A társadalom bánata tükröződik a mai popzenében

Az utóbbi évek slágerlistáit uraló Billie Eilish már 2019-es debütálása óta komoly és sötét témákat tárgyal dalaiban. A tizenkilenc éves énekesnő nem fél nyíltan vallani depresszióról, kétségekről, és halkan pulzáló dallamokra lágyan felénekelt dalszövegei magányról, kiégésről és traumákról mesélnek. Elsöprő népszerűsége a legjobb bizonyíték arra, hogy az Eilish dalaiból sugárzó szomorúsággal milyen mélyen azonosul a fiatal amerikaiak generációja.

Nem Billie Eilish az egyedüli a nyugati popkultúra színterén, aki egyöntetűen a bánatos dallamok felé fordul. Lorde és Lana Del Rey egyaránt új zenével álltak elő idén, és ők is ennél a hangulatnál és arculatnál maradtak.

Eilish az új album címével, Happier Than Ever, valamint az albumhoz társuló külsővel – lágy színek és szőke fürtök – némileg félrevezette a nagyközönséget. A várakozásokkal ellentétben még eddigi munkásságán is túltett, ami a dalok sötét atmoszféráját illeti. Ezelőtti albumaiban volt valami furcsa játékosság, különös ritmusok és effektusok, amelyek némileg könnyítettek a bús dalszövegek súlyán, és szinte Karácsonyi lidércnyomás-szerű hangulatot kölcsönöztek nekik. Ezzel ellentétben Billie és bátyja, Finneas O’Connell ezúttal letisztult, hideg, kontrollált zenét alkotott.

A munkásságában beállt változás, mielőtt a stúdióba és az albumra kerülhetett volna, az énekesnő lelkében zajlott le. A hírnévvel idáig sokat hadakozó Eilish mára végre megbékélt vele. A Happier Than Ever című albumban nem is igazán ezt az érzelmi utazást örökíti meg, inkább mintha az őt figyelő tömegnek tartana beszédet egy hegy csúcsáról. Mi pedig mintha búcsút mondanánk a popzenét éveken át uraló könnyed örömnek és az azt uraló kliséknek.

Lana Del Rey már 2011-ben megjelenő, és a nagyközönséget ködként ellepő Video Games című dala óta a popkultúra „szomorú lánya”. Bágyadt dalaiban önmagukat érzékelten férfiakért feláldozó nőkről énekel. Merészen specifikus dalszövegei és különleges hangzású dallamai szem előtt tartották az énekesnőt, és fenntartották a nagy gonddal választott arculatát. Lorde-ot, ugyan dalai nagyrésze az elillanó, gyengéd örömről szól, mégis szomorúnak bélyegzik. Forradalma hangzásbeli volt – kopott tónus, kísértetiesen halmozott háttérének, texturált dallamok –, és el is lepte a 2013-as Pure Herione albumában csúfosan gúnyolt popzene világát.

A „szomorú lány” archetípus nem csak a zene világában népszerű – találkozhatunk vele a divatban, a televízióban és a szociális média különböző platformjain. Egy 2014-ben publikált esszében Lindsay Zoladz azt írta, felszabadító a nőket így látni, nem pedig az elvárt hívogató mosoly mögé bújva. Mások szerint ez az ábrázolásmód nagy lépés a sebezhetőség felé – főleg, ha tekintetbe vesszük a mentális egészség körüli viták és vélemények destigmatizálását. Valakik azonban más megvilágításból közelítik meg a jelenséget. A szomorú lányoknak címkézett hírességek elsöprő fehérsége sokatmondónak tűnik. Nehéz nem elgondolkodni azon, hogy talán túlságosan is hasonlítanak a tehetetlenség és a törékenység régi karikatúráihoz – újabb Ophéliák, akiket elpusztított a vágy, de ettől csak még bájosabbak.

Az eredeti cikk itt olvasható.