Szerinted mi az ellentéte a csodának?

A kispróza olyan műfaj, amely rendszerint nem ringatja hamis illúziókba az olvasóit a világ leírhatóságáról. Szvoren Edina novellái sem ígérnek többet, mint amorf részecskéket a valóságból, amelyeket a nyelv keltette feszültség tart állandó rezgésben.

Minden apró megfigyelésekkel kezdődik. Ezek a megfigyelések láncolatokká rendeződnek, és ebben az elrendeződésben törvényszerűen jelenik meg a játékosság. Ami pedig eleinte könnyed játékosságnak és humoros kombinatorikának tűnik, fokozatosan egyre sötétebb jelleget ölt. Így jutunk el a Szvoren-szövegek kiteljesedéséhez: a furcsa humoron és a bizarr játékosságon keresztül a fojtott fenyegetettségig.

A legújabb, Mondatok a csodálkozásról című kötet viszont valamelyest módosítja a fenti képletet, amely a legtöbb Szvoren Edina-szövegre érvényes a Pertu (2010) című első kötet óta. Amíg az eddigi kötetekben a szöveg rendre lehúzott bennünket a nyelvi televény horrorisztikus mélyére, az új kötetben a humor dominál. Ez a humor leginkább abszurd és keserű, de humor.

A Szvoren Edina-recepció közhelyszámba menő felvetése, hogy vajon mikor mozdul el a szerző a hosszabb műfajok felé. Előző kötetének (Verseim) még csak a címében mutatott a szerző fricskát a kritikusoknak, a Mondatok a csodálkozásról viszont tartalmában is látványosan szembemegy az unalomig ismert várakozásokkal. A kötet nagyjából felét ugyanis a szokásosnál is rövidebb írások töltik meg, a műfajteremtő Ohrwurm-jegyzetek huszonkilenc szövege.

A kötet három részből áll, a prológusként is értelmezhető, címadó Mondatok a csodálkozásról című szöveg után az Ohrwurm-jegyzetek következnek, majd hét terjedelmesebb novella (a „hagyományos” megjelölést ez utóbbiaknál sem kockáztatnám meg).

„Nem csodálkozni nem erény, bár persze csodálkozni sem az” – olvashatjuk a nyitó szövegben, amely hangulatában és nyelvében is előrevetíti, mit várhatunk a kötettől. Találó felütés, mert olyan szövegeket, amelyek ebben a könyvben helyet kaptak, csak olyasvalaki írhat, aki látja a körülötte lévő csodákat, de végtelen higgadtsággal veszi őket tudomásul. „A csodálkozás egy rés, amibe bele lehet csúsztatni a lábat” – folytatja a nyitó szöveg elbeszélője. Vagy egy kút, amelynek a feneketlenségéről csak úgy bizonyosodhatunk meg, ha belevetjük magunkat.

A csodálkozáshoz elengedhetetlenek a csodák – és a kötet talán legfőbb kérdése, hogy mi különbözteti meg a csodát a köznapiságtól. A legtalányosabb és egyben legszellemesebb módon a Kedvesék című utolsó novellában fogalmazódik meg ez a tét: „Egyszer a lány azt kérdezte a fiútól: szerinted mi az ellentéte a csodának?”

Az Ohrwurm-jegyzetek különös világa számos megoldási javaslatot kínál erre a csoda-dilemmára: már a legelső darab, a (vakok a libegőn) című szembesít bennünket a banalitás abszurditásával, amiben egyszerre van jelen humor és lágy melankólia. A (lópánik) című szöveg arra példa, hogy az egypercesekre emlékeztető kisprózák hogyan aprózhatók tovább: itt huszonöt számozott mondatot olvashatunk megijesztett lovakról. Más szövegekben függönyök, furcsa nevű betegségek, hangszerek, cipők, lószag, légycsapók, tapsolás vagy éppen egy horogkereszt alakú hajtincs kerül középpontba: megannyi létfontosságú esetlegesség. Az Ohrwurm-jegyzetek működése talán így írható le a legpontosabban: a létfontosságú esetlegességek katalógusaként.

Azért létfontosságúak, mert ezek a banalitások, furcsa becsípődések világszervező erővel bírnak – és közben a szövegek ezt a tételt azonnal könnyed eleganciával meg is cáfolják: „Körülményeink, érdeklődési körünk, múltunk egyes elemei nagyrészt hasonlóak, ismeretségünk mégis jó példája annak, hogy a résztulajdonságok véletlen összecsengéseiből nem következik semmi, mint ahogy, bár a függönycsipeszek is egyformák, pozíciójuk, mozgáskészségük mégis gyökeresen eltérő lehet: míg például, mondja az ismerősöm, az egyik csipesz napi több métert tesz meg a karnison, a másik csak csüng ablakmosástól ablakmosásig. Pedig a függöny ugyanaz.” (függönyökkel érvel)

A véletlenszerű találkozásokból hiba lenne tehát bármire következtetni, és ez a diszharmónia a szöveg egyik – sokszor kifejezetten parodisztikusan csengő – hajtóereje.

A másik ilyen hajtóerő a leleményes nyelvi megoldásokból táplálkozik. A kisprózák szerkezetében sok a meghatározó állandó elem. Az egyik ilyen a meghökkentő, disszonáns, sokszor elbizonytalanító kezdőmondat. Néhány ilyen: „Vitám van valakivel, aki függönyökkel érvel.” (függönyökkel érvel) „Név szégyelli a tapsolását.” (taps) „Ismertem néhány embert, aki a szülei halálát kívánta.” (Dinnyemag) Egy következő eszköz, amelyet ebben a könyvben kifejezetten figyelemre méltó módon használ a szerző, a szokatlan összetételekből álló hasonlat. Néhány példa: „Amikor aztán a Megyei lányok araszolva megfordultak, mint a fejtől-lábtól összeakaszkodott bodobácsok, büszkén mutatták a copfjukat.” (ikrek) „Azonnal megéreztem, mint a rosszul záró ablakok résein sziszegő huzatot, hogy tart tőlem valamiért.” (Anker zsüror) „…valósággal kényszerítette magát, hogy rám nézzen, s hogy legalább pár pillanatig kitartsa a tekintetét, mint valami remegő öklöt a szkanderasztal felett.” (Anker zsüror)

Egy további elem a furcsa személynevek használata (Gruska, Ulicska, Ujabb néni és Ujabb bácsi, Ruszinék, Nővér Andor, Rokonál, Sikeres, Kedvesék). A (Jurk-szindróma) című jegyzet teljes egészében a furcsa neveknek szentelődik (ezek itt furcsa betegségekhez kapcsolódnak), és egy érdekes-titokzatos mondattal zárul: „A rosszul megnevezett dolgokról nem a nevek, hanem a testek válnak le idővel, jegyezte meg egy boros estén Jurk tanító.” A (taps) című szöveg is radikálisan bánik a név kérdésével: sokáig titkolja, a végén pedig egy radikális gesztussal leleplezi. Az (Ó.) viszont úgy titkolja, hogy le sem leplezi, és gyakorlatilag megfejthetővé sem teszi a főszereplő nevét, amely a szöveg alapfeszültségének forrása.

A Szvoren Edina-szövegek védjegye az elidegenítő hangzású ritka kifejezések, tárgymegnevezések használata, Károlyi Csaba is felsorol néhányat ezek közül az Élet és Irodalomban megjelent kritikájában; ezeket a szerző nyilvánvalóan a titokzatosság növelése céljából komponálja be a szövegekbe, bár a fenti elemekkel átszőtt környezetből nem lógnak ki (ezekből is álljon itt néhány: fuzsitus, kútgárgya, sasfa, makuka, fulmináns, acélklamnik, klemátisz, ganglionos). Mintha egy olyan idegen birtokra keveredtünk volna, ahol érthetetlen, veszedelmes dolgok történnek, amelyek egyre csak hívogatnak bennünket, pedig igazából sosem érhetünk el hozzájuk.

A hosszabb novellák alaposabban kidolgozott karakterekkel és díszletekkel manipulálnak, és a legtöbb esetben a családi viszonyrendszerek átláthatatlan konfliktusai képezik az alapjukat, ahogy ezt Szvoren Edinától már megszokhattuk. Bár már a 2010-es Pertuban is a családi viszonyok bugyraiban gázoltunk, önismétléssel még mindig nem vádolhatjuk a szerzőt, mert az új ötletekből nem látszik kifogyni.

Szvoren Edinánál ritkaság, hogy konkrét irodalmi előképekre tett utalásokra építené a szövegeit – ebből a szempontból most újdonsággal szembesít bennünket, mert a (Gregor szobája) című jegyzet egy az egyben Franz Kafka Az átváltozásának újraírása. A hosszabb novellák közül a Csemete című kitűnő szövegben fedezhető még fel hangsúlyosan a Kafkától a latin-amerikai mágikus realista és abszurd szerzőkig ívelő hagyománytörténet, leginkább talán Julio Cortázar hatása – mintha az ő kronópiói és fámái súgták volna ezt a történetet.

Ezek az elbizonytalanító, elidegenítő eszközök és az abszurd és szürrealista hagyományhoz való tudatos kapcsolódás mind azt jelzik, Szvoren Edina új kötete a megfejthetetlen titkok nyelvének áradását foglalja két fedőlap közé. Ebbe a világba hív bennünket szemlélődni, de ez az utazás nem célirányos. „Mintha egy lépcső, csak mert fel lehet rá lépni, tartana valahova” – mondja a Csemete című novella elbeszélője. Majd nem sokkal később így folytatja: „Mi a testvéremmel hamar megszokjuk a dolgokat úgy, ahogy vannak, s tudomásul vesszük, hogy a titkok épp annyira hozzátartoznak a szavakhoz, ahogy néhány esetben a jelentések.”

Szvoren Edina: Mondatok a csodálkozásról. Magvető, Budapest, 2021