Olvasni végkimerülésig

Mo Yan fantáziája leginkább talán a Salman Rushdie-éra emlékeztet: nemcsak „agyament” ötletei vannak, hanem ráadásul még számtalan is támad, ahogy mesél, egyik követi a másikat, az olvasó valósággal eltéved közöttük. Ebben bizonyára az európai ember meglepetése is közrejátszik, Indiában vagy Kínában esetleg egészen természetes, hogy a képzelet ilyen, mint ahogy innen nézve Kolumbiában sem lehet csodálkozni Márquezen. Máshol vannak a határok, a gátlások, a logika elvárásai. A narráció áradó, a szereplők tömegében kell tájékozódni (ebben segít a „stáblista” az elején), ember és állat, élet és halál között teljesen mások a különbségek, mint Európában, mások a szerepek.

Persze a világirodalom attól is világirodalom, hogy bizonyos vonatkoztatási pontok le vannak verve, s az olvasó tud ezt-azt a bestiáriumokról – a kínai irodalomban való tájékozatlanságában őket hívja segítségül. És mert a mesélő hol szamár, hol ökör, hol disznó, hol kutya, hol majom, ebben nem is tévedhet nagyot, noha Mo Yan regénye másképp működik, mint például Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae-ja. Ez utóbbi a középkorban népszerűvé vált műfajt forgatja ki, modernizálja, teszi tanulság nélkülivé, s így végül is azzal kísérletezik, hogyan lehet mesélni úgy, hogy a történet ne hordozzon magában tanulságot. Az Élni és halni végkimerülésig keresztülszáguld egy buja trópusi erdőn, amelyben a szereplőkkel történetek történnek, ezek a történetek a kínai történelemből szívják a nedveiket, korántsem olyan tömörek, olyan sűrűk azonban, mint amilyenek Láng Zsoltnak az erdélyi történelmen növekedett történetei. Mo Yan könyve azt meséli, hogy bármikor bárkivel bármi megtörténhet, meghalunk és feltámadunk, még mindig azok vagyunk, de már a lehető legradikálisabban megváltoztunk, és a különféle alakulásoktól a körülöttünk levők is folyton változnak.

„Nem bírtam tovább, nem tudtam tovább hallgatni Bai asszony sírását, fájdalmat és bűntudatot keltett bennem, bántam, hogy nem voltam jobb hozzá, miután Yingchun és Qiuxiang az enyém lett, egyszer sem háltam vele, miattam kellett egy harmincéves nőnek egyedül töltenie az éjszakákat, buddhista szútrákat recitált, anyám fa csattogtatójával ütötte a ritmust, kat, kat, kat, kat, kat… Felkaptam a fejemet, de tudtam, hogy ki vagyok kötve az egyik oszlophoz. Felemeltem hát a két hátsó lábamat, és felrúgtam egy kosarat. Utána megráztam magam, egyik oldalra, a másikra, heves ordítás tört elő a torkomból. Éreztem, hogy lazul a kantárom. Kiszabadultam, kivágtattam az udvarra, félretolva az útban lévő fakaput. Hallottam, hogy a fal tövében pisilő Jinlong elkiáltja magát: – Apa, anya, elszabadult a szamarunk!” (69.)

Ez egy jellemző részlet: minden bekezdés a történet folytatása, egyetlen pillanatra sincs pihenés, az elmélkedések is a történésekbe vannak beleszőve. És érzékelünk egyfajta totalitást, az elbeszélésből senki sem marad ki, a regény egyik szereplője Mo Yan, akinek a könyveiből idéznek vagy akit üldöznek, lepcses szájúnak neveznek stb. Az önreflexivitás nem Esterházy-típusú, Mo Yan nem utal arra, hogy „magán belül” van, a szöveg teljesen idegenként kezeli, az olvasó humora saját magára bízatik. Nyilván mindenki rápillanthat a borítóra, azonosíthatja az egyik szereplőt az íróval, de nem találunk olyan kikacsintást, mint hogy „önéletrajzi megjegyzés”.

Amellett, hogy aki beszél, az sohasem az író, az őserdei szövegnövényzet az oka, hogy a sarkos kijelentések nem zavaróak. „A forradalmak átalakítják a társadalmakat, a nők átalakítják a férfiakat.” (251.); „Aki zsarnok akar lenni, legyen először közember.” (311.) – ezek az axiómák egy-egy szereplő szájából hangzanak el, aki a történetben játszik, s akiért az író mint mesélő nem vállalhat felelősséget. Így a konokság, a butaság, a karrierizmus, a gerinctelenség és a többi nem rokonszenves tulajdonság is a maga „tisztaságában” tárul elénk.

És közben gazdagparasztok, párttitkárok, kulturális forradalom – egy olyan világ, amelyről nem sokan tudtak felszabadítóan írni, ekkora terjedelemben hirtelen az egy Bulgakov jut eszembe. A Mester és Margarita fantáziavilága nagyon különbözik ugyan az Élni és halni végkimerülésigétől, abban azonban nagyon hasonlítanak, hogy kimeríthetetlenek, fáradhatatlanok és mégsem erőltetettek. Minden megtörténik, aminek egy diktatúraközeli történelemben és történetben meg kell történnie, de mint amott, a szörnyűségeket itt is úgy olvassuk, mint ahogyan a gyermek hallgatja a meséket, nevetünk inkább, mintsem borzadozunk. Azok számára, akik nem értik, hogyan épül ki valami, amiből aztán nehéz kievickélni, hasznos olvasmány Mo Yan könyve.

A többiek számára „mindössze” jó olvasmány. Teljesen bele lehet feledkezni, teljesen átadhatjuk magunkat neki. Ebben Kiss Marcell pompás fordítása is a segítségünkre van, sőt, annak, aki alig tud valamit a kínai kultúráról, ez az egyetlen segítsége – annál inkább meg kell becsülnie. A mondatok zenélnek, nyikorognak, udvarolnak, kacérkodnak, bűvölnek, varázsolnak, nevettetnek – mikor mire van szükség. Igazán jó élmény ez a regény minden szempontból.

Mo Yan: Élni és halni végkimerülésig. Fordította: Kiss Marcell. Noran Libro, Budapest, 2020