A befelé szemlélődés szelíd bája

Van Kosztolányinak egy 1903-as keltezésű zsengéje, a mindössze kétsoros Kossuth Lajos élete című: „Kossuth Lajos élete meglehetősen monoton. / Született Monokon.” Nos, Mészáros András élete és életrajza, legalábbis legújabb könyve alapján ezzel szemben színes, változatos és érdekes, ellentéte mindennemű monotóniának. Bár a Nem alszom… című kötetet akadémikus szerzője, az ismert filozófia-, kultúr- és irodalomtörténész nem nevezi életrajznak, de legalább intenciói szerint mégis az, vagy ahogy ő maga írja előszavában: a maga külön bejáratú történelme.

Az, hogy a mű lezáratlan, logikus, hiszen hetvenkét éves (a fiatalabbakat fizikailag és szellemileg is simán leköröző) szerzője aktív szakmai s közösségi életet folytat, fontosabb kulturális kérdésekben a napi sajtóban is állást foglal. De lezáratlan úgy is, hogy nyitva hagyja a könyvet: utolsó fejezete ugyanis egy Leonard Cohen-dalra (Záróra – ez ennek a zárófejezetnek a címe is) hangszerelt, cseppet sem búcsúzó búcsúszó: nem „leszámolás az élettel, hanem szemrevételezése annak, ami volt, és ami állandóan újra és újra megismétlődik”, hiszen a műszak végén a bárpultos is csak azért összegzi a napi bevételt s takarítja ki a helyiséget, mert „holnap újra kezdődik az egész”. Ami, némi megszorítással Kosztolányi Hajnali részegségének záróképét is elénk idézi: „mégiscsak egy nagy, ismeretlen úrnak / vendége voltam.” A megszorítás arra vonatkoznék, hogy Kosztolányit a transzcendens ragadja meg, és sóvárgása, megilletődöttsége áll érdeklődésének középpontjában, Mészáros András pedig hedonistaként éli meg a világot: ekként elevenednek meg s válnak hangsúlyossá a Cohen-féle Closing Time-ban és a Záróra című fejezetben (magyarul Zorán énekli ezen a címen) a nők, a tánc, a talált és elvesztett partnerek (a szerző angolul idézi a dal refrénjét).

A könyv legfőbb jellemzője, hogy olvastatja magát: végig ébren tartja az ember ösztönös kíváncsiságát, ugyanakkor még a legelméletibb fejezetekben is – amilyen például a „Rendszerváltás” a szlovák filozófiában című – kizárólag a személyes felfogásának, vonzalmainak, életútjának megfelelő, visszafogott részletezéssel, konkrét személyekhez kötve beszéli el az eseményeket. Jó példa erre a pozsonyi Comenius Egyetem magyar tanszékének két fejezete – azért kettő, mert az elsőt az egyetemista éveinek (1968–1972) szenteli, a másikat pedig annak az időszaknak, melyben ez volt a munkahelye, s ahonnan tanszékvezető professzorként ment nyugdíjba (1993–2019). Mindkét fejezet fontos személyes adalék nemcsak a tanszék történetéhez, hanem a jelzett időszakok általános közhangulatához is.

A könyv másik fontos jellemzője, hogy az életutat nem kronologikus sorrendben kapjuk meg, hanem kiragadott fejezetekben: ezek a szerző számára fontos megállók és állomások pedig a fejezetcímek ábécérendjében követik egymást: a könyvet nyitva hagyó záró fejezet címéről már volt szó: Záróra, a nyitó fejezet pedig az Alapiskola. (Amelyet természetesen azzal indít, hogy „magyarul” általános iskolaként kellene szerepeltetnie, de hát aki Szlovákiában járt általános iskolába, az „alapiskolá”-ba járt.) Vagyis A-tól Z-ig, egyfajta Ablak–Zsiráf szótárlexikont kapunk, amelyet kedvünk s hangulatunk, vagyis tetszés szerint ott ütünk fel, ahol akarunk. Az már a tartalomjegyzékből is kitetszik, hogy melyek Bandi (elnézést, ismerősei, de egymás közt a diákjai is mind így szólítják Mészáros Andrást) számára a legfontosabb állomások: Bélvata (a szülőhely s a mostani lakhely: a kettő a családi ház szerinti értelemben is azonos), család, édesség, filozófia, irodalom, iskola, szerelem (s többes számban: szerelmek), tánc, turisztika. Mivel ezek mind nagyon s egyformán fontosak, nem fontossági, hanem betűrendi sorrendben említem őket.

A látszólag laza, múltidéző és felidéző, befelé szemlélődő elbeszélés nagyon gyakran lényegi kérdésekbe torkollik. Például, hogy a sorsáért mindenki önmaga tehet, s „ha a múlt ismételhetetlen, akkor nincs bűnbocsánat”. Vagy: „máig megoldatlan feladat: tisztelettel elbúcsúzni a marxizmustól”. És (az Öregség fejezetcím alatt): „még fontosabb az, hogy a véleménynyilvánítás és a moralitás viszonya megváltozik. Amíg a mindennapokban továbbra is érvényes, hogy az igazmondás alárendelődik a mások iránti tapintatnak és annak, hogy az etikett megkövetelte állandó és kisebb vagy nagyobb hazugságok irányítják a cselekedeteinket, az öregkor felszabadít ez alól a norma alól, és szabadjára engedi a gondolatainkat és ítéleteinket.” Noha, tegyük hozzá, épp szerzőnkre nem érvényes, hogy bármikor is véka alá rejtette volna nézeteit s véleményét, mert lazán semmibe vette a mindenkori hatalom kurzusa által diktált közvélekedést (vagy az épp közmegegyezésszerű tapintatos-számító hallgatást). A Szlovákiai Magyar Értelmiségi Fórum fejezet egyik emblematikus tétele így hangzik: „a szlovákiai magyarságon belül az intézményhez kötöttség és az azon belül elfoglalt pozíció mindig fontosabb, mint a személyes teljesítmény. Ez is jelzi a szlovákiai magyar lét »mintha« jellegét és modernizációs lemaradottságát.”

Három nagy kedvenc, korábbi munkáiban is gyakran említett s idézett szerzője (Diderot, Anatole France és Kundera) mellett a könyv további három mintaképnek szentel fejezetet, érthető módon nem a magyar, hanem a világirodalom térfeléről, hiszen az egyetemen ez volt Mészáros András fő diszciplínája: így kapott helyet a műben Karel Čapek, Thomas Mann és G. B. Shaw. Ugyanígy külön fejezetet szentel Heller Ágnesnek. S az Ifjú Sziveknek is, mely hivatásos táncegyüttesnek-táncszínháznak tizenöt éven át volt tagja – ott voltam az együttes, ha jól emlékszem, hatvanadik születésnapi gáláján, a színpadon természetesen szerzőnk is fellépett, mintegy nomen est omen igazolva az együttes megnevezését. A Magas-Tátrát is megilleti egy fejezet – ez a sok-sok hegyi túra egyik helyszíne (a másik a Kis-Kárpátok): kiderül ugyanis, hogy szerzőnk a ritka és vészjóslón hangzó tüdőszarkoidózis nevű kórban szenved, ami másfelől elegáns-úri betegség: hegyi levegővel gyógyítandó.

Külön fejezetet kap a Szlovákiai Magyar Írók Társasága, ha jól számolom, Bandink kilenc évig volt a tagja, de, mint írja, „többször feltettem magamnak a kérdést, hogy miért kell ott lennem valahol, ahol nem is szeretnék lenni, és amihez sem érdek, sem értelem, sem érzelem nem köt”. Nos, e fejezet az (akkor még egyetlen) szlovákiai magyar írószövetség történetéhez szolgáltat adalékokat, a többi fejezethez képest hosszabban, mintegy hat oldalon, s szerzőnk közreadja benne az írótársaság választmányának címzett terjedelmes kilépési nyilatkozatát is. Tanulságos.

A magamfajta olvasó, aki – válogatás nélkül – imádja az édességet, külön örül a Cukrászdák című fejezetnek; végre egy komoly és húsbavágó téma, terület és tárgykör: „a cukrászdának identitásképző szerepe van”, állapítja meg nagyon helyesen. Egy másik fejezetben (Filozófiai tanszék 1968–1973) pedig a filozófus Ján Bodnárt idézi: „A valódi férfi szereti az édességet.” Ám aki nem az édességet, hanem mondjuk a focit szereti (nem mintha a kettő kizárná egymást, lásd pl. e könyv szerzőjét), annak a Foci fejezet ajánlható, melyből egyebek közt kiderül, hogy Mészáros Andrásban egy kapus veszett el; habozott-hezitált, vajon a labdarúgás vagy a tánc legyen az életre szóló szenvedély és élmény, mígnem az elbeszélés szerint a lányok (kézzelfogható jelenléte) ez utóbbi mellé terelték. Azóta ennek, csakúgy, mint a hegyi túráknak, családtagjai és hallgatói köréből is sokakat győzött s szerzett meg. Fejezetcímként szerepel s helyet kapott a könyvben a Kalligram (kiadó és folyóirat) is: a lapnak első számától kezdve lelkes híve s szerzője volt. És sorolhatnám hosszasan, mi mindenről szól még ez az életút, mennyi érdekes és szellemes epizódját kapjuk kinagyítva, de az mindenképp megemlítendő, hogy tartozik hozzá két ívnyi fényképmelléklet is.

Kétségtelen: a cím az olvasóra is vonatkozik, nincs esélye elbóbiskolnia a – valószínűleg ez a legközelebbi műfaji meghatározása – kisesszék füzére fölött. Ellenkezőleg: cizellált, árnyalt, elgondolkodtató, okos, a mottóul kiemelt Philip Roth-idézethez igazodva: nyugtalanító olvasmányra lel benne, nem is való az ilyet besorolni valahová a könyvespolcok egyikére, jobb, ha kéznél van. Mészáros Andrásnak ez a tizenötödik önálló kötete (többségük a Kalligramnál jelent meg). Nagy az esélye annak, hogy szerelemfilozófiai művéhez hasonlóan (A transzcendencia lehelete. A szerelem időiségéről) ez is megéri a második kiadását.

Még a címhez: könyve előszavában (Előzetes) idézi apját: „Nem alszom, csak a szemem pihentetem” – szokta mondani az elszenderedő családfő (mennyire ismerős érvelés ez!), s ebből vezeti le szerzőnk azt, „hogy a látást befelé fordítva”, „a csukott szempillák alatt a saját időrendjükben történnek meg az események”. Ami az emlékezésnek, de még inkább a befelé szemlélődésnek, a szemrevételezésnek, a számvetésnek egy sajátos, szelíden bájos formáját eredményezheti, mint esetünkben.

Mészáros András: Nem alszom… Phoenix Library, Pozsony, 2021