Robert Burton melankóliája ma is aktuális

Napjainkban világszerte elterjedtek a mentális betegségek és rendellenességek, mindennapos témává váltak mind a szakértők, a média és a laikusok körében. A világjárvány és az elizoláltság csak még inkább rávilágított a mentális jólét fontosságára és hiányára. A közhelynek számító hasonlattal élve: ahány szinonimát használnak az eszkimók a hóra, annyi kifejezést ismerünk mi ezekre a zavarokra. Ennek a jelenségnek mély gyökerei vannak. Szomorúság, szorongás, letargia, csalódottság, elégedetlenség, kínszenvedés, zavartság, borzalom, szégyen, gyanakvás, gyötrődés, szégyenlőség, fáradtság, bágyadtság, kétségbeesés: mindezek élnek jelenünkben, de már régóta megfigyelhetők az emberi természetben.

Négyszáz évvel ezelőtt az Oxford egyik tudósa, Robert Burton kijelentette, hogy a melankólia járványa lepte el a társadalmat. Burton maga is küzdött a jelenséggel, lapra vetette a mindent felemésztő küzdelem nehézségeit és tanulságait. Az eredmény A melankólia anatómiája volt, kétségkívül az angol irodalom gyöngyszeme a témában – együttérzéssel és szellemes kíváncsisággal vezeti végig az olvasót a könyvlapokon. A kötet később hatással volt többek közt olyan irodalmi legendákra, mint John Milton, John Keats, George Eliot és Virginia Woolf.

Ez a nagyhatású remekmű ma sokakat meglep sajátosságaival. Egyszerre komoly és humoros, a melankóliát elsősorban orvosi jelenségként, de egyaránt filozofikus és történelmi szempontból vizsgálja. A könyv egészében ellenáll a kategorizálásnak – tartalmaz költészetet, történelmet, filozófiát, teológiát, földrajzot, asztrológiát és mitológiát. Ezenfelül Burton minden egyes lapot átitatott megragadó személyiségével.

A melankólia anatómiája kétségkívül egy igazi klasszikus. Ma ez biztosabb, mint valaha. A kortárs olvasók számára talán a melankólia leggyakrabban a társadalom körülményeire rezonál. Burton és kortársai számára ez a magány betegsége volt. Az emberek természetükből adódóan társas lények; a társadalmi kötelékek felbomlása és a társaság megfosztása kitette a melankolikusokat a képzelet szeszélyeinek. A másokkal folytatott beszélgetések nélkül az elme az irracionális fantázia, a zavaró gondolatok és a társadalmi elidegenedés lefelé irányuló spiráljában ragad. Burton szerint ennek legveszélyesebb formája az, mikor a melankolikus egyén maga választja a magányt – befelé fordul, és olyannyira hozzászokik elméje hangjaihoz, hogy egy idő után képtelen megtűrni a külső zajt. A kellemes egyedüllét pedig keserű, de hamis biztonságérzetet nyújtó, megszokott egyhangúsággá válik.

Ma már nem mondhatjuk a könyv tényanyagát aktuálisnak vagy alátámasztottnak. A tudomány fejlődésével sok felvetés értékét vesztette. A pszichológiai aspektusa azonban körünkben van.

Míg Burton a könyvön dolgozott, rájött, hogy a jelenség hosszútávú és tartós kezelése sokkal inkább remény, mint elvárás. A munkafolyamatnak hála azonban képes volt együttérzésre lelni a történelmen végigfutó esetek hálójában. Ez lehet a legmeggyőzőbb magyarázat arra, miért tért vissza az első kiadás után a könyvhöz újra és újra egészen élete végéig. Megvédte a magány tétlenségétől, azonosulni tudott, és mások is azonosulni tudtak vele. Megértésre talált egy olyan állapotban, ami egyedüllétre kárhoztatta.  

Az eredeti cikk itt olvasható.