Paplan alatt

András László regénye mindazt a nehézséget hordozza, ami egy magyar krimi megírását megelőzi – egy olyan magyar krimiét, amely a mai valóságról szól, és nem egy Holdon történő mesét sző. A legjobb magyar bűnregény Bakcsi György Válasszon gyilkost magának! Önkiszolgáló detektívregény című könyve, s ez egy angliai településen játszódik, semmi köze ahhoz, ami velünk történik, Mr. Kirkeby megölése körül forog a nyomozás. Rejtő Jenő P. Howard álnéven írt műveit nem szükséges elősorolnunk – zseniálisak, de nem a magyar világról szólnak. Számomra pedig Kondor Vilmos sorozata sem volt meggyőző. Igaz viszont, hogy Hász Róbert Fábián Marcelljei elbűvöltek.

Magyar krimit írni tehát nehéz. 1989 előtt az olyan jellegű izgalmak hódítottak, mint Mattyasovszky Jenő Hód-sztorijai és Berkesi András opusai, melyekben Salgó Oszkár áztatta a lábát. Ezeket annak idején torkomban dobogó szívvel olvastam, ma már azonban olvashatatlanok.

Igaz, a világtendencia sem jobb. Mintha véget értek volna Agatha Christie vagy Simenon boldog idői, amikor a krimi – krimi volt, nem társadalomelemzés, pontosabban, amikor elégnek látszott pont azt elmesélni, amit el kellett, hogy a jól megírt figurák ne csak magukért beszéljenek. A nagyhírű skandináv krimik – a Millennium-trilógia pompás kivételével – egytől egyig olyan bonyolultak, hogy az olvasó már-már érdemrendet kér, amikor a végükre ér. Nemrég küzdöttem végig magam Camilla Läckberg Az idomárán, és ismét megerősödött bennem ez az érzés.

A problémát különben a szerző is érzi, legalábbis ez derül ki a Könyvterasznak adott interjújából, melynek a címe is beszédes: Itt Poirot halálra unná magát.

A vörös korona szálai is rendkívül össze vannak gabalyítva. András László a besúgás örök problémáját is érinteni szerette volna, nem beszélve a korrupció még örökebbjéről, így hát miniszterek, polgármesterek, EU-s projektek szerepelnek a történetben, mely egy kisvárosban játszódik, és egy sakkimádó nyomozó keresi az igazságot, persze nem egyedül és nem önállóan. Mint Benedek Szabolcs is írja, olvasó legyen a talpán, aki eligazodik a szereplők között; másfelől olvasó legyen az is, aki minden utalást észrevesz Rilkétől Nietzschéig és Lengyel Pétertől Esterházyig (én csak reménykedem). Mire Harmath kideríti az igazságot, mely inkább kiderül valahogy, fáradtan csukjuk be a könyvet, melytől többet reméltünk, belátjuk azonban mindazt, amit a bevezetőben írtam.

Pedig jól indul – vörös asszony a tóban: az ilyesmi mindig remekül hangzik. Fényképeket készített, melyekkel természetesen valami galádságra akarta felhívni a figyelmet – remek! De ahogy egyre beljebb haladunk a susnyásban, egyre iszaposabb és értelmetlenebb minden, sajnos az olvasás is. Harmath és Hunor és Pikler és Valika és Jansik és Szóljál és… Fárasztó, mert nem mindenki egyénített, és azért nem egyénített, mert túl sok. A rövid jelenetek aránya felborul, maga alá temet.

Nem tehetek róla, de úgy érzem, 348 oldalból maradhatott volna jóval kevesebb. Így minden el van magyarázva, mégis szomjasan hagyjuk abba az olvasást. Mintha egy egyértelmű dolgot boncolgatnának túl sokáig. „Szép volt a reggel az ébredő városban. Az álmos utcák hunyorogva nyitogatták a szemüket, miként a fák is hosszú álomból ébredezve kis zöld levélkéiket, melyeken megcsillant a nap fénye. A természet körforgása – szokták mondani, akik nem látják meg ebben a körben az előrehaladást. Mert a fák is minden évben, sőt, minden percben növekednek, és akinek van szeme és füle erre, az látja és hallja ezt. Nem körforgás tehát, még akkor sem, ha sok minden ismétlődni látszik. Itt van például ez a reggel, amely nemcsak megismétel sok korábbi reggelt, hanem különbözik is azoktól, ahogyan ez a mostani csönd és fény elválasztja ezt a pénteki napot az előző szörnyű éjszakáktól. Új nap, új élet, új erő. Tiszta lap… // Sziklai letette a párkányra a kis füzetet és a tollát, leeresztette a redőnyt, és visszabújt a paplan alá.” (315.) Ez a szelíd paródia az egész regényt képviseli szerintem: nem találja az eszközt ahhoz, hogy radikális legyen. Hamarabb kell a paplan alá bújni, úgy érzem.

András László: A vörös korona. Kalligram, Budapest, 2021

Fotó: Al-Wavrik Gábor