rehab

nincs ülőke, hideg porcelán

azt mondom neki, járnék vele, halkan, szinte suttogva. lépcsőház, fémkorlát, kőlépcső. még látszik a dicső múlt, málló vakolat, nyolcvanas. félhomály, míg nem jött senki, túlestem rajta gyorsan. arcom vörös, ő távol áll, nem látja. én a földet nézem, kezdő vagyok, első lánykérés, elhajt, igaz, kedvesen, vagy ki tudja. tavasz van, virágos.

a wc-n nincs ülőke, hideg porcelán, a drogosok ne maradjanak ott sokáig. hiú ábránd. kecskeszagú melegítő letolva, nyitott ablakon énekesmadarak, nyár, közel az erdő, vagyis igazából annak a közepén áll a deszkabarakk. Láger Amici. az állatok megvárnak, most jöttünk legeltetésből, tele a has. én is feszülök, mert testem egészséges újra, az elvonási tüneteknek vége. nem állok ellen a kísértésnek. a pornóújság a térdemen, alkalmi szerető öt percre, akárki nem felel meg, lapozok. ő az, nahát, de tényleg, pirulok újra. az arcát felismerem, a többit most megismerem. legalább egyedül feszít a nyitott kombinéban. alig változott az évek alatt, de hát eddig csak nyaktól felfelé láttam. végül kiverem rá, a papírra vigyázva, hiszen sokan járunk ide, férfirészleg. mosolygok, a végén mégis az enyém lett. nagy levegő, kis halál, megrántom a zsinórt, így nem kell visszafogni a torokból jövő rekedt zihálást.

a másik oldalon lány

ropog a parketta a visszhangos szobában, mintha itt settenkedne az előző lakó. könyv hever mellettem kinyitva, a másik oldalon lány. a fal mellé tolt koszos matracon legalább a lepedő friss, tudom, mert én ágyaztam meg, lejöttünk hétvégére. felszabadítás lesz, sokat magyarázom neki, megünneplik, aki befejezi a programot, átmeneti rítus. alszik, haja szétfolyva vállán, gömbölyű váll. fésülködőasztal, faragott keretben tükör, ennyi maradt a berendezésből. ablakon reluxa, résein az utcai lámpa. cigarettára gyújtok, a gomolygó füst csillog a vékony fénycsíkon. na jó, kimegyek, döntöm el, óvatosan felhajtom a takarót. az udvar csendes, a vastelep is sötét a szomszédban. fejemet a termeskő falnak döntve a vakolatra célzok, mégiscsak szomszédok vannak a közelben. a két sört lassan engedem ki, lábam között keskeny patak, a por rátapad, vékony hártya. felnézek, látom a dombon a Telepet, világít a lámpa a rehab barna épületén. most mehet az esti csoport, ahogy nekem is két éven át. mennyit álmodoztam erről, meztelen nő az ágyamban, itt ebben a lenti házban. eldobom a blázt, hűs szél simítja végig a kerti gazt, régen kaszálhatták ezek az ujjak. az alapítvány vendégháza, valamikor rendes lakója is lehetett, vagyis ki tudja, milyen volt, mert tavaly, még terápiás voltam, bejártuk a gazdasági épületeket. az egyik helyiségben vasrudak lógnak, kampók, falon sátánista jel, vörös festékkel feliratok. sose tudtuk meg, mit akasztottak oda, ha egyáltalán. hideg a nyári éjszaka, bezárom magam után az ajtót, óvatosan a lágy bőrhöz simulok. megint feláll, de hát van mit bepótolnom. odafordul, szemében mosoly, aludtál, kérdezem, nem felel, lehúzom róla a bugyit. most lehet a lámpaoltás a régi szobámban, vajon ki fekszik a helyemen. a polcot még én csináltam egy sráccal, azóta halott.

ugyanaz a dallam, ebéd óta

elfogyott a cigi, tudom, még kell lennie a szekrényemben valahol a felső polcon. behajtom magam mögött a nyúlház ajtaját, a szomszéd karámból kíváncsian figyelnek a kecskék, két lábra állva a fehér léceken az egész nyáj. átvágok a réten, ruhaszárítókötél, lepedők, színes konyharuha. esti csoporton felhozta valaki, egy lány, ez fontos, legközelebb ne tegyem oda az alsónadrágjaimat, mert zavaró. azóta a párás szobákban vagyunk kénytelen csöveken lógatva, mert így akkor másnak se lehet. duzzadó hormonok és szextilalom elegye a koedukált kolostorban. ezen a képen nevetni kezdek, meg kellett volna dugni, akkor mindenkinek jobb lenne, most mégjobban vihogok. a disznóól sötétjében lihegő szomjas testek, félrelökve az állatot. a többiek a falat bontják, visszhangzik a kalapács a katlanban. a ház csendes, csak az ismerős harmonikaszó szól a falak mögül. szobatársam a tükör előtt áll, egyetlen mozdulatot ismételget órák óta. figyelj, fordul felém izgatottan, lábán kitaposott mamusz, lila farmer, övbe fűzött oldaltáska, ujjatlan koszos, na jó, legyen seszínű póló. mindjárt megvan a lebegtetés, szájába illeszti, fúj, végén megtekeri a hangot, csípőjével kígyózva mozog, vállig érő haja csapkodva száll. ugye te is hallod, néz megszállottan a szemembe. egész jó, szerintem hagyd, mert tökéletes. inkább gyere ki te is, jó a buli az állatoknál. Megtalálom, amit kerestem, a srác ottmarad. a bejárati ajtó előtt kibontom a kis dobozt, a celofán a kukába, két körmöm közé csippentve kihúzok egy szálat. öngyújtó, tenyerem szám elé rakom a szél ellen. szívás közben rátapad az ember szájpadlására valami furcsa anyag, ízre leginkább sonka, de hát ingyen adta a dohánygyár. lassan lépkedek a fenyők mellett, még hallom az elnyújtott hangot a hátam mögött. mindig ugyanaz a dallam, ebéd óta. csend van a nyúlházban, csak az apró fogak őrlik a szénát, hallgatom a lépcsőn ülve. lábam alatt kékes-fekete bányaiszap pora száll. még ott a vér a füvön tegnapról. azt hiszem, az egészben az hang a legrosszabb, ahogy a bőr leszakad a testről egy erőteljes rántás után. mintha kemény ruhát hasítanál szét. a tüdő kitépése se ilyen undorító, sőt kifejezetten kellemes belenyúlni abba a meleg, nyálkás anyagba. olyan, mintha a víz alatt úszna az ember, ősállapot, anyaméh. még mindig hallom a herflit, összemosódva az erdő zajaival, a hangok felfelé szállnak, végül eltűnnek a semmiben.

tompán puffan a csomag

megszólal az óra, az ágyból kinyúlva lenyomom a gombot. kint dereng, az ébredő madarak ideje ez. mióta befejeztem a terápiát, elszoktam a korai keléstől, azelőtt magamtól ébredtem. egy ideig fekve hallgatom a hangzavart, szajkó, macskabagolyt utánoz, zöld küllő, mintha hatalmas rugót ütnének. felülök, a cigarettaparázs fényében a takaró alatt moccan a test. el kell intéznem valamit, felmegyek az alapítványhoz, súgom a fülébe. az utcai kapun nincs kilincs, egy drót zárja le, odaakasztom. a reggeli sétára vissza akarok érni, százszor megtett útvonal a légakna felé vezető aszfalton. talán az a rottweiler ott él még, ami a lyukas kerítés mögül minden alkalommal kijött barátkozni. a hideg kirázott, ha a közelembe ért, reméltem, nem érzi meg rajtam a félelmet. erőpróba lenne. a mohos falépcső csúszik a párától, de csukott szemmel is tudnám az utat. melyik lépcső billeg, hol szélesek a fokok. még alszik a barakk, ablakai sötétek, a kutya az udvar közepén, szőre fekete csomó. felkapja a fejét, halkan morogni kezd. odaszólok neki, elhallgat, nem kezd ugatni, még megismer. a túlvégen a kecskekarám is csendes. az ólajtón a paták finom kaparászását talán más nem is hallaná meg. a szerszámos felé indulok, mögötte ott a telepített fenyves. végigsimítom a mellmagasságban meredező csonkokat. újra hallom a fejsze csattogását, recsegés, dől a fa, kiabálom, majd tűlevelek zizegése. a győztesek üvöltése tör fel belőlünk, Jani mellettem áll, segít gallyazni. vajon merre lehet most, emlékszik-e ő is úgy, mint én ezekre az időkre? az erdei ösvényen járok, itt lesznek a zsákok valahol a kanyar után. nagyon remélem, nem kell többször fordulni, a címet megjegyeztem a számlák fejlécéből. sőt elmentem terepszemlét is tartani. mint egy betörő, csak én most viszek, nem elhozok. papír, fémdobozok, rohadó étel, összeszedem, ami kiszóródott, begyömöszölöm a műanyag szatyrokba. csak pár utca a távolság, és szerencsére a kerítésen nincsenek felfelé meredező tüskék. tompán puffan a csomag a virágágyásban. nézem egy kicsit, majd elindulok vissza. talán még nem késtem le a többieket.

tánctanár

a terem falain visszhangzó zene, diszkógömb széttört fényei, a hátsó sorban állok. egyazon mozdulattal lépünk hátra, nemhiába gyakoroltuk sokat. délutánonként melósruhában, kecskelegeltetésről mentem próbára. figyelni kell a hátam mögé, szűk a hely, még beverem a kezem a kilincsbe. az asztalokat kitoltuk a fedett teraszra, széles, tágas a tér, a kockakövön finoman kopog a tornacipő. tánctanárom arcán többnapos borosta, flitteres kivágott ruhája sisteregve villan. lábán magassarkú, arcán vastag festék. elöl áll, őt nézve követem a lépéseket. néhány hete jött le hozzánk a tanárokkal, nem aludtak bent, autóval érkeztek minden reggel. osztálytársam a deviáns iskolában, szabadidejében női ruhában lép fel éjszakai bárokban. neki is nehézségeket okozott a középiskola elvégzése, vagyis maga az intézmény, meg az emberek. ez a negyedik gimnáziumom. most jön a refrén, emlékszem, ez a rész nehezen állt össze. magas fejhangon kiabál a próbák alatt, tombolva ugrik a magnóhoz, megállítja, visszateker, megint, újra, a végén hadonászni kezd. mély baritonja előtűnik ilyenkor, ahogy hangja megbicsaklik, de aztán rögtön felviszi beszédét szopránba. de azt mondja, neki természetesen ilyen, én sose láttam még ehhez a csávóhoz foghatót. mellettem egy alkoholista kőműves, a másik oldalon a heroinista milliomos csemete összehangolt kígyózó mozgásban. ma este felszabadítás, négyen is befejezik a programot, mehetnek vissza az életbe. fordulás közben kinézek az üvegezett ajtón, arra kezdődik valahol a város. aki még friss itt, állandóan arrafelé figyel, ahogy telik az idő, úgy fordul arca be, az erdő irányába. látom a nézők arcát, többségében szülők, néhány kapcsolt rész, ismerősök, érdeklődő újságíró, terepgyakorlatos egyetemista. öröm, megdöbbenés, néhol azért kibukik a fintor, az utolsó taktusok alatt ütemes taps, kiáltás. persze a fő attrakció a transzvesztita, mi a tömeget jelentjük mögötte csupán. megy haza este a többiekkel, integetés, kiürül a csöndes tánctér. kérdezem szobatársam már a takarodónál, cigi után. hát láttam, izé, sokat beszélgettetek, sétálás kettesben, ilyenek. kérdőn hallgatok, a fejem felett a fűtéscső megrezeg. legyint, itt vagyok haver egy éve nő nélkül, erre ez. de nem volt semmi, de érted, rámnéz, még sose volt belém fiú szerelmes.

csalamádé

egyik nap kitaláljuk, savanyúságot csinálunk, házit, sajátot. hosszú a terápia, amúgyis ráérünk. és akkor elindul a szokásos háború, maga az pár napig tart, míg eldöntjük, miből legyen a csalamádé. jönnek a különféle iskolák, persze az alkoholisták vannak megint képben, káposzta, paprika, hagyma, répa, uborka, karfiol, édesítő vagy cukor, csípős, szalicil, ecet, babérlevél, bors. maradt itt egy régi boroshordó az egykori sporttelepről, megvan ugye a szimbolikus jelentősége, most végre valami jó dolog lesz benne. rétegesen rakjuk, gyalult zöldségek, víz a tetejére, de a teteje mindig kilóg. kövekkel kéne lenyomni, szól az egykori pincér, de nem egyszerű ám beszerezni megfelelőt innen a meddőhányó tetejéről, ahol lényegében lakunk. valakinek az is eszébe jut, régen lábbal taposták, helyes lányok combközépig felhúzott szoknyával a kádban, vékony bokák, kecses vádlik. eközben cigányzenészek húzzák a muzsikát, oldalról a legények csujogatnak pöndör bajusszal, kezükben demizson, mindenki táncol. ki legyen, aki beleáll, valami igazán erős lábra lenne szükség, férfira esik a választás, a terápiás lányok nem jó anyag. jön a vádlivizsga, sokan elhullnak, ki azért, mert gombagyanús, vagy a sárga körmök, akad, aki túl gyenge, én is hiába feszítek. végül a nyertes a pesti Kornél lesz, aki mielőtt rápörgött volna a mákra, versenyszerűen bokszolt. neki aztán mindig is jó volt a lábmunkája. felmerül, hogy a talp az bizony izzad, koszossá lesz a bakancsban, úgyhogy a srác bemegy a szobába, rövidnadrágra cseréli a melós mackót, aztán papucsban odaáll a wc-ben megmosni a súlyos szerszámot. ahol most vagyunk, az egy üvegezett terem, hátul ablakok néznek a teraszra, az ellenkező irányban pedig a főbejárat. a hátsó traktusban a félig nyitott amerikai típusú konyha, mellette ajtó, ez vezet a hálókörletek felé. plusz a segítői szoba és még egy klozet is nyílik belőle mosdókagylóval. ide bemegy, nyitott ajtónál végzi el a műveletet, hogy mindenki lássa. jó magas a Kornél, izmos a combja, felemeli, szappan, aztán a másikat is, törölköző. a tömeg némán figyel. fel is mossuk azon a részen, egy hosszú csíkban, teljesen steril legyen a környezet. ott csattog végig vizes lábbal, nyomokat hagyva maga után. beszáll a káposztás hordóba, a falnál megtámaszkodik, látszik, kicsit zavarban van, mert azért ő egy elég kemény csávó, és azért ez egy vicces látvány. felröhögnek a lányok, félig vágyakozva is talán, jó, hát nekik elnézi, mert tud a tekintete olyan lenni, hogy lesápadsz, ismerem a régi időkből. aztán olyan jó istenesen elkezdi taposni, halkan megy a duruzs, vajon milyen erővel kell, vagy inkább a ritmus számít. azóta se ettem olyan jó csalamádét, mert érezni, belerakta magát. állandóan a lábfejére gondolok, mikor eszem, a roppanós paprikánál, vagy ahogy a levet szürcsölöm

elvesznek valamit, de mégis kapsz

figyelj, nem kéne azt a kávét meginni, jó, persze, értem, látom felhúzod a szemedet, meg fintorogsz, nem régóta vagy itt, honnan is tudhatnád, itt vannak bizonyos szabályok, egyet lehet inni, igen, de lehetne mondjuk nullát, úgyhogy még kicsit jobb is így, szóval az van, hogy nagyon szigorú, és most az a kérdés, hogy meg tudod-e azt csinálni, hogy a reggeli főzés után megállsz, ez azért van, mert sose tudtál mértéket tartani, benyomtál mindent, ismerem, én is cuccoztam, na jó, figyelj, felőlem rendelhetsz, nem vagyok az anyukád, csak azt akarom mondani, az esti csoporton viszont fel fogom hozni a dolgot, nem azért, hogy beáruljalak, ez nem ilyen vamzeres dolog, hanem mert ez egy nagyon fontos dolog, jó, tudom, ez most így hülyeségnek hangzik, de az a helyzet, ha ilyen kicsi dolgokban meg tudod állni, akkor másban is erős leszel, és a végén nem fogsz anyagozni többet, és ez egy tök jó dolog, hogy ilyen apró dolgot használunk föl erre, de te is tudod, itt minden, de tényleg minden terápia, jó, most azt mondod, akkor nem iszol, és menjünk ki a kocsmából, meg hagyjuk a picsába, meg ne fárasszalak, nézd, még jó, hogy nem vagyunk alkeszek, érzed, te is az olcsó bor ragasztós szagát, ahogy a zsírral, a porral elegyedik, de most komolyan, ettől még beszélek erről, de ne fossál, üljünk ide le akkor, jobb is a friss levegőn, időnk tenger, még egy óra van az előadásig, jók ezek, színház, előadás, gitár, így legalább kimozdulunk kicsit a rehabról, nem tudom, meséltem-e a tea-ügyet, erről jutott eszembe, az kibaszott nagy, na figyelj, szóval kint dolgoztunk télen, -20 volt, de tényleg frankón olyan hideg volt, hogy a hőmérő higanyszála kiakadt, kecskealmozás, falrakás meg a faszom tudja, mik még, az elég durva tud lenni egész nap, majd megismered, ki lett találva hogy védőital, gyógynövényes, ugye normál nem lehet, mert hát ugye stimuláló, dobi, ha hallottál róla, szóval hársfa, kifőzték a csajok a konyhán, az megint messzire vezetne, hogy miért csak ők vannak ott, de most ne menjünk bele, legyen ez egy úgynevezett zárójel, tehát kihozták, gőzölög, addigra a kazánházban ült az egész társaság, a meló meg állt, remegett a kezemben a műanyag pohár, olyan volt az illata, mint régen a napköziben, de nem volt benne édesítés, basszameg, mert kifogyott éppen a házban a cukor, jó, de hát kéne bele, és akkor valaki megszólal, legyen méz, és komolyan, bazmeg, beszarok, erről szólt utána napokig minden, méz vagy cukor, hiába nevetsz, ment a paláver, csoporton is felhoztuk, méz vagy cukor, és akkor az volt, érveltek emberek emellett, aztán a másik csoport meg ellene, kiselőadások, élettani hatások, cáfolat, szavaztunk, győzött az egyik, már nem emlékszem, akik elveszítették, meg nem fogadták el, mert miért erőszakolja rá a többség az akaratát a kisebbségre, forrt a levegő, és akkor a főnök, aki addig csendben ült a körben, megszólalt, hogy jó, gyerekek, akkor egyik se lesz, és azóta szerettem meg tisztán a gyógyteát, úgy jönnek ki jobban az ízek. szóval elvesznek valamit, de mégis kapsz, jó, ez most úgy hangzik, mintha megírta volna valaki

gizi, a falkavezér

az állatorvos leveszi a gumicsizmát, egyik kezével autójának támaszkodik, beszáll. visszafordulok a karám felé, a támolygó kecskét nézem. a konyháról kértem kést, a kaszakövet a nyúlház ablakában tartom. óvatos mozdulatokkal kell fenni, ha megszalad, mélyre megy. Gizi már nem tud lábra állni. a munkások ide-ide lesnek, vakolókanál, talicska, malterosvödör. épül az új konyha, benne vagyok én is, ahol ferde két csempe között a rés, beletört a fugakereszt. ilyen állapotban felesleges megkötni a lábakat, a száját befogom, nem akarom hallani közben. az első vágás felhasítja a bőrt, tenyerem alatt finom remegés. aztán megindul a penge, a szív igyeszik még, végül megáll az ütőerekből a spriccelés. a légcsőben céltalanul áramló levegő, olyan a hang, mintha műanyag csőbe fújnál. vonaglás közben elernyed, apró bogyós kecskeszar. a szem üveges, jeges izzadság lep el, amit születés, és halál idején érzek. a két lábat szétfeszítve magasan a vaskeretre kötöm. keskeny vércsík csöpög a fűre. innen már egyszerű. a hason egyetlen hosszú metszés, kibuggyannak a belső szervek, máj, gyomor, belek, hólyag. Gizi a falkavezér, aki mindig elöl szalad, elsőnek eszik, szőre kékes, ikreket szül a télen. két kézzel húzom a bőrt. a paták végét körbe kell vágni, hogy teljesen lejöjjön. a végén mégis megakad, a csontokat eltöröm, a körmöt is le kell tépni hozza. mi csak a combokat, a bordát használjuk fel. minden más kuka. térdelve a fák felé nézek, arra kell lennie a kedvencek temetőjének, tavasszal Bözsit is oda raktuk. köves földben nehéz az ásás. embert kéne kérni hozzá. fontos megbeszélés közepére toppanok a segítői szobába. dobd ki inkább a konténerbe. arra érek vissza, az egyik melós az állat fejét nézi a földön. elviszem haza, kifőzöm, jó lesz trófeának, felemeli, fintorog. a többiek nevetnek. fáradt vagyok, nem ellenkezek, megsimogatom a füle mögött, néhány búcsúszót suttogva. a testet a nyitott szemetesbe dobom. elvonul a brigád, lemegy a nap. ottfelejtett szarvak a hulladékhalmon. éjszaka azt álmodom, kiszököm az udvarra, a holdfénynél eltemetem a sűrűben, és bedobok egy virágot. reggel a kukásautóra ébredek. zuhanó törmelék csikorgó zaja. nem nézek ki, pedig rálátni jól az ágyból.