Egyre népszerűbb a spiritualitás a kortárs művészetben

Az utóbbi években újra népszerűségnek örvend a spiritualitás motívuma a képzőművészetben. A műkedvelők olyan néhai művészeket tisztelnek meg hirtelen feléledt figyelmükkel, akik mélyen beleásták magukat a miszticizmus és a vallásosság világába. A legjobb példa erre Hilma af Klint, a 20. századi svéd festő 2018–2019-es kiállítása, mely a Guggenheim Múzeum történetének leglátogatottabb kiállítása lett. Ez a tendencia pedig a kortársak körében is megmutatkozik. Gyakran saját vallási hovatartozásuktól függetlenül fordulnak alkotáskor a filozófia és teológia irányába, ezzel is próbálva értelmet találni a kaotikus jelenben.

Parviz Tanavoli, az iráni szobrász úgy érzi, a társadalmat állandóan körülvevő konfliktusok és fogyasztói kultúra az okai annak, hogy az emberek menedéket keresnek. Ő az egyház helyett a művészetekben lelte meg a kiutat, és népi, valamint szellemi ikonográfiára összpontosító alkotásaiban a spiritualitás lényegét célozza meg. Érdeklődése a téma iránt megmutatkozik Heech című sorozatában, amelynek szobrai a perzsa „heech” (semmi) szavat testesítik meg. Tanavoli 1965-ben alkotta meg a sorozatot, tiltakozásként az intellektuális korlátok és merkantilizmus ellen, amelyekkel Irán elit művészeti életében találkozott.

Nadia Waheed művészete a nőiességről regél. Élénk szürrealizmusával alternatív univerzumokba repíti a befogadót, és személyes tapasztalatait kamatoztatva megörökíti, milyen az élete színesbőrű nőként. A Sūnyatā, Kenosis (2020) című alkotásában például szürke árnyalatú nőt ábrázol, akit vad természet vesz körül. Waheed az üresség, az önfelszabadulás és a spirituális evolúció témáit tárja fel a śūnyatā, a buddhista filozófia szellemi ürességre utaló fogalmára támaszkodva. A Nirvana (2019) című festményen egy smaragdzöld bőrű és hennával díszített kezű nő királykék fátylat visel, amely isteni minőséggel ruházza fel őt. Az aisha szó, azaz „ő, aki él”, arabul olvasható a fátyol fölött, miközben egy glóriaszerű boltív előtt helyezkedik el.

Az Los Angeles-i kortárs művész, Carla Jay Harris is misztikus témákhoz fordult munkáiban. Ő a mitológia gazdag világát vette segítségül, hogy elmélyedjen az emberi kapcsolatokban és a hovatartozásban, mikor ő maga nem találta a helyét. „Mikor azt hallom, spiritualitás, kötődésre gondolok valami nálam nagyobbal, bárhogy határozzuk is ezt meg. Legyen az Isten, az univerzum, a természet” – magyarázta Harris.

Celestial Bodies (2018–2020) című sorozatában – melyet szeptemberben tekinthet meg a nagyközönség New Yorkban – mitológiai tájakon ábrázolt barna és fekete figurákat. Az ő munkásságában is megjelenik a népszerű glória motívum, például az In Eden’s Eye (2019) című alkotásában, azonban ő sokakkal ellentétben nem vallási elemként használja. Harris egyfajta egyensúlyt teremt, a Napot próbálja megidézni vele festményén. „Azt hiszem, szorongó és kaotikus világban élünk, és úgy érzem, a spiritualitás egy lehetséges mód arra, hogy ezt feldolgozzuk. Talán sok más ember is így érez” – mondta Harris.

Ugyan lehetetlen megállapítani a szellemiség újkeletű népszerűségének egyedüli okát, sok művésznél arról van szó, hogy alkotói folyamatukat használják arra, hogy elmélkedjenek saját hitükről és vallási meggyőződéseikről. Majd az idő megmutatja, hogy maradandó művészeti tendenciáról beszélhetünk, vagy mindössze a művészek reflekcióját látjuk a jelenre.

Az eredeti cikk itt olvasható.