Másállapot a múzeumban

A testről, betegségről és egészségről való gondolkodásunkat nagyban meghatározza, hogy a történelemtudomány, a politika, a kultúrpolitika miként beszél ezekről a témákról. Ki és mi marad ki a nagy narratívákból és hogyan, milyen eszközökkel lehet beléptetni a küszöbön várakozó, elfeledett, elnyomott vagy elhallgatott történeteket, módszereket, hozzáállásokat? A Várószoba – Női gyógyítók és páciensek az orvoslás perifériáján című képzőművészeti projekt részben ezekre a kérdésekre keresi a választ, mindezt a múzeumi intervenció módszertanának segítségével. A kurátori csapat a budapesti Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (SOM) állandó kiállításának terébe hívott meg művészeket, hogy a múzeum gyűjteményére reagálva készítsék el alkotásaikat. A kiállított művek  az elmúlt év során fokozatosan foglalták el helyüket a múzeum tereiben, ahol mostanra az összes munka egyben is megtekinthető.[1] Interjú.

Hogyan született meg a Várószoba ötlete?

Őze Eszter: Már visszaemlékezni is nehéz, hogy mikor kezdtük el, de legalább két és fél éve. Valójában két projektből gyúrtuk össze, eredetileg mindkettőt a 2020-ra tervezett (végül csak 2021-ben megvalósult) OFF-Biennáléra terveztük, de egyik sem jött létre annak keretén belül, így arra gondoltunk, összeillesztjük őket. Nagy Edina és Lázár Eszter gyűjteményi, mi Gadó Flórával pedig „egészségfókuszú” projektben gondolkodtunk.

Nagy Edina: Lázár Eszterrel már korábban is dolgoztunk közös kiállításokon, ahogy Flóra és Eszter is. A mi érdeklődésünk alapvetően a tudománytörténet és a művészet találkozása felé irányult, ehhez jött az egészségügyi vonal, amit Őze Eszter és Flóra szerettek volna, szorosan kapcsolódva Eszter doktori kutatásához a 20. század eleji Társadalmi-Népegészségügyi Múzeumról. Szűkültek a körök, és mivel Budapesten csak egy nagyobb gyűjteménnyel bíró tudománytörténeti és egészségügyi múzeum van, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, így természetes volt, hogy ezt választjuk. Azt gondoltuk, érdekes kísérlet lenne megmutatni a gyűjteményt egy új közönségnek, egy kicsit más szemszögből.

Várószoba: metaforikus cím. Arra utal, hogy az érintett témakörök – a megosztás élményén alapuló világunkban – valójában még mindig nem kerültek boncasztalra?

N. E.: Hosszú körökben tatarozgattuk a címet. A várószobát, ahogyan erre te is utalsz, szó szerinti értelemben vesszük: hogy ezek a női gyógyítók és páciensek még mindig valahogy a várószobában rekedtek, nem igazán sikerül onnan beljebb lépniük. A gyűjteményi narratíva is ezt tükrözi, a kívüllevőséget, és hogy e problémáktól még mindig csak várjuk, hogy magától értetődően lehessen róluk beszélni. Így a cím, és néhány munka is, pl. Simon Zsuzsannának a szőrösödést vizsgáló munkája arra utalnak, hogy mennyire fogva tart minket a saját orvoslásunk és az egészséges testről vallott elképzeléseink. Pedig ha más perspektívából, vagy más esztétikák felől próbálnánk ezekhez közelíteni, akkor az állításaink mind viszonylagosnak tűnnének. Erre a problémakörre a múzeum sem tud reagálni, csak egyetlenegy olyan kiállítási vitrin van, ami nem nyugati orvoslással foglalkozik. Így az orvoslás központi paradigmája lesz az érvényes.

Lázár Eszter: A várószoba kifejezésben azért ott van a remény is, egy pozitív jövőkép is: egyszer csak belépünk, már ott vagyunk a küszöbön, nemsokára nyílik az ajtó, és belépünk.

Hogyan képzeljük el egy négyfős kurátori kollektíva együttműködését?

Gadó Flóra: Sok szálon kapcsolódtunk már egymáshoz korábban is: Lázár Eszter és Őze Eszter jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanít, Edina tanított engem az ELTE-n, nekem mindkét Eszterrel volt már külön-külön közös projektem, és Edina és Lázár Eszter is régóta dolgoznak már együtt. Az fontos, hogy ízlés, értékek terén mind ugyanúgy gondolkodunk, nyilván vannak nüansznyi különbségek, de alapvetően olyan konfliktus nem volt, ami tartalmi vagy szakmai kérdést érintett volna. Ha épp valaki elfáradt az ötletelésben, akkor a másik közbelépett, hogy toljuk tovább, gondolkodjunk.

Ő. E.: Az elmúlt években láthattuk azt is, hogy egyre több kurátori csoport alakult, kicsit cinikusan mondva azt is észleljük, hogy ez mennyire jól mutat különböző nagy események szervezői bizottságaiban. Ugyanakkor mind a négyünk meghatározó tapasztalata, hogy nagyon nehéz, azaz inkább lehetetlen egyedül dolgozni ebben a nagyon konfliktusos és nagyon forráshiányos magyar művészeti közegben. A közös munkának van egy elég egyértelmű érzelmi aspektusa is: nagyszerű, ha barátságok állnak egy-egy jól sikerült projekt mögött, emellett viszont valahogy azt is gondoljuk, hogy közösen fejleszteni egy ötletet lényegében éppen annyira pörgeti magát a közegünket, mint amikor megjelenik egy-egy új kiadvány, kiállítás, projekt. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az elmúlt években stratégiánkká vált, hogy nem egyedül dolgozunk.

L. E.: Nekem különösen érdekes volt, és egyben új tapasztalat, hogy Edinával már írtunk ketten szöveget, most viszont négyen dolgoztunk egy tanulmányon. Sőt, meghívást kaptunk az Association for Art History éves konferenciájára a Contemporary Art, Health and Medicine szekciójába, és ott is négyen adtunk elő.

Miért pont múzeumi intervencióban gondolkodtatok?

G. F.: Az intervenció lényege, hogy felkérnek kurátorokat, művészeket, hogy reagáljanak a gyűjtemények bizonyos részeire. Ez egy szabad, nyitott forma – nagyon sokféle beavatkozás jöhet létre. Ezt a mi kiállításunk is tükrözi, mert vannak egészen direkt intervenciók, amelyek konkrét tárgyakra reagálnak, szorosabban kapcsolódnak magához a gyűjteményhez. Van olyan új munka is, ami inkább reflexióként értelmezhető, és van olyan, ami inkább csak egy csendes párbeszédbe  lép a gyűjtemény tárgyaival.

Az hamar világossá vált, hogy a fő kérdésfelvetés a női gyógyítók és páciensek hiánya lesz, de ezen belül nem adtunk semmilyen formai vagy egyéb megkötést a művészeknek. Csak azt kértük tőlük, látogassanak el a gyűjteménybe, és gondolkodjanak el azon, hogy a hiányzó női narratíva melyik része érdekli őket, és ezt hogyan tudnák elképzelni a SOM terében.

L. E.: Az intervenció kapcsán fontos megemlíteni, hogy az időszakos jelenlét a SOM-ban szándékos volt részünkről. Tehát mi nem újra akartuk írni a gyűjteményi kiállítást, nem is azt akartuk mondani, hogy ez az egyetlen mód, ahogy újra lehet írni. Ez egyfajta olvasat, amiről tudjuk, hogy aztán kikerül az intézményből, de vélhetően a múzeum nyitott lesz arra, hogy más, újabb narratívák is bekerüljenek, akár csak ideig-óráig. Az is érdekes, hogy az intervenció mindig egy kontextushoz kapcsolódik; két munkához, egy beépített térhez, vagy a múzeum 1965-től számítódó történetéhez – a lényeg, hogy mindig valamihez viszonyul. A kortárs művek párbeszédbe kerülnek a mellettük, mögöttük lévő tárgyakkal. Ezért sokkal fontosabb és izgalmasabb, hogy nem egy white cube térbe raktuk be a munkákat.

Ő. E.: Mi egy viszonylat tág gondolkodási keretet adtunk meg. Van egy teljesen egyértelmű hiány a nők kapcsán mind a tárgyak, mind az elbeszélések tekintetében, és arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen személyes, vagy nem személyes történetet tudnak hozzáadni a művészek ehhez a felvetéshez. Nem akartuk azt a típusú gondolkodást folytatni, melynek lényegében a kritikáját fogalmaztuk meg – hogy egységes, nagy narratívák vannak, azokhoz kapcsolódóan pedig olyan tárgyak, amelyek bemutatják ezt a tökéletesnek gondolt fejlődési irányt. Ebből a szempontból az intervenciókban való gondolkodás nagyon egyértelműen a koncepció szerves része.

N. E.: Az elejétől fogva abban gondolkodtunk, hogy ne egyből nyíljon meg a kiállítás, hanem a művek egymás után kerüljenek be a múzeumba, egymásra építkezzenek, és a hozzákapcsolódó beszélgetések a Közkincs Könyvtárban is folytatólagosan jöjjenek létre. A beszélgetéssorozatot közösen szerveztük Malomvölgyi Csillával, együttműködő partnerünk, a FES (Friederich Ebert Alapítvány) munkatársával. Az események a Nemek közötti igazságosság Kelet-Közép-Európában regionális projekt keretében valósultak meg. Persze a pandémia telibe találta az egészet, és amikor sorozatról beszéltünk, senki sem számolt azzal, hogy ilyen hosszan elhúzódó sorozat lesz belőle.

A SOM tudománytörténeti múzeum, a meglehetősen autoriter nyugati orvoslás történetét mutatja be, ti pedig ennek kritikáját vittétek oda. Ez milyen kihívásokkal járt? 

N. E.: Azt le kell szögeznünk, hogy a  női narratíva  hiánya, vagy a női orvosok, gyógyítók periférikus szerepe a gyűjteményben annak is köszönhető, hogy a SOM állandó gyűjteménye 1965 óta szinte változatlanul áll. Sok oka van annak, hogy nem újították fel, nem frissítették, nem rendezték át – elsősorban anyagi természetűek, de a hiánnyal és ezekkel a problémákkal a muzeológusok, az ott dolgozók is tisztában vannak. Ebben az értelemben tehát nem mi találtuk fel a spanyolviaszt. Viszont számunkra a múzeumi gyűjtemény egy apropó volt arra, hogy szélesebb értelemben vett kritikát gyakoroljunk arról, ami most történik. Csak hogy egy példát említsek: a kormány sok emberen taszított nagyot azzal, hogy gyakorlatilag államosítják az összes intézetet, ami mesterséges megtermékenyítéssel foglalkozik. Az ilyen és hasonló  történések a munkák  nagyon fontos és egyszerre szomorú aktualitását csak még jobban erősítik.

Igen, a tárlat erősen vonatkoztatható az aktuálpolitikai eseményekre.

N. E.: Való igaz, a jelenlegi kormányzati döntések sajnos szomorúan rímelnek arra, amire mi rákérdeztünk. Egyébként létezik itthon egy ilyen „kisztihand-kultúra”, ahogyan például Orbán Viktor Karikó Katalinnak is kezet csókolt. Ez azt jelenti, hogy a női tudósok, politikusok eredményeit, elismertségét ezek a nagyon is macsó, férfi gesztusok idézőjelbe teszik, relativizálják. Hogy nem tudjuk helyén kezelni azt, amikor egy nő valóban érdemi teljesítménnyel áll elő.

Ő. E.: Az, hogy a művészeti kutatásoknak és a munkáknak ennyire egyértelműen van a jelen politikai helyzetre vonatkoztatható olvasata, kicsit eltávolodva az aktuálpolitikai történésektől, más szempont szerint is magyarázható.

Amikor számba vesszük, mi az egészség, mi a betegség, milyen egy egészséges vagy beteg ember teste, és ezeket hogyan lehet egy kiállítás keretén belül megjeleníteni, akkor nem pusztán arról beszélünk, hogy milyen egy egészségügyi gyűjtemény, vagy hogy lehet az egészséget mint olyat kiállítani. Ilyenkor társadalmi jelenségeket is vizsgálunk, azt, hogy milyen vágyak, kétségek vagy problémák fogalmazódnak meg az emberekben a test és az egészség kapcsán. Ezek mindig nagyon jól leírják az aktuális társadalmi-politikai helyzetet.

Mindenképpen ki kell emelnünk, hogy amikor egészségpolitikáról gondolkodunk, akkor nemcsak az egyes aktuális törvényi szabályozások jelennek meg a fejünkben, hanem azok a szélesebb társadalmi problémák, amelyekkel sok szempontból történetileg foglalkoznak a kortárs művek és a SOM gyűjteménye is.

A művek általános testi jelenségekkel foglalkoznak mint a szülés, női szőrösödés, epekő – nagyon is személyes perspektívákból. E személyességnek milyen hatásai vannak a kiállításra?

N. E.: A személyesség nem mindig magától értetődő, Varju Tóth Balázs Fuldokló gyakorlatok című munkája a hisztéria kérdéséről nem nevezhető kifejezetten annak. De Fátyol Viola munkája saját védőnőjéről, Szommer Máriáról adekvát példa erre. Aztán Eperjesi Ágnesnek az epekővel foglalkozó munkája is az, amit egy rajta elvégzett műtéti beavatkozás indított el benne. Szász Lilla portréi a két kiválasztott védőnőről is egyéni hangokat szólaltatnak meg. A személyes szálakkal – ahogyan ezt majd az ősszel megjelenő kiadványba írt tanulmányunkban is kiemeljük – azt a vélt objektivitást próbáljuk ellensúlyozni, ami ezeknek a tudománytörténeti narratíváknak, vagy egészségügyi múzeumoknak a sajátja. Persze, vannak portrék a SOM-ban is (túlnyomórészt férfiakról), amelyek mondjuk nevekhez kötik a tudománytörténet bizonyos fázisait, hogy XY orvos a szemészetben jeleskedett, más doktor meg a sebészetben. De nem tudunk meg semmit az eredményeken kívül, azok is általában meglehetősen tudományos nyelven vannak közvetítve, és a páciensek például egyáltalán nincsenek nevesítve, miközben ők is a történet részesei. Ezért is volt számunkra fontos, hogy a teljes betegségtörténet „terítékre kerüljön”. Ráadásul az egész gyűjteményi prezentáció fokozza ezt a vélt objektivitást, a távolságot, ezt próbáltuk meg leépíteni, illetve más irányba vinni a történeteket.

L. E.: Valahogy a művészeket is leginkább ez a megközelítés érdekelte. Nem azt kommunikáltuk feléjük, hogy mindenképpen valami személyeset hozzanak létre, egyszerűen így tudtak közelíteni a témához. Trapp Dominika együttműködött például egy többgyermekes anyával, Palkó Borival is, tehát nagyon különböző élettapasztalatok vonódtak be a munkájába. De azért vigyáznunk kellett arra is, hogy ne azt közvetítsük, hogy ezek kizárólag egyéni történetek. Mert a munkák nagyon is általános problémákra utalnak, csak a művészek és maga a kiállítás egyéni életutakon keresztül próbálja meg ezeket felfejteni.

Ő. E.: Van egy érdekes kettősség az egész orvostörténet leírásában, a gyűjtemény felépítésében, és ez a kiállításban is megjelenik. A múzeumnak és az orvostörténet elmesélésének van egy „nagy, egységesnek tűnő története”, amelyben vannak kiemelkedő figurák. A projektünkben a személyes szálak megjelenése nagyon fontos, mert azt példázza, hogy nem csak egy-egy zseni létezik, hanem az egész gyógyítás, orvoslás, egészség, betegség elgondolása egy közösségi folyamat is egyben. És ehhez hozzátartozik még az egészségre vonatkozó kortárs elképzelés is. Gondoljunk bele, hogyan néz ki egy megbetegedő ember „kötelességlistája” jelen helyzetünkben. Mintha munkavállalóvá válna abban az értelemben, hogy itt is állandó a teljesítési kényszer: megkeresni a megfelelő orvosokat, gyógyítási módokat, kifizetni őket stb. Van egy állandó nyomás a jobb és tökéletesebb állapotra való törekvésre, e nehéz folyamatban pedig szinte minden az egyénre hárul. Ezzel szemben létezik egy nagyon erős tapasztalat – amit a múzeumi tárgyak is felmutatnak –, hogy ez nem feltétlenül volt mindig így, sőt, az egészség és betegség megélése sokkal inkább egy közösségi gyakorlat, vagy közösségi gondolkodás eredménye volt. Ahogyan a szülés sem automatizált, az egyénre szabott folyamat volt régen. Ezek beemelése szintén fontos volt, mert nemcsak egy-egy sikersztorit szerettünk volna bemutatni, és mellettük a totálisan egyedül maradó egyént ebben a rendszerben, ami folyamatos „jobbanlétre” sarkallja.

Hogyan jellemeznétek azt a társadalmat, ahol például a női szőrösödésről nyilvánosan beszélni még mindig tabudöntő lépés?

G. F.: Nem pusztán tabudöntögetőek ezek a munkák, hanem arról is van szó, hogy ebben a kiállítási kontextusban ezek a típusú művek olyan kérdéseket tudnak felvetni, amelyek lehet, hogy ott, abban a térben még nem szerepeltek. És ez indíthat el valamiféle változást a gondolkodásban.

L. E.: Ahelyett, hogy általánosságban beszélnénk a társadalomról, fontosabb inkább arról szót ejteni, hogy a nők, művészek hogyan reagálhatnak a társadalmi elvárásokra, például a szőrösödés kapcsán. Simon Zsuzsanna azzal is foglalkozik, hogy a szőrt felvállaló nő ma egy „statement”. Teljesen mást jelent most, mint évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt az, ha egy nő szőrös. Zsuzsanna munkája – amelynek egyik eleme egy zine a női szőrösödésről, és a Wilgefortis legendájához kapcsolódó női szakáll ikonográfiájáról – társadalmi elvárásokhoz kapcsolódó kritikai munkaként értelmezhető. A munka nem kifejezetten aktuálpolitikai, de mégis sok olyan dolgot érint, amivel nap mint nap találkozunk. Mert a jelenkori kormány a vizuális kommunikációján keresztül megpróbálja bemutatni – ha éppen nem is a szőrösödésről, de sok mindenről, ami a női viselkedésről, szerepekről, női kinézetről szól –, hogy milyen sztenderdeknek kellene megfelelnünk.

Ő. E.: Azért beszélgettünk a kiállítás kísérőprogramjaiban kultúratudománnyal foglalkozókkal, társadalomtudósokkal, mert a gyűjteményhez társul az összes többi test körüli diskurzus is. Például a gendertudomány kérdései, az egészségpolitika, vagy, hogy mit gondolunk például arról, hogy a test mennyiben társadalmi termék. A hisztéria vagy a szőrösödés apropóján devianciákról beszélgettünk Máriási Dórával, aki kritikai pszichológiával foglalkozik, illetve K. Horváth Zsolt társadalomtörténésszel, aki egy hosszú cikkfolyamban[2] foglalkozott a szőrösödés társadalomtörténetével. De volt egy kísérőeseményünk Sándor Judittal, a CEU egyik oktatójával és Nemes Z. Márióval a testről való önrendelkezés jogáról is, illetve arról, hogy meddig terjednek a saját jogaid betegként, mert az epekő egy speciális eset ebből a szempontból.

Bábák, szülésznők, dúlák. Itthon egyelőre az „alternatív” megoldások köré sorolják őket, nyugaton orvosok helyett inkább ők kísérik a szülést. Minek kell megváltoznia, hogy erősebb együttműködés legyen közöttük és az orvosok között?

N. E.: Az egyik kísérőbeszélgetés kapcsán pont kitértünk erre a témára, mivel Trapp Dominika Kremmer Saroltával és Palkó Borival dolgozott együtt. Sarolta szociológus, aki jelenleg szülésznőnek tanul, illetve a Másállapotot a Szülészetben aktivistája, Bori nagycsaládos, saját nevelési igényű gyerekeket nevelő édesanya, aki dúlaképzésben is részt vett.

A szülésedre tehát vihetsz magaddal saját szülésznőt, dúlát, de különböző engedélyekhez kötik, a procedúra egy megalázó, aprólékos, nehézkes folyamat. Ezek az adminisztratív körök úgy néznek ki, mint a nemzeti konzultációs kérdőívek: abba az irányba sulykolnak, hogy egyre inkább elbizonytalanodj és a végére feladd, ha volt is saját véleményed. Mert ha a „bombabiztos” orvoslás intézményesült, instrumentalizált kezéből te egy dúla vagy egy bába kezébe helyezed át a szüléssel járó jókora felelősséget – akkor te magad kockáztatsz, ha valami balul sül el. A magánszülészetben, vagy a magánegészségügyi intézményekben természetesen ez pénz kérdése, ott megoldható, de az csak nagyon kevesek számára elérhető.

Ő. E.: Olyan, mintha ezeknek az ügyeknek lenne egyfajta második nyilvánossága. Vannak kezdeményezések, mint például a már említett  Másállapotot a Szülészetben, vagy az EMMA Egyesület, ami szintén az erőszakmentes szülésről szól és az anyasághoz kapcsolódik. Mások érdekérvényesítéssel, jogi képviselettel, segélyvonallal és különböző tanácsadásokkal próbálnak meg segíteni.

Az érintett problémák, például a szülés teljes medikalizációja „hungarikumoknak” tűnnek. Valóban így van, vagy vannak nemzetközi kiállítási referenciáitok, hasonló témákat érintő külföldi művészek?

L. E.: Sokat foglalkoztunk azzal, hogy mennyire régióspecifikusak ezek a témák. Amikor elkezdtünk ezen a projekten dolgozni, Lengyelországban éppen tüntetések zajlottak a születésszabályozás, az abortusztörvény kapcsán. Biztos, hogy lehet regionális szinten párhuzamokat vonni a politikai nyomás, a társadalmi elvárások tekintetében. A női test medikalizációjának perspektívájából nagyon sok nemzetközi művész foglalkozik különböző kérdésekkel: mi például egy izraeli művész, Aya Ben Ron filmjét mutattuk be az első nyitóeseményünkön a Közkincs Könyvtárban.  Tematikus kortárs kiállítások is foglalkoznak a témával, a berlini Charité Orvostudományi Egyetemnek és Klinikának van egy múzeuma, ahol nemcsak gyűjteményes kiállítás látható, hanem folyamatosan bemutatnak kortárs projekteket is az egészség, orvostudomány, test témaköreiben. Vagy ott van például  a Feminist Health Care Research Group, amely azzal foglalkozik, hogy a 70-es, 80-as években Nyugat-Berlinben, a feminizmus második hulláma és a squat mozgalmak metszetében milyen alternatív, radikális feminista gyógyító csoportok és gyakorlatok léteztek. A tagok azt kutatják, illetve szerveznek kiállításokat és beszélgetéseket a témában, hogy hogyan lehetne ezeket a praxisokat, amik ma már abszolút nem ismertek, visszacsempészni a mába.

G. F.: A londoni Wellcome Collection például többünknek eléggé inspiráló intézmény volt. Ez egy múzeum és könyvtár, óriási orvostörténeti gyűjteménnyel, ahol szintén vannak kortárs projektek is. E téma nemzetközi szinten is nagyon kurrens, a katalógusban megjelenő kísérőtanulmányunkban foglalkozunk azzal, hogy tekinthető-e ez is egyfajta kortárs művészeti „fordulatnak”, amelyre a „medical turn” kifejezés jól passzolhat.

Várhatunk tőletek további közös munkát?

N. E.: Ha mindenki szusszan egy kicsit, és ezt lezárjuk, szeretnénk nemzetközi kiállításban tovább gondolkozni, más helyszínen.

Ő. E.: Jó alap lesz a továbblépéshez, hogy ősszel megjelenik a kiadványunk is, amelybe a beszélgetések meghívott résztvevői írnak tanulmányokat, illetve a műleírások is olvashatók lesznek.

---

Jegyzetek

[1] Technikai okok miatt Varju Tóth Balázs munkája jelenleg nem látható a kiállításon.

[2] K. Horváth Zsolt: A bundátlan Vénusz: a női testszőrzet biopolitikai mítoszai és az „eszményi test” politikai gazdaságtana c. cikksorozata