kell ahhoz, hogy realizálja magában, hogy mit akar és mire vágyik. A nő a film végére jelentős személyi fejlődésen megy keresztül, saját elveit és hitrendszerét megkérdőjelezve ad egy esélyt a Tom által kínált boldogságnak, és archeológusként ezúttal nem a múltat és a kreált emlékezetet választja, hanem az ismeretlen és felfedezésre váró jövőt.

A film adatlapja.