A Salinger-hatás

Joanna Rakoff 1996-ban, friss diplomásként került asszisztensi pozícióba a Harold Ober Associates nevű irodalmi ügynökséghez, mely Agatha Christie, F. Scott Fitzgerald és Dylan Thomas mellett J. D. Salingert is képviselte. Az itt töltött idő során olyan tapasztalatokat szerzett, melyeknek köszönhetően végül belevágott írói karrierjének építésébe, s melyekről néhány évvel később egy hosszabb lélegzetű cikket is írt egy magazin számára. A történetét részletesebben csak évekkel később, immár sikeres szerzőként írta meg az Egy évem Salingerrel címmel kiadott memoár formájában, melyet megjelenésekor a hasonló alaphelyzet – egy fiatal friss diplomás lány bekerül asszisztensnek egy vaskezű női főnök által igazgatott ügynökséghez – okán több kritikus is a Lauren Weisberger által jegyzett Az ördög Pradát viselhez hasonlított. Az összevetés elsőre ugyan kézenfekvőnek tűnik, ám valójában a két könyv teljesen más stílusban íródott, és főszereplőik is teljesen másképp viszonyulnak az állásukhoz, hiszen Joanna – Az ördög Pradát visel hősnőjével ellentétben – az ügynökségi munkáját nem átmeneti jellegűnek, hanem az irodalmi körökbe való bekerüléséhez szükséges szakmai ugródeszkának tartja. S minthogy Rakoff elsősorban memoárt írt, ezért az ő művében nem az izgalmas fordulatokra, vagy a „nagy leleplezésekre” (a könyvben például csak simán ügynökségként hivatkozik a munkahelyére, a főnöke névtelenül szerepel benne, a többi kollégája nevét pedig meg is változtatta), hanem sokkal inkább az irodalom szeretetére és a művészi érvényesülés nehézségeire helyeződik a hangsúly.

Az előbbiekből adódóan a könyvet adaptáló és rendező Philippe Falardeau alkotása – melyet egyes kritikusok Az ördög Pradát visel filmváltozatával való összevetés során a „szexiség” és az izgalmas cselekmény hiánya miatt laposnak, s majdhogynem érdektelennek tituláltak – is lassan, főként hangulatos életképekből építkezik, s miközben alapvetően hűen követi a könyv cselekményét, az adaptálás során több tekintetben is gazdagította az irodalmi alapanyagot.

Bár a cím alapján a néző azt gondolhatja, hogy az alkotás a főhősnő és Salinger személyes kapcsolatára koncentrál, az Egy évem Salingerrel nem egy szerelmi viszonyt mutat be, mint például a „Salinger-lány”-ként emlegetett, s az íróval fiatal korában majd egy évig kapcsolatban élő Joyce Maynard memoárjának néhány fejezete, és nem is a szerző szerkesztőjével vagy ügynökével való munkakapcsolatára fókuszál, mint ahogy azt például részben a néhány évvel ezelőtt bemutatott Salinger című életrajzi film tette. Az alkotás teljesen más módon vonja be a hatalmas kultusznak örvendő, ám évtizedek óta nem publikáló, teljes visszavonultságban élő író alakját a történetbe.

Falardeau több, leginkább a főhősnő magánéletéhez kötődő mozzanatot elhagyva a J. D. Salinger számára küldött rajongói levelekre építette a történetet, így Joanna már rögtön a film elején szembesül azzal, hogy az irodalmi ügynökség a Zabhegyező (új fordításban: Rozsban a fogó) szerzőjét képviseli, és az írónak címzett levelek megválaszolásának feladatát is sokkal hamarabb bízzák rá, mint a könyvben. Mivel ez a cselekményszál adja a főhősnő történetének ívét, ezért a kanadai direktor több helyen is módosította a történetet a feladat Joanna személyére gyakorolt hatásának kidomborítása végett. Egyrészt a filmben nemcsak a levelek szövege jelenik meg, hanem el is hangzanak, mégpedig az egyes levélírók szájából, akik így nemcsak arcot kapnak, hanem az aktuális élethelyzetükben, környezetükben tartózkodva jelennek meg, mely jól kihangsúlyozza azt, hogy Salinger művei a legkülönbözőbb életkorú, személyiségű és szociális helyzetű olvasókat képesek megszólítani.

Másrészt a film némiképp dramatizálja is ezt a történetszálat, hiszen míg a könyvben nem derül ki, hogy a főhősnő nem a sablonválaszt küldi el a levélíróknak, addig a filmben problémája adódik ebből. Harmadrészt az adaptáció oly módon emeli ki Joanna egy Winston-Salem-i iskolában tanuló levélíró iránti szimpátiáját, hogy egyszerre láttatja a fiatal Salingerhez (egy ponton a fiatal szerzőre nagyon hasonlító fiú fényképe jelenik meg az író ügynökségi képének helyén) és Holden Caulfieldhez hasonló fiúként, továbbá a lány képzeletbeli barátjaként, akinek megfogalmazhatja azokat a gondolatait és érzelmeit, melyeket senki mással nem képes megosztani. A film végén pedig a főhősnő – felrúgva az ügynökség egyik szigorú szabályát – mégis a főnöke irodájában tartózkodó Salinger kabátzsebébe csempészi a fiú levelét, mivel így szeretné az író tudomására hozni, milyen nagy hatást gyakorolt egyik olvasójára a Zabhegyező.

Az alkotás Salinger személyét a könyvtől kicsit eltérő módon kezeli, hiszen Joanna csak a film utolsó perceiben találkozik vele személyesen (korábban csak telefonon érintkezett vele egy korábbi művének újrakiadása kapcsán), ami így teljesen más hangsúlyt kap a történetben. Az idős Salinger arca a filmben sohasem látható (ha meg is jelenik, akkor vagy az ablakból, egy faág által kitakarva, vagy pedig hátulról mutatja a kamera), ezzel is kihangsúlyozva a kultuszának táptalajt adó megközelíthetetlen személyiségét, ezért szimbolikus jelentőséggel bír az a film végi jelenet, melyben az íróvá válás útjára lépő főhősnő végül szemtől szembe találkozik a rá nagy hatást gyakorló művek szerzőjével. Éppen ezért az adaptálás során érdemes lett volna – a Franny és Zooey-párhuzam mellett – jobban támaszkodni a könyv azon részeire, melyekben a Salinger műveit még nem olvasó (sőt azokat egy előítéletből adódóan pusztán szórakoztatónak, nem pedig provokatívnak tartó) Joanna bizonyos hétköznapi történésekben, mozzanatokban az író egyes műveinek köztudatban élő motívumaira (például a Central Park tavában úszkáló kacsák) ismer, hiszen ezek jobban kidomboríthatták volna azt az utat, ami Salinger műveihez vezette őt.

Az Egy évem Salingerrel a hasonló tematikájú alkotásokkal ellentétben nem a főhősnő íróvá válását, hanem azt a személyiségfejlődési folyamatot mutatja be, melynek köszönhetően az írásra kezdetben képtelen – s a regényén dolgozó barátjára emiatt kicsit féltékeny – Joanna végül a kiszámíthatóbb jövőt kínáló ügynökségi állásából kilépve álmai megvalósításába fog. A film tehát nem egy hagyományos művész–tanítvány kapcsolatot ábrázol, hanem arra fókuszál, hogy milyen hatást gyakoroltak a lányra az élet nehézségeivel szembesítő, s valamilyen tekintetben minden olvasó számára azonosulási lehetőséggel szolgáló Salinger-művek, s hogy ez a hatás miképpen sarkallja őt egyéni ambícióinak kiteljesítésére.

A film egyik legmeghatározóbb vonásának a kontrasztozásra épülő művészi megoldások tekinthetőek. A történetben ez eleve benne foglaltatik, hiszen 1996-ban, a számítógép és az internet egyre nagyobb mértékű térnyerésének idején játszódik, amire rájátszik, hogy a főhősnő írógépet és diktafont előnyben részesítő főnöke, Margaret is tudatosan próbálja távol tartani a munkahelyétől a modern technológia eszközeit (bár végül mégis belemegy egyetlen gép megvásárlásába a szerzői jogsértések könnyebb lenyomozása érdekében), ezért irodájának berendezése is több évtizeddel ezelőtti állapotokat tükröz. Joanna kapcsolatait is kontrasztozva jeleníti meg ez alkotás, hiszen ahogy lassacskán ráébred arra, hogy jelenlegi barátjával, Donnal nem illenek össze, úgy szaporodnak meg az eltávolodásukat térben is kiemelő jelenetek, míg a volt kedvesével való közös szcénákra a felszabadultság, a zene által megteremtett érzelmesség és a harmónia jellemzőek. A főhősnőt élete széthullásával, s a számára fontos emberek eltűnésével szembesítő jelenetekben pedig a filmre alapvetően jellemző meleg színek helyét a sötétebb, szürkébb tónus veszi át. A film emellett egy Joanna képzeletében zajló, vizuálisan és koreográfiailag is szépen kivitelezett táncjelenetben – mely a film innovációja – ragadja meg azt, ahogy a főhősnő rádöbben a New York-i élet kedvéért elhagyott volt kedvese iránti érzelmeire, de ugyanilyen ötletes az a szcéna is, melyben a jelenlegi életét maga mögött hagyó Joanna szembetalálkozik az utcán a másik, „rossz” irányba tartó múltbéli énjével.

Bár a színészi alakításokra nem lehet panaszunk, az alkotás alapvetően a főhősnő személyére, valamint a főnökével való kapcsolatára koncentrál, ezért az őket megformáló színésznők kerülnek igazán előtérbe. Margaret Qualley nagy átéléssel és érzékenységgel alakítja a bájos, naiv, s a feladatát a szívére hallgatva megoldó Joannát, aki az elhibázott döntéseiből tanulva végül kezébe veszi a sorsát, és a művésszé válás útjára lép. Sigourney Weaver árnyalt játékával képes mélységet adni a könyvben kevésbé kidolgozottnak ható, nehezen megközelíthető, ugyanakkor sebezhető és segítőkész Margaret alakjának, a Dont megformáló Douglas Booth pedig ügyesen egyensúlyoz a felszínen szimpatikusnak és támogatónak tűnő barát, s az önző, másokat kihasználó férfi arca között. Bár a Margaret partnerét alakító Colm Feore csak néhány, Falardeau által írt jelenet erejéig jelenik meg a filmben, alakításával jól ellenpontozza a szigorú és sokszor kissé nyers Margaretet megformáló Weaver játékát. Tim Post – aki lényegében a hangjával alakítja Salingert – játékának köszönhetően a néző számára is érthetővé válik, miért is tett személye és művészete mély benyomást Joannára. Említésre méltó még a Winston-Salem-i iskola diákját alakító Théodore Pellerin, valamint a főhősnő kollégáit megformáló Brían F. O’Byrne, Yanic Truesdale és Leni Parker játéka is, bár ők nem kapnak elég teret a kibontakozáshoz.

Az Egy évem Salingerrel egy olyan vizuálisan és színészileg egyaránt remekül kivitelezett, megkapó atmoszférájú és lassú történetvezetéssel operáló felnövéstörténet, mely nem Joanna Rakoff íróvá válását, hanem az ezt megelőző, J. D. Salinger művei által inspirált személyiségfejlődését mutatja be, melynek köszönhetően végül írói álmainak megvalósításába fogott.

A film adatlapja.