Anyák a hatalmi hierarchia alján

Jugoszláviában az 1960-as és ’90-es évek között körülbelül hatezer újszülött csecsemő tűnt el, nagyjából azonos módon: egy teljesen normális terhesség után a kismama egészséges gyermeket szült, majd 1-2 nappal később valamiféle komplikációra hivatkozva közölték vele, hogy a kisbaba elhunyt. A kétségbeesett, gyászoló anyákat sokszor pszichológus bevonásával beszélték le arról, hogy látni akarják az elhunyt gyermeket, akinek a temetéséről is a kórház gondoskodott. Csakhogy a halálesetek után üres koporsók, zavaros adminisztráció és megválaszolatlan kérdések maradtak. A csecsemőket vélhetően egy nemzetközi embercsempész-hálózat közreműködésével külföldön adták el. Erről a történetről készített rövidfilmet egy vajdasági alkotópáros, K. Kovács Ákos filmrendező és Oláh Tamás dramaturg.

A Branka című film 1991-ben játszódik valahol a Vajdaságban. A kórház szülészetén a televízió éppen Vukovár ostromáról közvetít, amikor megismerjük a címszereplőt, egy új nővért, akivel párhuzamosan értjük meg, mi zajlik a háttérben. A filmet július végén a Palicsi Nemzetközi Filmfesztiválon, a versenyprogramon kívül mutatták be. Az alkotópárossal a vetítés után beszélgettünk.

Hazai közönség előtt itt, a Palicsi Filmfesztiválon mutattátok be elsőként a filmet, és most, a vetítés után néhány perccel már túl vagytok az első visszajelzéseken is. A film világpremierje május végén a Krakkói Filmfesztiválon volt, és Magyarországon, a Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon is bemutattátok. Máshogyan szól ez a film a hazai – vajdasági – közönséghez, mint a külföldi vagy akár a magyarországi nézőkhöz?

Oláh Tamás: Bizonyosan másképpen szól, hiszen addig, amíg Krakkóban maga a film alapját adó ügy volt az, amit ki kellett fejtenünk, itt – ahogy számunkra is kiderült akkor, amikor fejlesztettük ezt a forgatókönyvet – ez egy közös tudás. Mindenkinek van ismerőse, ne adj’ Isten, rokona, aki valamiképpen érintett ebben az ügyben. De fontos volt számunkra, hogy ne arra alapozzunk, ami egy bizonyos – akár a poszt-jugoszláv – régióban adott, hanem legyen egy olyan emberi történet, amely független ettől, és csak egy történelmi hátterét adja ez az egyébként súlyos és nagyon fontos ügy.

K. Kovács Ákos: Nem meglepő, de nagyon érdekes, hogy a nők és főleg az anyák sokkal inkább megrendülnek egy ilyen történettől. Kicsit mindenki visszaemlékszik a saját szülésére. Az, hogy rögtön az elején egy dokumentumfilm-szerű jelenettel indul a film, amiben nagyon nyersen van megmutatva ez a műtét, azt mutatja, hogy mibe kényszerítették ezeket a nőket, akiknek egyáltalán nem kellett volna császárral szülniük. Teljesen érthető, hogy nagyobb hatással van azokra a nőkre, akik ismerik azt a tudatállapotot kilenc hónapos terhesen, hogy már nem bírnak élni se a gyerektől, és alig várják, hogy megfogják a csecsemőjüket.

O. T.: A hatalomnak való kiszolgáltatottság abszolút leképeződik ebben a történetben. Azoknak az anyáknak, akik itt szültek az elmúlt negyven évben – például a mi szüleink –, és voltak ilyen helyzetben, azzal szembesülnek, hogy akár velem, vagy az én gyerekemmel is megtörténhetett volna ugyanez. Szerintem ez egy nagyon húsbavágó élmény.

A forgatókönyv már korábban elkészült, 2018-ban Lovas Nándor-díjat is kapott, vagyis a Friss Hús pitchfórumának a győztes filmterve volt. Tehát a téma már régebb óta foglalkoztat benneteket. Milyen volt az első szembesülés a csecsemőrablások tényével? Milyen rétegei voltak ennek a felismerésnek?

K. K. Á.: Amikor elkezdtünk róla beszélgetni, akkor csak felszínes tudásunk volt. Idővel olyan mélységekig jutottunk el, hogy borzasztó szörnyű történeteket ismertünk meg. Általában az van, amikor fejlesztesz egy történetet, hogy először elveszel a sok információban, amiben aztán megpróbálod megtalálni azt a drámát, amivel végig tudod vinni a történetet. Tök fontos volt a Friss Hús pitchfórum, meg a Lovas Nándor-díj, mert az indított el bennünket. Amikor pályáztunk, már azt mondhattuk, hogy egy kis díjat már nyert a terv, ami biztosan nyomott a latban.

Hogyan szublimáljátok azt a káoszt, ami az adatgyűjtésnél a fejetekben van?

K. K. Á.: Innentől kezdve már drámaírás van, aminek Tamás a nagy tudója. Meg kell keresni, hogy kinek a szemszögén keresztül mesélünk, milyen mélységekig tudunk elmenni egy kisjátékfilmben, mi az a sztori-vonal, ami nem hatásvadász, de hatásos, és minél több réteget elmond. Ennél a filmnél az volt a kihívás, hogy elmagyarázzuk, miért volt szinte természetes dolog, hogy ez megtörténik. Mert az egy elég erős érv, amikor benne vagy egy háborúban, hogy nem tudod, mikor lesz vége.

O. T.: Minden történetnél, ami valós eseményeket tartalmaz, fontos, hogy olyan dolgokat állítsunk, ami többé-kevésbé biztosan tudható, és úgy jelöljük ki a protagonistánkat, hogy minél kevesebb fikciót kelljen mögé képzelnünk. Nem akartunk azzal foglalkozni, mi történik a gyermekkel, amikor elviszik, hogyan szerveződik ez az embercsempész-hálózat, mert erről nincsenek információink. Amiket ismerünk, azok mélyen személyes családtörténetek, és nem a biznisz a lényeg. Az egy nagyon fontos döntés volt, hogy egy háborúba helyeztük ezt a történetet, mert ezzel a másik oldal is kapott egy védhető érvet. Ugyanakkor az is fontos volt számunkra, hogy olyan helyzetet teremtsünk, amivel a közönség ugyanolyan morális dilemma elé áll, mint amilyennel a címszereplőnknek is szembesülnie kell. Ehhez kellett a háborúnak ez a fajta szorítása, illetve az orvosnak az érvei, amelyek ugyan ebben a helyzetben védhetőnek tűnnek, de ha mélyebben belegondolunk, akkor nem azok.

Egy ilyen történetben, amely a civil életben teljesen egyértelmű reakciókat vált ki, nehéz a másik oldalt képviselni?

K. K. Á.: Muszáj drámának lennie. Az, hogy van egy negatív hősöd, egy ellenpontja a főszereplődnek, az egy alapvető dramaturgiai megoldás. A mi fejünkben minden egyes szereplőnek megvan a miértje. Tudjuk, hogy a főnővérnek hány gyereke van, kiket kell eltartania, miért csinálja ezt, hogy a többi nővér azt sem tudja, ki van még beavatva, ki nem, és hogy az orvos miért dönt úgy, hogy éppen most fogja beavatni Brankát. Ennek a komplexitását kellett beleszőnünk a történetbe.

A karakterek felépítésénél mire figyeltetek?

O. T.: Létre kellett hoznunk egy olyan miliőt, ami egy hatalmilag rendkívül szabályozott, pontosan strukturált közeg. Vannak olyan emberek, akiknek hatalmuk van ebben a konstellációban, és vannak olyanok, akik a hatalmi hierarchiának az alján vannak. Akik legalul vannak, azok az anyák. Ahogy följebb emelkedünk, a nővéreknek egyre több hatalma van, az újonc nővéreknek meg – mint amilyen Branka – lehetősége van feljebb lépni a hatalmi státusz felé, de nyilván ennek ára van. Amikor ő bekerül ebbe a helyzetbe, akkor mi gyakorlatilag a hatalomnak ezen a csúszkáján, ezen a vertikális tengelyén mozgatjuk, illetve annak a lehetőségeit vizsgáljuk, hogy mennyire van alárendelve, és mit kell tennie ahhoz, hogy hatalmi pozícióba kerülhessen. És van egy pont a filmben, amikor ő hozhat egy kardinális döntést. Nyilván ehhez rövid idő alatt, nagyon pontosan fel kell állítanunk a hatalomnak ezt a koordináta rendszerét, mert ha ez nem történik meg, nincsenek erős gesztusok, akkor egész egyszerűen nem működik a film, hiszen nem lesznek világosak ezek a döntések. Ha a személyes történeteket nézzük, ugye az első kérdés, ami emberileg felmerül, hogy hogyan csinálhat valaki ilyet, hogyan veheti el valakinek az újszülött gyermekét? Nekünk íróként meg kell értenünk, hogy mi az, ami motiválhat valakit erre, mögé kell látnunk, és minél inkább mögé látunk, annál inkább ördöginek tűnik ez a figura, aki mindent machinál a saját hatalmi rendszerén belül.

K. K. Á.: Ugyanakkor ennek az embernek szerethetőnek is kellett lennie. Az első pár perc, reméljük, olyan benyomást kelt, hogy a főorvos kedves, mindig kedélyes, mindenkivel nyájas.

O. T.: Ez nem múlhat egyetlenegy emberen. Csak akkor lehet véghezvinni egy ennyire komplex dolgot, ha ehhez egy mikroközösség is asszisztál, de valóban kell valaki, aki annyira karizmatikus és annyira domináns, hogy ezt irányítani tudja.

K. K. Á.: Nagyon fontos fordulópont, plot point a filmben, amikor az orvos megkérdezi Brankát, hogy kinek fogja ezt bejelenteni. Akkor értjük meg tulajdonképpen, hogy itt nem ez a kis látható közösség van benne, hanem innentől kezdve a mentősök, a határőrök, azok az orvosok, akik átveszik, akik odaadják a csecsemőket, szóval mindenki.

A 2018-as filmterv-díjnál a zsűri azt emelte ki, hogy „drámai szempontból nem csupán a tragédiák áldozatai vagy elkövetői lehetnek érdekesek, hanem azok is, akik sokszor csak néma megfigyelői az eseményeknek”. Miért pont ő, miért egy nővér az, akinek a szemszögéből láttatjátok az eseményeket?

K. K. Á.: Azért, mert esetlen. Ugye a mi történetünkben még az is súlyosbítja ezt a helyzetet, hogy ő Szarajevóból jött, egy háború sújtotta területről, ahonnan valószínűleg elmenekült, és most itt próbál szerencsét. Ő tényleg nulláról indul, nem innen jött, nem közülük való, nem ismerőse senkinek, ő egy szűz, tiszta lélek. Vajon meg lehet-e rontani a szűz, tiszta lelket? Tulajdonképpen ez a drámája ennek a filmnek, hogy megpróbálják, és ő őrlődik ebben.

O. T.: Illetve ami nagyon fontos volt ennek a kérdésnek az eldöntésében, hogy ő tud aktív lenni ebben a helyzetben. Hogyha egy anya szemszögéből néztük volna, ő – mint mondtam, a hatalmi hierarchia alján van – teljesen ki van téve ugye egyrészt az orvosok teljhatalmának, de hát itt még el is altatják, tehát abszolút nincsen tudatában annak, mi történik, nem hozhat döntéseket. Az egyetlen olyan pozíció, ahonnan még esetleg döntéseket hozhat valaki, egy olyan személyé, aki még nem csinálja ezt régóta, aki először áll az előtt a döntés előtt, hogy képes-e azt tenni, amit a többiek tesznek.

Branka karaktere azért is fontos, mert ő egy boszniai nő – érződik is az akcentusán. A film ugyebár 1991-ben játszódik valahol a Vajdaságban, és bár a háború nem közvetlenül itt zajlik, de Horvátország területén már javában dúlnak a harcok, Bosznia pedig ugyancsak egy puskaporos hordó, ami bármikor felrobbanhat. A nemzetiségek elleni hangulatkeltés tehát egy szükségszerű velejárója ezeknek az éveknek. Szándékolt volt a részetekről, hogy éppen egy boszniai ember lelkiismerete szólal meg a filmben?

O. T.: Az volt számunkra fontos, hogy ő idegen legyen abban a közegben, amelybe érkezik. Ne legyenek a közelben rokonai, ismerősei, akikhez esetleg fordulhat. Úgy tudtuk ezt az idegendséget a legjobban érzékeltetni, ha nagyon messziről, de természetesen még Jugoszláviának a területéről hozzuk el őt. Tipikusan ezek azok a kérdések, amiket nem lehet kibontani egy rövidfilmben, de egy olyan multikulturális közeg, amiből érkezik, nyilván érzékenyebbé teszi őt erre a vajdasági multikulturális közegre.

K. K. Á.: Így, hogy végül is három (bosnyák, szerb és magyar) nyelven szól a film, ez nekünk tök fontos kérdés volt – már csak ilyen banális szempontból is, mint a feliratozás –, hogy hogyan érzékeltessük azt, amit te meg mi értünk. Te kihallottad rögtön, hogy ez bosnyák, de ezt egyébként nem értik. Itt merült fel az a kérdés, hogy vajon ez fontos-e a történetünk szempontjából. Fontos-e annyira, hogy Japánban is megértsék, hogy itt ilyen nüansznyi különbségek vannak emberek, nemzetek meg nemzetiségi öntudatok között? Végül úgy döntöttünk, hogy annyira nem fontos, mint amennyire fontos, hogy megértsük, Branka távolról jön az ismeretlenbe, és itt várja őt egy nagyon kevert, furcsa közeg. Mert ugye Angéla (a filmben szereplő kismama) sem beszél jól szerbül. Feltűnik-e valakinek, hogy ő ökög-makog? Biztosan nem, mert nem ökög-makog eléggé ahhoz, hogy ezt értsük. De fontos ez, hogy ő szenved ezzel a nyelvvel? Szerintem nem fontos, mert a történetet ettől függetlenül Krakkóban is megértették.

O. T.: Nyilván egy jó filmnek az is az ismérve, hogy rétegzett, és a különböző közösségekre, közönségekre másképpen hat. Itt sokkal több mindent értenek, mert itt Szarajevó egy fogalom. Itt értik azt, amit egy gyengén beszélő meg se tud különböztetni: a bosnyákot a szerbtől. Nagyon érdekes adalék, hogy milyen közegben készíted a filmedet, és bár nincs idő kibontani ezeket a kérdéseket, de nyomokban ott van ebben a történetben az a végtelenül összetett társadalmi közeg, ami a hátteréül szolgált annak, hogy ez a dolog, illetve maga a háború megtörténhetett.

Ha jól tudom, ti éppen a kilencvenes évek elején születtetek, nagyjából egy generáció vagyunk. Adott a generációnk számára ez a háborús múlt, amihez semmi közünk, de mégis a mai napig hatással van az életünkre. Mit lehet, ti mit tudtok ezzel kezdeni?

O. T.: Vannak azok a történetek, amiket újra és újra el kell mesélni azért, hogy ne ismétlődhessenek meg. Azt gondolom, mindenki, aki ebben a térségben született az elmúlt húsz-harminc évben, viseli a terhét annak, ami a kilencvenes években történt. Mi ezzel élünk, pláne kisebbségiként, mert mi is a bőrünkön éreztük ezeket a fajta nemzetek közötti feszültségeket, amik még nagyon sokáig köztünk élnek akkor, ha nem meséljük el őket. Hiszen pont arról szólnak ezek a történetek, hogy a feszültségek a legtöbb esetben mesterségesen generáltak, és a hatalmi rendszereknek, illetve a hatalmi machinációnak a kiszolgáltatottsága az, ami aztán háborúba tud sodorni embereket.

K. K. Á.: Amihez kapcsolódni tudok – amikor már értő ember voltam, nyolcévesen – az a ’99-es bombázás. Végül is az is valami háborús érzetet ad, hogy nem volt áram, és mentünk ide-oda, hogy ne bombázzanak le bennünket. Például már itt is megfigyelhető egy hatalmas különbség: Tamás Kanizsán volt ebben az időben, én Szabadkán. Mi itt tapasztaltuk a bombáknak a zaját meg zörejét, ők sokkal kevésbé. De ettől függetlenül itt is, ott is buli volt, mert nem volt áram, fölengedtek a mélyhűtők, és meg kellett enni a húst, úgyhogy mindenki megsütötte. Persze van ebben valami furcsaság. Ugyanígy a hiperinfláció időszakában, amikor milliók meg milliárdok voltak, megkapta az ember a fizetését, amin két kenyeret vagy egy doboz cigit vehetett volna, ’oszt inkább odadobta a koldusnak. Tök érdekes, hogy az idő múlásával megszépülnek ezek a dolgok, és hajlamosak vagyunk idealizálni a múltat. Persze, hogy dolgunk van ezzel, meg kell csinálni újra és újra a történeteket, meg kell hallgatni az öregeket, és nagyon jó lenne, ha mindenki dokumentálná a saját mondanivalóját.

O. T.: Mindenkinek a családjában van valaki, aki megélte ezt a háborút, illetve megélte a még – többé-kevésbé – funkcionáló Jugoszláv államnak az élményét is. De közben nekünk kell ezzel elszámolnunk. A mi felelősségünk, hogy mit csinálunk ezekkel az emlékekkel, vagy azzal, ha esetleg van valaki a családunkban, akit Szlavóniába vezéreltek, és nem volt más választása, vagy ha volt valaki, aki megtagadta a besorolást, és inkább elmenekült Magyarországra vagy távolabbra. Nagyon érdekes, hogy családon belül mit tudunk kezdeni ezzel, és hogy mit kezdenek például azok, akiknek háborús bűnösök vannak a családjában. Mert itt vannak közöttünk. Amikor Krakkóban voltunk ezzel a filmmel, beszélgettünk a városról egy német producerrel, aki egyszer csak azt mondta, mennyire örül annak, hogy az ősei nem bombázták szét ezt a várost. Ezek az élmények még mindig előjönnek, pedig a világháború sokkal régebben volt, nekünk meg ez a közelmúltunk. Amit tehetünk, az az, hogy történeteket mesélünk, a felelősségünk pedig az, hogy hogyan.

A forgatás 2019 októberében zajlott a Vajdaságban, Magyarkanizsán és Törökkanizsán. Mi döntött a helyszínválasztásban, illetve a színészválogatásban?

K. K. Á.: Megírtuk a forgatókönyvet, és akkor elkezdtük keresni ezeket a helyszíneket is. Ez egy magyarországi produkció, de úgy döntöttünk, hogy Vajdaságban fogunk forgatni. Itt érezzük magunkat otthon, itt tudunk mozogni, nem beszélve arról, hogy Tamás kanizsai, és körülbelül az egész kapcsolatrendszerét megmozgatta, ami nagyon fontos volt ahhoz, hogy sikeresen lemenjen ez a forgatás. A nehezítés az volt, hogy át kellett hozni a technikai stábot a határon, meg ott kellett altatni harminc embert. Viszont tök szerencsés helyzet volt, hogy rendelkezésünkre bocsátottak egy olyan szülészetet, amit tíz éve felújítottak – kivéve a műtőt, az tényleg így nézett ki – majd bezártak. Mi pedig visszaalakítottuk a kilencvenes évek kinézetére. Ami a castingot illeti, arra nagyon sok időt és energiát fordítottunk. Nagyon fontos volt, hogy pontosan megtaláljuk a karakterekhez megfelelő színészeket. Belgrádban, Újvidéken, Szarajevóban és Szabadkán is tartottunk castingot, ami már nagyon sok ahhoz képest, hogy mennyi pénzünk volt rá, de jó kis csapatot sikerült összeszednünk. Megnéztünk több száz embert, aztán nagyon szépen szűkült a kör, és valami nagy szerencsének köszönhetjük, hogy éppen mindenki ráért, akit kiválasztottunk, és tudott meg akart is velünk dolgozni.

Esztétikáját tekintve a filmben vannak nyers, naturalista jelenetek és egészen diszkrét pillanatok, amik csak sejtetik a feszültséget. Milyen hangulatokat kívánt megidézni, érzékeltetni a film?

O. T.: Amellett, hogy tudtuk azt, hogy dokumentarista módon szeretnénk hozzáállni nagyon sok dologhoz, szerettük volna, ha a kórháznak ez a hideg realitása átjön a képeken, a vásznon. Amellett nagyon fontos volt, hogy a szereplőknek a belső feszültségeit és dilemmáit valahogy képileg is érzékeltetni tudjuk, annál is inkább, mert a rövidfilm az egy rendkívül sűrű anyag, és nem nagyon engedi meg azt, hogy az érzéseiket szanaszét beszéljék egymásnak a szereplők, mert egyszerűen nincs filmidő. Ezeket próbáltuk meg képileg kitalálni ott, ahol lágyabb, ártatlanabb egy-egy szereplő. Ez is egy érdekes dinamikát ad ennek a történetnek, hogy ott van ez a hideg, véres kórházi valóság – mert akármennyire is csodálatos a szülés, azért ezek mégis műtétek, amik ebben a szörnyű zöld neonfényben zajlanak –, és emellett ott van valahol ez az emberi melegség, ami meg lehetővé teszi, hogy emberekként közelítsünk ezekhez a fiktív karakterekhez.

K. K. Á.: Ami a képi világát illeti, természetesen már a pitchfórumra előkészítettünk egy moodboardot, hogy érzékeltessük, körülbelül hogy szeretnénk, milyen hangulatai legyenek a filmnek. Egyértelmű volt, hogy ez valami zöldes-kékes kórházi hangulatú lesz, és nem kell túl vidámnak lennie. Próbáltunk játszani a színekkel, a történet előrehaladtával kifakul a kép. Visszatér a folyosónak a sötétje, de mindig egy picit mást jelent. Illetve vannak benne olyan zajok meg zörejek, amik azt hivatottak bemutatni, hogy éppen milyen lelkiállapotban van a főhős.

Miért a rövidfilmes műfajhoz nyúltatok?

K. K. Á.: Sajnos ez nem döntés kérdése. Ha tehettük volna, biztos, hogy belevágunk egy nagyjátékfilmbe. Az az igazság, hogy nekünk így, alkotópárosként ez az első munkánk, és ilyenkor ez a legegyszerűbb, amivel el tudsz indulni, amire adnak pénzt. Filmet csinálni nagyon drága, körülbelül esélytelen lett volna, hogy megnyerjünk egy nagyjátékfilmes pályázatot. Ezután már egy picike kis esélyünk van, de még kellene pár ilyet csinálni, még jobbakat.

O. T.: Nyilván eladhatóbb, nézhetőbb műfaj a nagyjátékfilm, kisjátékfilmet az ember szinte csak fesztiválokon néz, meg esetleg interneten, ha már lejárt a fesztiválidőszak. Sok olyan visszajelzést kaptunk, hogy ebből nagyjátékfilmet kell csinálni, de tény, hogy ez a történet, ahogyan mi elmeséljük, ez egy kisjátékfilmnyi történet, és egyszerűen feláldoz az ember epizódokat annak érdekében, hogy ez egy teljesség legyen a maga 20-30 percében.

Adott számotokra valamiféle feloldást a film bemutatása, az, hogy hozzátettetek a témával kapcsolatos nemzetközi diskurzushoz?

K. K. Á.: Nekem az volt egy nagy feloldás, hogy befejeztük végre a filmet. 2017-ben kezdtük el, most 2021 van, és most ülünk itt először beszélgetni róla. A koronavírus-járvány – bármennyire unalmas is, ezt szóba kell hozni – nagyban befolyásolta azt, hogy mikor mutatjuk be ezt a filmet.

O. T.: Egyébként ez a sok halasztás a film javát is szolgálta, mert Ákos el tudott távolodni tőle a vágásnál. Beszéltük is, hogy valószínűleg kevesebb nap alatt is le tudtuk volna forgatni a filmet, ha ügyesebbek vagyunk az írásnál, viszont ennek így kellett történnie, azokat az epizódokat, amiket leforgattunk, le kellett forgatni ahhoz, hogy teljesebb legyen a kép. Aztán a vágóasztalon nagyon sok minden elveszik, de ez mind a kész filmnek az érdekét szolgálja. Ha nekünk bemutatókényszerünk lett volna egy évvel ezelőtt, akkor kevésbé lett volna jó és erős ez a film.

K. K. Á.: Annak azért örülök, hogy idén mutathattuk be, amikor már megnyílt valamennyire a világ, és el tudtunk jutni például Krakkóba. De önmagában amiatt, hogy a témát földolgoztuk és bemutattuk, igazság szerint nálam még várat magára ez a feloldás, mert szeretnénk bemutatni annak a szervezetnek, amelyiknek a tagjai máig keresik a gyermekeiket. Ők nem tudják, hogy mi csináltuk ezt a filmet, és szerintem az egy nagyon izgalmas találkozás lesz, amikor le tudjuk nekik vetíteni, és elmondjuk, hogy mi így tudjuk megmutatni, hátha valakinek segítünk valamit.