Joan Rivers és Barbra Streisand leszbikus színművének mítosza

Az ötvenes évek végén Joan Molinksy – ismertebb nevén Joan Rivers –, az akkoriban még sok nehézséggel küzdő pályakezdő színész kapott egy szerepet egy Seaweed című színdarabban. A darab jelentősége mai szemmel nézve abban rejlik, hogy egy másik hasonló helyzetben lévő színésszel játszott, akit naplóbejegyzéseiben egyszerűen csak nagy orral megáldott sovány középiskolás lánynak írt le.

A tizenhét éves Barbra Streisand a Joan által játszott leszbikus zaklató áldozatának szerepét kapta. Joan Rivers felidézett egy emlékezetes jelenetet a darabból. „Egy nagy szerelmi jelenet, amelyben szerelmet vallottam Barbrának, ő elutasított engem, és volt nálam egy kés, amivel megpróbáltam megölni előbb őt, majd saját magam.” Sajnos a Rivers által felidézett történet szinte teljes kitaláció. A darab címe nem Seaweed, hanem Driftwood, és nem volt köze semmilyen leszbikus zaklatóhoz, ahogy azt a szerző, Maurice Tei Dunn tisztázta 1995-ben. A két színésznő még csak nem is kapott közös jelenetet. A történet vonzereje azonban maradandó.

Tavaly Sue Perkins még kisfilmet is készített belőle When Joan Kissed Barbra címmel. Most pedig Roy Smiles képzelte el The Funny Girls című darabjában, hogy mi történhetett az előadás előtt. Mindig is népszerű téma volt a hírességek kapcsolatainak, elképzelt találkozásainak kivesézése. Smiles esetében ez már szakterületnek számít – a Reno Marilyn Monroe és Arthur Miller szakítását örökíti meg, és épp csak befejezte Kurt and Sid című darabját (Kurt Cobain és Sid Vicious), mielőtt a The Funny Girls forgatókönyvéhez fordult.

Az első felvonás a kulisszák mögött játszódik: Streisand a nézők között ülő anyja miatt aggódik, úgy gondolja, túl botrányos darab ez ahhoz, hogy édesanyja szemtanúja legyen. A második felvonásban egy másik öltözőben találjuk magunkat egy évtizeddel később: Streisand már Elliott Gould felesége, befutott művésznő, és hatalmas meglepetés éri, mikor a színpadról leérkezve meglátja Riverst, aki eljött az előadására.

Smiles biztos benne, hogy Rivers irigyelte Streisand sokoldalúságát, amit művészként és énekesnőként mutatott munkássága során. Barbra művészetét máig kultuszszerű imádat veszi körül, de Smiles szerint az irigység viszonzott lehetett. A hetvenes években senki – akit ekkora csodálat vett körül – nem fejezhette ki magát nyersen és túl őszintén. „Rivers mindenkit gúnyolt, nem hagyott foglyokat, viszálykodásba keveredett. Streisand akkor sem tudott volna így viselkedni, ha akart volna.”

A színmű azonban nagyobb hangsúlyt fektet a két nő hasonlóságaira, mintsem a köztük feszülő esetleges ellentétekre. „Mindketten elhivatottak voltak. Ugyanazt hallották anyjuktól: borzalmasan nézel ki, találj munkát és egy férjet. Viszont mindketten elhatározták, hogy valóra váltják az álmaikat” – fejtette ki Smiles. A drámaíró szerint nem rejt semmi nagy titkot Rivers meséje a leszbikus darabról. Egyszerűen azért tartotta fenn még 2010-ben is a hazugságot, amiért minden mást is tett: mert viccesnek találta.

Az eredeti cikk itt olvasható.