Fagylajt

A boldogságnak olyan íze lehet, mint a papayás fagyinak. Gergő haverom mondta, hogy látott egy fagyizóban papayás fagyit, a színe a sárgabarackéra emlékeztet, és ipszilonnal kell írni. Nem kóstolta, mert csak egy gombócot kapott, és nem akart kockáztatni, maradt a jól ismert citromosnál. Nem bírtam felfogni.

Albert fagyisnak nem volt papayája, csak a hat alapíz, citrom, csoki, vanília, eper, mogyoró és puncs.

Nem Albert volt az igazi neve, ezt mindenki tudta, elég volt ránézni. Törökországból jött nemrégiben, de már megtanult valamiféle magyar-szlovák keveréknyelven, jókora ezüstkereszt lógott a nyakában, és választott magának egy kifogástalan hangzású nyugati nevet. Pusmogtak róla, hogy a fagyiskocsijában titokban rejteget egy összecsokizott Koránt, de efölött mindenki szemet hunyt, hiszen az ő fagyija volt a legjobb az egész járásban.

Eltelt már egy karácsony Nandi távozása után, és mindenki arra várt, mikor taglóz le bennünket egy csapásra a boldogság. Olyan lesz, mint derült égből a villámcsapás, gondolta mindenki, mert egyelőre nem sok jele mutatkozott a dolognak. Albert fagyis volt az első kézzelfogható bizonyíték, hogy jobb idők köszönnek ránk, habár ő megtévesztő módon keletről érkezett, miközben a boldogságot mindenki nyugatról várta.

Akkoriban hallottam először a fogyasztói társadalomról, de eleinte nem voltam benne biztos, hogy nem fagyasztói társadalmat akartak-e mondani az okos fejek a tévében. Azt mondták, a fogyasztás fogja betölteni azt az űrt, amelyet majd most jól megérez mindenki, mert eddig sokan hittek a szocializmusban, azelőtt meg a Jóistenben hittek, azelőtt meg a Jóisten tudja, miben, de mindig hittek valamiben, ám ezek a hitek mind szertefoszlottak. Most meg hirtelenjében itt maradtunk szocializmus, Jóisten és minden hasonló lehetőség nélkül, és ezért az emberek bűnözni kezdtek, pártokat alapítani, állami vagyont fosztogatni, pokolgépeket barkácsolni és legfőképpen megállás nélkül gyűlölködni. Apródné, a magyarosunk például kifejtette, hogy a magyarokat most különösen gyűlölni fogják ebben az országban, habár valójában eddig is ez volt, csak eddig egy kicsikét jobban gyűlölték a cseheket. A cseheket persze most még jobban gyűlölik, mint eddig, de ez nem zárja ki, sőt még rásegít, hogy a magyarokat is jobban gyűlöljék. Gergő haverom, akinek erről az anyukája sokat mesélt, úgy magyarázta, hogy a magyarok ezer évig szívatták a szlovákokat, és most a szlovákok arra készülnek, hogy ezer évig szívassák a magyarokat. Az ezer évből pedig még csak nagyon kevéske telt le.

Mindebből a kavarodásból egyetlen dolog jelentheti a kiutat, a fagyasztás. Vagy a fogyasztás. Új hűtők, egzotikus ízesítésű limonádék, sok jégkockával – és persze nanukok és fagylaltok végtelen mennyiségben.

Apródné, a magyarosunk nem győzte a szánkba rágni, hogy a jégkrémet ne hívjuk nanuknak, mert az szlovákul van, habár nem szlovák szó, de magyar aztán végképp nem, szóval ezt használni vétek édes anyanyelvünkkel szemben. Én mégis ezt használtam, mert ez a szó Nandira emlékeztetett, holott vele soha nem ettünk nanukot, mert amikor nálunk lakott, nem volt alkalmas az időjárás.

Fagyit sem ettünk vele, mert akkor még nem járt a faluba Albert fagyis.

Albert fagyis azért jött az országba az egész népes családjával együtt, mert arra számított, hogy mi most már egykettő a fényes, fejlett és gazdag nyugat részei leszünk, ahol mindenki számolatlanul tömi magába a fagyigombócokat, mert megengedheti magának, és mert azt a végtelen űrt, ami nyugaton már jóval előbb eluralkodott, be kell tölteni valamivel. Amikor Albert fagyis megérkezett, eléggé meglepődött, mert a remélt csillogásból nem sokat látott választott új hazájában, inkább tespedtséget, káoszt és enyészetet. Ezt persze nem ő maga mesélte ezekkel a szavakkal, hanem Ernő bá, a bicikliszerelő, aki a híreket szállította a faluban. Albert fagyisnak volt egy szép fiatal felesége, akit Antoanettnek hívtak, persze neki sem ez volt az eredeti neve, de Albert fagyis úgy ítélte meg, hogy ezzel majd könnyebben befogadják. A Mária Terézián gondolkodtak még, de arról letettek, mert túl hosszúnak tűnt, habár Albert fagyisnak tetszett, és amikor jó kedve volt, néha így szólította a feleségét. Amikor megérkeztek az országba, volt már két kis csemetéjük, a kisebbik kétéves, a nagyobbik négy, és a számuk gyorsan megduplázódott, úgyhogy Albert fagyisnak ugyancsak bele kellett húznia, hogy eltartsa a rohamosan növekvő fészekaljat. Befektetett egy 1203-as Škoda furgonba, amit saját kezűleg alakított át fagyiskocsivá, és járni kezdte a környék falvait. Semmit nem tudott a vidékről, de olyan széles mosollyal adagolta a fogyasztásra kiéhezett népek tölcséreibe a titkos török recept szerint készült fagyit, hogy hamarosan mindenki a saját fagyisának tekintette. Hozzánk szombat délelőttönként érkezett, már a falu elején hangos dudaszóval köszöntötte a népeket, letekerte az ablakát, és pajzánul dübörgő mulatós zenével töltötte meg az utcákat. Nem sokat értett abból, amit Lagzi Lajcsi és Zámbó Jimmy énekeltek, de tele volt a kocsija a kazettáikkal, és szerette dúdolgatni a számaikat, amivel gyorsan belopta magát a helyiek érzékeny magyar szívébe. Két falu között állítólag török slágereket hallgatott, de ezt mindenki elnézte neki, és az ódzkodókat is meggyőzte egy-egy extra gombóccal.

Hiába, a török–magyar barátság csodákra képes, mondogatták a helyiek, amit mi Gergő haverommal nem nagyon értettünk, mert most akkor mi van az Egri csillagok körüli felhajtással meg a százötven évvel, de voltak olyan vélemények is, hogy örökké nem lehet gyűlölködni, és mi már ezen rég túl vagyunk. A törökök valójában a testvéreink, és ezt Albert fagyis beilleszkedése bizonyítja a legékesebben.

Meg egyébként is: nézzünk csak körbe, milyen szép ez az új nyár, milyen csodás a szabadság, és milyen isteni a török fagylalt, ami még házhoz is jön.

Ernő bá később azt mondta, szerinte Albert fagyis óvta meg ezt az országot attól, hogy Jugoszlávia sorsára jussunk. Ezt eleinte nem nagyon értettük Gergő haverommal, mert tudtuk, hogy Jugoszláviának tengere is van, szóval annyira nem lehet rossz az ottaniak sorsa. Aztán persze láttuk a Panorámában, hogy a helyiek halomra lőtték egymást, szóval nekik tényleg csak a gyűlölködés maradt, amit nálunk sikeresen kiszorított a fagyi.

Albert fagyis mestere volt annak, hogyan kell a helyiekkel szót érteni, és a kocsija oldalára szép nagy betűkkel rápingálta nemcsak azt, hogy ZMZLINA, hanem azt is, hogy FAGYLAJT, és bár az Apródné ettől ideggörcsöt kapott volna, meg a szlovákosunk, a szelíd Lujza néni is elhúzta volna a száját, a faluban nem tűnt fel senkinek. Talán inkább az tűnt volna fel, ha helyesen írta volna ki, és nekem az volt a gyanúm, hogy ezt Albert fagyis is tudja.

Két helyen szokott megállni, elsőként a Jednota mellett, ahol még mindig üresen állt a telek a nemrég leégett ház helyén. A Miška nevű lány lakott ott az anyjával, és nekem eszembe jutott, hogy milyen jó lett volna, ha meghívhattam volna őt egyszer egy epres fagyira, mert úgy tippeltem, az epresre bukott volna. Két akadálya volt csak ennek, hogy a Miška nem értett magyarul, és én nem nagyon tudtam volna neki szlovákul elmagyarázni, mit akarok tőle, ráadásul már nem lakott itt, mert leégett a házuk azon a furcsa télen, amikor Nandi felépítette a tengeralattjáróját a fészerünkben, majd szó nélkül elhúzott. Ropogva-recsegve omlott össze a Miškáék háza karácsonykor, mintha egyszeriben az egész világ eresztékei meglazultak volna, és mi nem tehettünk semmit, csak bámulhattunk. A romokat hónapokkal később eltakarították, de a telek azóta is üresen állt, és amióta Albert fagyis ott szokott leparkolni, a gyerekek ezen az üres telken nyalták a fagyijukat, ahol azelőtt a kis Miška rugdalta unott arccal a kavicsokat.

A másik megálló Gergő haveromék előtt volt, amitől hirtelenjében a falu egyik legmenőbb arcává vált, és én úgy irigykedtem rá, mint ide Isztambul. Persze nem sokra ment vele, mert már jóval azelőtt sor állt előttük minden szombaton, hogy felcsendült a faluban Albert bácsi összetéveszthetetlen dudálása, majd Lagzi Lajcsi öblös énekhangja. Mégis, Gergő úgy sétált ki a kocsihoz, mint egy flegma kis trónörökös, akihez házhoz jön a jéghideg boldogság.

Persze Ernő bá, a bicikliszerelő másról is suttogott, konkrétan Iveta néniről, Gergő anyjáról, akinek a házassága szerinte sokkal jobban kihűlt, mint Albert fagyis tartályai, és Iveta néni mindig kapott extra gombócot. Ennél a második megállónál sokkal hosszabban időzött a kocsi, mint a Jednota mellett, és ide szoktunk kivonulni mi is anyámmal, akinek a vaníliás volt a kedvence, és aki mindig úgy kicsípte magát szombat délelőttönként, mintha bálba menne.

Mindenki ott volt, a polgármestertől kezdve a kocsmatöltelékekig, százkilós öregasszonyok és törékeny fiatal családanyák, és úgy nyalták Albert fagyis gombócait, mintha az életük múlna rajta. Ott voltak azok az agyontetovált gonosztevők is, akiket az új elnök engedett ki a börtönből, talán ezért emlegette őt mindenki úgy, hogy a haver. Ott volt Csóka Jani és a bandája, akik máskor kisgyerekeket faltak fel élve, de szombat délelőttönként békés csecsemőként fagyizgattak, miután Albert fagyis megsimogatta a pofikájukat. A lányoknak is megsimogatta a pofikájukat, és ők majd elolvadtak, mint a kezükben a csokis fagyi. És ott voltunk mi is Gergő haverommal, akinek a citromos volt a kedvence, de már látott papayásat is egy városi fagyizóban, ahol az apjával járt.

És aztán történt valami, a nyár közepén, váratlanul, ami komoly válságot okozott.

Albert fagyis kihagyott egy szombatot.

Szokás szerint már kilenc előtt pár perccel gyülekezni kezdett a tömeg, meg-megálltak a kocsmából jövő családapák az első sör-feles után, a boltból hazafelé bicikliző családanyák, követték őket a nyugdíjasok, akik cukorra éhező, eszeveszett unokáikat kísérték. Tízre már komoly tömeg gyűlt össze, és mi is ott voltunk anyámmal, aki a kezében szorongatta a pontosan kiszámolt pénzecskéjét, habár Albert fagyis soha nem kért annyit, amennyibe a fagyi került. Csak Iveta néni és Gergő hiányoztak, persze nekik elég volt kisétálni, amikor már felhangzik a dudaszó.

Most viszont nem hangzott fel. Fél tizenegykor már mindenki türelmetlenül toporzékolt, tizenegykor néhányan morogva távoztak a kocsmába, majd a sápadt családanyák is elvonultak. Délben a maradék várakozók között szóváltás alakult ki, mert egyesek szidni kezdték a koszos törököt, míg mások a védelmére keltek. Lökdösődés támadt, de Ernő bá, a bicikliszerelő meg még páran közbeléptek, és elvezették a férfiakat egy nyugtató sör-felesre.

Anyám nagyot sóhajtva mondta, hogy akkor erről ennyit. Még Nandi eltűnésekor sem láttam ennyire elcsigázottnak.

Gergő haverom is hallgatott az esetről, csak Ernő bá szivárogtatott annyit, hogy Gergő apja felkereste Albert fagyist odahaza, és megkérte, hogy ne előttük parkoljon, mert a hidegtől, ami a kocsijából árad, kialszik náluk a családi tűzhely.

Albert fagyis a következő szombaton újra megjelent, és előttünk parkolt le. Ez ráadásul nem volt minden, mert a kínálatát is felturbózta. Nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam, hogy az új fagyi nem más, mint a papaya. Anyám izgatott volt, és először nem is akart kimenni, úgy kellett őt kirángatnom, és mi voltunk az utolsók a sorban. Előrefurakodtam nézelődni, de akkor már mindenki arról beszélt, hogy a papaya olyan, mint a legédesebb álom.

Közös, édes álomba bódult a nép, amiből senki nem akart felébredni.

Mi maradtunk utolsóknak, már csak alig lézengett körülöttünk egy-egy maszatos képű alak, tántorogva a papayamámortól. Gergő nem jött ki, arra tippeltem, hogy nem engedte ki az anyja. De valószínűleg egyébként se próbálta volna ki a papayát. Amikor végre odaállhattam a színesen virító tartályok elé, és felpillantottam, Albert fagyis melegen mosolygó arcát nem láttam sehol. Üres volt minden, mint a felhőtlen júliusi égbolt, és nekem csak ki kellett nyújtanom a kezem, hogy minden az enyém legyen. Albert fagyis nemrég töltötte újra a papayás tartályt. Lagzi Lajcsi arról énekelt, hogy van nekem egy csíkos gatyám, benne hordom a ceruzám, és hiába szólongattam az anyámat, ő sem volt sehol.

Kinyújtottam a kezem, és egyszer csak ott volt benne a fagyikanál. Tölcsérbe adagolni feleslegesen körülményes lett volna, inkább egyenesen a számba lapátoltam, és úgy tűnt, sokkal több befér a számba egyszerre, mint valaha gondoltam volna. Szóval ez az, amire vártunk, gondoltam, amiért annyit kellett szenvednünk, az egész népemnek, az őseimnek, a vérzivataros évszázadok során, ez itt az elégtétel. Elhozták a törökök, hogy mindent jóvátegyenek. Nemcsak azt a százötven évet, hanem az egészet, öröktől fogva. Megnyílt a boldogságcsap, és biztosan nem én leszek, aki elzárja. Inkább odatartom a számat, és kinyalom belőle az utolsó cseppet is.

Azt sem láttam, hol vagyok, nekidőltem a kocsinak, és először a fejem húzott lefelé, aztán a hasam, majd a lábam, végül megint a fejem, de nem egyszerűen a föld felé, hanem sokkal lejjebb, a föld mélyébe, a bolygó forró középpontja felé. Nem értettem, mi történik velem, annyira felfoghatatlan volt az egész, hogy az már otrombán közönségesnek tűnt.

Egyedül voltam a világban, csak a papaya maradt nekem, és az olvadt leve csurgott az arcomon, a nyakamon, a hasamon. Mindjárt belefulladok a papayába.

A kocsi mögé tántorogtam, az út menti bokrok fedezékébe, és sugárban okádtam magam köré a papayát, mintha sosem fogyna el. Még így is éreztem a mámorító édességét, ahogy távozott belőlem. Egyszeriben felnéztem, és a könnyeimen keresztül megpillantottam őket, anyámat és vele szemben Albert fagyist, akinek le volt tolva a nadrágja a combjára, és fogta az anyám vállát, és azt mondogatta neki, bekap, bekap. Kifogytam a hánynivalóból, és csak ácsorogtam, bokáig a sárga lében, lehányt hassal és lábakkal, mire anyám ott termett előttem, zilált, szétfolyó arccal. Akkora pofont kevert le, hogy bevertem a fejemet a fagyiskocsi oldalába, majd karon ragadott, és hazavonszolt.

Bármi kezdődött is el azokban a napokban, amikor a boldogság érkezése után sóvárgott mindenki, hamar véget ért.

Albert fagyis attól kezdve már csak egy helyen állt meg, a Jednotánál, de engem anyám nem vitt ki többet hozzá. Reggel hozott a boltból egy vízízű gyümölcsös nanukot, és a kezembe nyomta. Neki mindegy volt, hogy nanuknak hívom.