„Csak a falatokat emészti önmaga helyett?”

A budapesti K.A.S. Galériában július 16-án nyílt kiállítás egy csapat pályakezdő grafikusművész aktuális gondolatait igyekszik összefoglalni. A tárlat válogatás a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán idén készült diplomamunkákból – azonban a kiállítótérbe lépve egy darab rézkarccal vagy fametszettel sem találhatjuk szembe magunkat. Sőt, rögtön beleütközünk egy réz szemeteskukába – ami többek között a sokszorosított grafikai technikákkal készült fázisnyomatok széttépett darabjait is tartalmazza –, miközben jobb felől egy napozóágy és egy kiterített polifóm, bal felől pedig egy kinyomtatott szerződés és egy többméteres papírtekercsnyi email-váltás fog közre.

Ez a kiállítás egy hatalmas kérdőjel-halmaz. Egy nagyon pontosan meghatározott kérdéskupac fizikai és szellemi körbejárása. Ahogy a falra írt kurátori koncepció is elárulja a látogatónak, a kiállító művészek bemutatott munkáikkal alapvetően azt feszegetik, hogy tulajdonképpen miért is csinálják azt, amit – mi értelme lehet az életvitelszerű alkotásnak, mire jó egyáltalán a műalkotás? Mit jelent 2021-ben művészeti egyetemre járni, mit jelent frissen végzett grafikushallgatónak lenni? Miért választja bárki is ezt az utat a biztos jövőkép hiányában?

A kiállítás címe Párhuzamos struktúrák, ami eredetileg egy nyelvtani kifejezés. A párhuzamos mondatszerkesztés – azaz az egy mondaton vagy szövegrészen belüli, azonos szófajú, azonos számú szavak ismétlése, halmozása[1] – segít az írónak a szöveg koherenciájának megteremtésében, ezáltal az olvasónak a szöveg értelmezésében. Az itt kiállítók elsősorban a művészet funkciójának újragondolásával keresik a választ a koncepcióban feltett kérdésekre; s valóban egymással párhuzamba állítható, egyidejűleg működő megoldásaik teremtik meg a kiállítás kohézióját is. A tárlaton megismerhetjük a fiatal művészek hozzáállását saját műveikhez, vagy még inkább saját munkamódszerükhöz; munkáik létrehozásának lépéseihez, az alkotófolyamat egészéhez, és mindenekelőtt a művész-léthez magához.

„Teli van energiával, de nincs lehetősége önkifejezésre?”[2]

A kiállított művek elképesztően sokszínűek műfajilag és technikailag, valóban úgy érzem, mintha megsoroznának a témára felfűzött megoldás-dömpinggel. A leghangsúlyosabb téma, amivel különböző szinteken, de szinte minden műnél találkozom, az alkotói válság és az azzal való küzdelem. Jámbor Hajnalka Mentett elengedett című festmény-installációjával intim választ ad e megakadás feloldására az alkotás terápiás, önismereti funkciójához fordulva. Hatrészes festménysorozata hús-, vér- és testszínű foltokkal, összefolyatott páccal, festékkel és természetes eredetű anyagokkal, nedvekkel operál. A fókusz itt nem a végső formára, a „végtermékre” helyeződik – a hangsúly a kísérletezés folyamatán van, a különböző anyagok és technikák vegyítésén, a táblaképek elrendezésének variálhatóságán. A színek, az ösztönszerű gesztusok – és azok kordában tartása –, az alkotás, a matéria és a színek öröme, ha úgy nézzük, tulajdonképpen a kezdetekhez való visszatérés az, ami jelen esetben tovább lendítheti a művészt a válságból.

A pszichológiai funkció és az önvizsgálat Ács Kinga-Noémi A Szent Széf. Esetleg börtön? című installációjánál is szerepet kap. Az installáció egyik része egy tükörlemezekből álló háromszög alapú gúla, ami fémláncokkal van a mennyezethez rögzítve. A piramis maga egy logikai játék útján ténylegesen kinyitható. Kérdés, hogy mit találunk benne: a széf ez, vagy a börtön? Lényeges ez egyáltalán, nem működhet egyszerre mindkettőként? Az installáció megpróbálja elmosni ezeket a határokat – a szemlélődő a művel interakcióba lépve egyszerre van kint is és bent is: ha végigviszi a játékot, láthatja a gúla belsejét, de a tükörfelületen közben önmaga és az őt körülvevő környezet reflexiójával is találkozik. A gúla jelen esetben a kortárs művészeti galéria terét mutatja, amit alap esetben is csak egy kiváltságos réteg látogat – a művész azzal, hogy a művészet allegóriájaként egy széfet-illetve-börtönt állít ki, még tovább hangsúlyozza a művészet ezoterikus mivoltát.

Enyedi Zsolt is elfordul a képzőművészet hagyományosabb kifejezőeszközeitől, és inkább egy egész termékcsaládot dizájnol az alkotói válság jelenségének. Kiállított reklámfilmjében egy csokinyuszi által folyamatos kísértésben tartott zugevővel hozza párhuzamba a saját démonaitól megnyugvást nem lelő művészt. A zugevés jelen esetben az a pótcselekvés, ami felemészti az alkotói vágytól duzzadó művész lekötetlen energiáit – s amelynek a végét csak az Elysian Enyedi („Annyi, mint talpra állni!”) termékegyüttes megvásárlása jelentheti. „Cselekedjen most!” felhívással az Elysian Enyedi fityiszt mutat a folyamatnak, mely során a műalkotás beágyazódik a kapitalista társadalom reklámoktól vezérelt, termékcentrikus világába. A termékcsalád részei a műtermi illatokkal kecsegtető masszázsolajak, melyek jelen esetben alkotói potenciálnövelő szerekként működnek; illetve a hozzájuk tartozó, grafikai eszközök formavilágát mímelő masszírozó henger-, matrac- és napozóágy. Enyedi így magát az alkotói vágyat árverezi el (ön)ironikus teleshopping videójában, így nem kizárólag a műtárgypiacra dobott műtárgyat, hanem a művész-létet is megvásárolható portékaként jeleníti meg.

„Valamivel előbb, valamivel később”[3]

A leírás szerint az Elysian Enyedi születésének egyik fő mozgatórugója a „műteremhez fűződő honvágy megszüntetésének” kísérlete, ami elsőszámú okozója lehet az alkotói válságnak. De e honvágy kapcsán nemcsak a végzett művészhallgató félelemmel vegyes nosztalgiájára kell gondolnunk: a 2020 tavaszi félévében indult karanténidőszak a frissdiplomásokat három egyetemi félévtől is megfosztotta, és lehetetlenné tette műtermeik használatát – így a most diplomázottaknak a műteremhiány még aktív hallgatói éveiket is sújtotta.

A műtermi élet foglalkoztatja Csorba-Simon Istvánt is a Most, az előbb és Szösszenetek című fotósorozatain. A fotókon Csorba-Simon saját műtermi munkafolyamatainak különböző szakaszait jeleníti meg hosszú expozícióval, aminek leghangsúlyosabb része a tényleges, aktív munka hiánya – a művész maga a képek nagyján csukott szemmel, kiterült tagokkal, félrebillent fejjel, a teljes megadás és kiszolgáltatottság állapotában fekszik vagy kuporog. A képek a művészet és az élet keresztmetszetébe került fizikai teret, és a hozzá fűződő lelkiállapotokat igyekeznek a valóságot valóban tükröző módon bemutatni – az elfolyó idő vagy az időtlenség („tizenvalahány perc, amíg berendezem”, „valamivel később, valamivel előbb”), az éjt nappallá tevő műtermi lét („pár szó reggelire”, „kinyitok egy üveg bort”, „huszonkilenc percig próbáltam elaludni”), az ihlethiány szülte idegesség („hét perc alatt kitalálom mi a faszt csináljak”) és a mozdulatlan regresszióban fetrengő művész is megjelennek a konkrét alkotómunka mellett. Így, bár más módon, de hasonlóan Jámbor Hajnalka installációjához, jelen esetben is a munkafolyamat (mű)tárgyiasul.

Maradékaim című installációjában Cifra Anett is a műteremben játszik az „érték” újradefiniálásával. Egy kisebb földkupac és egy kiborult szotyis zacskó mellett ácsorgó szemeteskukát állít ki, amiben korábbi munkáinak széttépett darabjai is helyet kapnak. Utalhat ez is a hagyományossal, a korábbival való szakításra és a nyitásra az új felé; lehet ez bátor keresgélés és műfaji határfeszegetés is. Továbbá a trash art, a szemét mint olyan műalkotássá avanzsálása és kiállítása az előző században egyértelműen vonzotta magával a fogyasztói társadalom kritikáját, és a leírás Cifra munkája mellett – vagyis inkább munkájában: a szemetesbe nyúlva lehet elolvasni a műleírást is – megemlíti ezt a kritikai aspektust is. Azonban számomra nem ezen van a hangsúly, a kukát sokkal inkább öncélúnak látom – azt érzem, mintha „nem született volna új mű”, mintha ez a kuka emlékmű lenne az alkotó egy korábbi, lezárult korszakához, mintha korábbi ötleteit temetné ezzel az újabb ötlettel, de mintha még nem találta volna meg, hogyan léphetne tovább. Ez a bizonytalanságérzet az egész kiállítást belengi, ami nem csoda a „pályakezdők kérdései” tematika mellett, ám mégis érzek benne valami kiábrándítót.

Egy sötétítőfüggönnyel leválasztott, kisebb szobában kap helyet Gál Boglárka Intangibilis anatómia, medikalizált paradigmák. A női test reprezentációja az orvostudományban című műtárgyegyüttese. A cím rendhagyó módon inkább hangzik szakdolgozaténak, de ez nem véletlen – Gál célja egy interdiszciplináris műalkotás létrehozása volt, tehát itt ismét a létrehozás folyamata a lényeg a konkrét végeredménnyel szemben. A projekt leghangsúlyosabb része a konkrét mű elkészítését megelőző sokrétű – antropológiai, művészettörténeti, történelmi, anatómiai stb. – kutatás, felkészülés és kísérletezés, végül az ideális anyagok megtalálása és a művek elkészítése. A néző a műveket nézve nem szembesül azzal a hatalmas információanyaggal, ami az elkészült alkotások mögött valóban húzódik – lehet értelmezni enélkül a tudás nélkül a szappanból készült női testek, a vörös bársony-műtőasztalra szögezett apró, fényvisszaverő textillel beborított figurák alkotta műegyüttest? Gál a kutatás műtárgyak képében történő installációjával felteszi a kérdést, hogy szükséges-e egyáltalán magát a művet létrehozni – hiszen egy kutatás eredményeinek összefoglalására jó pár ideálisabb módszer is létezik.

A hagyományos értelemben vett alkotómunka (és műalkotás) hiánya, és a mű – vagyis jelen esetben az ötlet – kereskedelmi cikké válása Kazsik Marcell Ötletgazda című akcióját is leírja. A művész az egyetemi diplomatámogatás összegéből vásárolt megy egy diplomamunka-ötletet és tálalta sajátjaként. Végül az ötletet eladó Kovács Kristóf (Sajnos Gergely), helyszínelő az elkészült művet visszavásárolta saját gyűjteményébe. A kiállításon az ő jóvoltából installált mű részeit a vásárlás lebonyolítását megelőző email-egyeztetés, majd a kinyomtatott adásvételi, vállalkozási és felhasználási szerződés, eredetiségi igazolás, stb. képezik – tehát minden olyan dokumentum, ami az ötletcsere legális lefolyását bizonyítja, s amely dokumentumok a konceptuális mű materializációjára szolgálnak. Így maga az elkészült műalkotás (van itt műalkotás egyáltalán?) a műalkotás létezését igazoló papírhalom – a műélvezet pedig nézőként nyomtatványok apróbetűs részeinek bogarászásává lesz.

„Nincs Ön körül művészet, de vágyik valami édesre?”[4]

A kiállítás végére érve a legerősebb érzésem, hogy láttam is műveket, meg nem is. Vagy még inkább, műveket is láttam, meg nem-műveket is. Belegondolok, hogy vajon tényleg lehetséges válaszokat kaptam-e a koncepcióban feltett kérdésekre, vagy inkább csak felkiáltójelek kerültek a kérdőjelek mögé. Ez a kiállítás egy izgalmas kísérlet, kollektív fogalomtágítás a művészet és funkciója kapcsán – de a megoldást valahogy még mindig nem találom. Újabb kérdés, hogy létezik-e olyan egyáltalán?

Kiállító művészek: ÁCS Kinga-Noémi, CIFRA Anett, CSORBA-SIMON István, ENYEDI Zsolt, GÁL Boglárka, JÁMBOR Hajnalka, KAZSIK Marcell

Kurátorok: Grisztel Eliza és Nyakas Ilona

A kiállítás augusztus 10-éig látogatható a K.A.S. Galéria nyitvatartási idejében.

A cikk címében használt idézet részlet Enyedi Zsolt Elysian Enyedi című installációjához tartózó videójából.

---

Jegyzetek

[1] Norquist, Richard (2020): Definition and Examples of Parallel Structure. https://www.thoughtco.com/parallel-structure-grammar-1691570

[2] Az alcím idézet Enyedi Zsolt Elysian Enyedi című installációjához tartozó videójából.

[3] Az alcím utalás Csorba-Simon István Szösszenetek című sorozatának egyik képaláírására, nem mellesleg példa a párhuzamos mondatszerkesztés alkalmazására is.

[4] Az alcím idézet Enyedi Zsolt Elysian Enyedi című installációjához tartozó videójából.