Rámutatni a kevésbé látható dolgokra

Mindenkit, így a Színikritikusok Céhét is kihívás elé állította a járványhelyzet, sőt az arra történő színházi reakciókkal kapcsolatos „bánásmód” is fejtörést okozott. Az 1980 óta kihirdetett Színikritikusok Díját eddig csak kétszer nem oszthatta ki a szakma – az 1981-es és a tavalyi év után idén szerencsére ez nem ismétlődött meg. Sok beszélgetés, ötletelés, demokratikus döntésfolyamat előzte meg a kategóriákról szóló döntést. A kritikusi felelősségről, a reformok fontosságáról, az együttműködés lehetőségéről és a díj jelentőségéről is beszélgettünk Turbuly Lillával, a céh elnökével, valamint Herczog Noémi céhtaggal, kritikussal.

Sok portálon, interjúban előkerült már a kérdés, hogyan és miként hatott, hat a koronavírus-járvány az előadóművészeti területekre. Kérlek, foglaljátok össze még a beszélgetés elején, hogy hogyan látjátok ezt a kérdést a kritika szempontjából?

Turbuly Lilla: Nehéz volt szembesülni azzal, hogy egyszer csak a munkánk „tárgya” eltűnik, pontosabban máshogyan, más térben jelenik meg. Én úgy látom, hogy nagyon különféleképpen éltük ezt meg, és csak lassan tudta ki-ki a saját válaszát kialakítani erre a helyzetre. Volt olyan tag, aki minden felvételre rávetette magát, de volt olyan is, aki azt mondta, hogy ez így nem színház, és nem volt hajlandó felvételeket nézni. Akadt olyan, aki egészen addig, ameddig lehetett, járt színházba, és volt olyan, aki nem akarta kockáztatni a saját vagy a családja egészségét, így az előző nyáron sem ment még színházba. Egy biztos: ez az év nehéz volt mindannyiunknak.

Herczog Noémi: Igen,és ezért jogos volt a kérdés, hogy kiadhatóak-e a díjak, mivel egy csomó előadás csak néhányszor tudott menni, és sokan ezért sem jutottunk el rájuk. És ahogy Lilla mondja, nem mindenki akart kockáztatni (én például babát vártam), vagyis nem láttuk eléggé át a területet (amit persze egyébként is egyre kevésbé reális átlátni egyetlen személynek). Ugyanakkor többen azt is éreztük, hogy sok izgalmas, új választ szült a színházak oldaláról ez az időszak. És ha nem lehetetlenítik el egzisztenciálisan a szakmát, még azt is mondhatnám, hogy egy csomó szükséges változást éppen a válság hozott magával, és most nem csak a „karanténkompatibilis” előadásokra, az új hibridekre gondolok, de a Freeszfe Közösségre is (hogy egy díjazottat is megnevezzek). Visszatérve a karanténra, sokat lehetett beszélgetni, újra előkerültek az alapkérdések, kritikusként egy csomó előnyét és izgalmát látnám ennek az időszaknak, ha nem lettek volna benne az állam által egzisztenciálisan magukra hagyva a résztvevők. Erre a magányosságra és a helyzet komplexitására is mindenképp reagálni akartunk egy rendhagyó díjjal, amiről remélem, hogy nem rendhagyó lesz, hanem valaminek a kezdete. Hiszen a díj 1980 óta változatlan kategóriái egyre nyilvánvalóbban érettek már a reformra, és a mostani elnökség alatt ez a reform végre elkezdődött. Nagyon remélem, hogy ezen az úton megyünk tovább, mert nem csak a karantén miatt volt nagyon égető, hogy változtatni kell.

Mekkora hatással lehet a járványhelyzet a kritika műfajára? Szabad felvételről írni kritikát? Születhetnek új kritikaírói tendenciák?

H.N.: Észrevettem, hogy kitágult többünk figyelme a külföldi sajtóra, elkezdtük rendszeresen olvasni, hogy mit ír például a Times, a Guardian színházi rovata, hogyan lehetne összekapcsolni a színházi rovatot tágabb, mindenkit foglalkoztató kérdésekkel, nemzetközi tendenciákkal, kilépve az előadás-kritika szűkebb műfajából. Emellett megjelentek a stream-szolgáltatók, és segíteni kellett a nézőnek, hogy a sok új lehetőség között megtalálja, ami érdekli. Ami pedig a felvételeket illeti: a Kritikus-díj esetében minden évben kérdés, hányan tudnak szavazni, és hány fiatal tud becsatlakozni a szavazók közé. A kritikusi pálya egyre kevésbé tud életpályamodell lenni egy fiatal számára. Egyre esélytelenebb all around típusú szerzőnek lenni, talán szakosodni kellene… Mivel képtelenség mindenhová eljutni, a felvételek segítséget nyújthatnak a tendenciák figyelésében.

Főleg, ha az utazást is belevesszük.

H.N.: Igen. Azt azért nem gondolom, hogy a későbbiekben a kritika pusztán abból állna, hogy valaki felvételről néz meg egy előadást, és arról ír. De hogy ez a megoldás segítsen a kritikusnak képben lenni folyamatokkal, az szerintem nem ördögtől való.

T.L.: Annál is inkább, mert szerintem ezután sokkal több figyelmet szentelnek a színházak annak, hogy az előadásaikról jó minőségű felvételek szülessenek. Amikor az első leállás volt, már túl voltunk a háromnegyed évadon, és néhányan – köztük én is – nagyon szerettük volna, ha normál rendszerben ki tudjuk adni a díjakat. Be is kértünk ennek érdekében felvételeket. Már a beérkezett anyagokon is érződött a hatalmas szórás, a teljesen élvezhetetlentől a profi, három kamerásig. Azonban nagyon sok előadásról nem is készült felvétel. Ez biztos, hogy megváltozik majd az elkövetkező időkben.

Az idei évadban is részben felvételek alapján kellett döntést hoznotok az egyes elismerésekről. Mekkora nehézséget okozott ez a helyzet?

T.L.: Létrehoztunk egy munkabizottságot, hogy közösen ötletelhessünk, mit lehetne tenni ebben a helyzetben. Végül Boros Kinga javaslatára arra jutottunk, hogy fordítsunk egyet a szokásos meneten, gyűjtsük össze a díjra alkalmas teljesítményeket, futtassuk meg, hogy ezeket hányan látták közülünk, és ők vajon a felkínált előadásokból mennyit és melyiket díjaznák? Tulajdonképpen tartottunk egy előszavazást, amiből kiderült, mely előadásokat látták – a körülményekhez képest – „sokan”, és ezek közül melyeket tartják díjra érdemesnek. Az így „továbbjutottak” tették ki a szavazás második körét. Néhány kivételtől eltekintve nem a jól megszokott kategóriákban adunk ki díjakat, idén több a különdíj, a „dobozba” nem szuszakolható teljesítmény. A rendhagyó szavazásból ered az is, hogy egyesével hozzuk nyilvánosságra a díjazottakat. Korábban a díjra jelölteket hirdettük ki, és csak a díjátadó gálán derült ki, hogy ki kapta a három jelölt közül. Idén a járvány okozta bizonytalanság és az évad jellege miatt is sokkal szerényebb, visszafogottabb, de reményeink szerint méltó átadó ünnepséggel készülünk szeptember 12-én, a Bethlen Téri Színházban. A mostani „marketingünk”, hogy részletekben adagoljuk a neveket, hátha így jobban fent tudjuk tartani a figyelmet a díj és a kategóriák iránt.

H.N.: Amióta az eszemet tudom, mindig szó volt a Kritikus-díj megreformálásáról, de eddig legfeljebb apróbb módosítások történtek. A céh történelmet írt a mostani elnökség alatt, mert most született meg először egy olyan – demokratikus – belső folyamat, amely arról szólt, hogy radikálisan hozzányúljunk a díj szerkezetéhez. Mindenki szót kapott benne, aki jelezte, hogy fontos számára ez a kérdés. Persze a nagy múltú, sok területet és műfajt egyesítő díjak talán semelyik országban sem tartoznak a legprogresszívebbek közé, Lengyelországban például úgy tudom, hogy nem is próbálják meg egyetlen díjban centralizálni egy nagy ország területi és műfaji sokféleségét. Még nagy testvérünket, az UNITER-t is sok kritika éri Romániában, hogy a már eleve nagy neveket honorálja, és Boros Kingától tudom, hogy a díj 29 éve alatt csak négyszer kapott nő legjobb rendezés díjat. Persze a női alkotók díjazása komplex kérdés. Van egy olyan érzésem, hogy mi az utóbbi években a női, illetve fiatal díjazottak frontján javultunk. (Hozzáteszem: idén az UNITER történelmet ír női jelöltekben.) Nekünk viszont még bőven van mit végiggondolni abból a szempontból, hogy mit tekintünk és fogadunk el színháznak, és mennyire tud a kritikusok díja alternatívát kínálni a fennálló értékrendekkel szemben. Legalább annyira, mint a díj alapítása idején.

A reform részét képezheti akár az is, hogy a jövőben is kevesebb kategóriát hirdettek meg?

H.N.: Ahogy Lilla mondta, volt olyan álláspont, Boros Kinga nyomán, amely szerint kategóriák sem szükségesek, csak figyeljük meg, ki mit lát, és visszamenőleg alakuljanak ki a megnevezések – részben most is így történt. Szempontok azért voltak, például a pályakezdőkkel kapcsolatos kiemelt figyelem. Vagy a Mulasztás-díj, ismét Boros Kinga ötlete. Innen jutott eszébe az elnökségből Papp Tímeának, hogy Lengyel Anna munkássága pontosan kimeríti ennek a kategóriának a lehetőségét. Ez a „munkásság” igen sokrétű, része a dramaturgia, a nyelvek ismerete, de – ami talán kevesebbszer hangzik el – része a Panodráma is, és ezzel a csak dramaturgokból és csak nőkből álló társulattal része egy dokumentarista műfaj, a szóról szóra lejegyzett interjúk szövegén alapuló verbatim hazai meghonosítása és Lengyel Anna kurátori, társulat-vezetői és rendezői munkája.

T.L.: Több embert meg tudtunk mozgatni most a céhben, nem csak azokat, akik az ötven tag közül szavazni szoktak, a meghatározott előadáslimit alapján. Ugyanis a szavazáshoz legalább 90 bemutatót kell látnia a kritikusnak – ezen azért puhítanunk kellett az elmúlt években, így most már az is szavazhat, aki „csak” 50 bemutatót látott, de az ő szavazata nem nyom annyit a latban, mivel kevesebb pontot adhat. Most azonban bárki dobhatott be ötletet, a látott előadásszámtól függetlenül.

Felmerült, hogy idén sem osztotok díjat?

T.L.: A díj történetében 1981-ben fordult csak elő, hogy nem adta ki a céh a díjakat. Akkor politikai okokból, ugyanis a szavazás megtörtént, de még a minisztériumnak jóvá kellett hagynia a listát. Kornis Mihály Halleluja című darabja nem ment át a cenzúrán, ezért a céh úgy döntött, hogy akkor egyetlen díjat sem ad ki. Ezeket az akkor megszavazott díjakat ’88-ban, a rendszerváltás előszobájában oszthatták ki. A rendszerváltás óta egyesületi formában, civil szervezetként működünk, a díjakat minden állami közreműködéstől függetlenül adjuk ki. Tavaly csak a járvány tudta ezt megakadályozni. De az Életműdíjat 2020-ban is kiadtuk, hiszen ez nem kötődik szigorúan az évadhoz, mivel a díj egy életutat értékel. Nagyon sajnáltam, hogy nem tudtuk kiadni a többi elismerést, mindenképpen azon voltunk az elnökséggel, hogy ez idén sikerüljön, és találjunk valami elfogadható megoldást.

H.N.: Szerintem legitim kérdés volt az is, hogy mennyire tudunk hitelesen „legeket” hirdetni egy olyan helyzetben, amikor számos előadás csak egyszer ment, irreális volt eljutni rá. Személy szerint azért örülök nagyon a mostani beszélgetéseknek, mert noha nyilván nem került be mindenkinek minden ötlete, de kialakult egy közös gondolkodás arról, ki szerint mi a fontos. A Kritikus-díj megőrzendő értékének gondolom, hogy minden évben transzparens módon bemutatja az egyéni véleményeket is a végleges döntés mögött (ezek a Színház folyóiratban szoktak megjelenni). Kiderül ezekből a listákból, hogy ez nem egy kritikus maffia, hogy mennyire sokféle a vélemény. Ez fontos, hiszen abban a világrendben, amelyben – nem csak Magyarországon – élünk, ha valaki díjat kap, akkor a másik attól kevesebbnek fogja érezni magát. Nem azért, mert rossz ember, hanem azért, mert versengés alapú a világ. Az igazi kérdés az lenne, hogy ezen hogyan tud éppen egy díj változtatni, de legalább ráirányítani a figyelmet a kevésbé látható értékekre, a marketinggel és a politikával szemben. Ha látszik minél több egyéni lista, és látszanak a jelöltek is, akkor erre nagyobb az esély, mert több résztvevő kerülhet be a képbe.

T.L.: A legutóbbi díjkiosztón a legjobb férfi színészként díjazott miskolci színművész, Görög László köszönőbeszédében fejtette ki, mennyire fontos neki a Kritikus-díj. Hogy ő ezt Budapesten átveheti a Katona József Színházban! Mindig az ő mondataira gondolok, ha olykor elcsüggedek a díj megbecsültsége kapcsán. Akkor és ott éreztem át igazán a felelősségünket, hogy mennyit is jelenthet egy vidéken, mindenfajta nagyobb szakmai visszajelzés nélkül dolgozó alkotónak, hogy valakik mégis odafigyeltek rá és elismerték a teljesítményét. Ebben áll a mi felelősségünk, hogy észrevegyük ott, az ország túlsó felében is a figyelemreméltó alakításokat.

H.N.: Egyetértek, még akkor is, ha ez sokszor nem sikerül. És itt látom nagyon nagy szerepét annak is, hogy mennyi fiatalt tudunk bevonni a céhbe és a szavazásba (bár nem gondolom, hogy ez kizárólag generációs kérdés). Például a színházi nevelési előadások, egy Káva vagy egy Kerekasztal, a Sajátszínház tudnak-e versenyezni az olyan nagy tekintélynek örvendő, fontos kategóriában, mint a Legjobb előadás? Vagy – ebben idén érintett voltam, tehát én pont nem díjazhatnám –, de a Partizán kezdeményezését, a „PASZT”-ot nem volna-e érdemes kitüntetni? Hasonlóképpen, ahogy idén a Freeszfe Közösség Kurázsi-díjat kapott. Vagy, mennyire részei a hibrid műfajú előadások a főbb díjak versenyének? Idén először ezek közül is számosat sikerült elismerni a Trafó eleve online platformra készült projektjeinek kollektív díjazásával. Úgy érzem, elmaradásban vagyunk az új jelenségek regisztrálásában. Azok közé tartozom, akik kifejezetten értékeljük az idei döntési folyamatot, amely – kevésbé merev kategóriákkal és több beszélgetéssel – több embert vont be, és közelebb vitt (és még vihetne) minket ahhoz, hogy mit szeretnénk valójában egy évadról állítani.

Az idei a díjátadó megvalósul, mégpedig szeptember 12-én 19 órakor a Bethlen Téri Színházban, amelyre a járványhelyzet miatt jegyet váltani most nem lehet, de a céh facebook-oldalán ingyenesen közvetíti.