Megmenthet-e egy flannel a koncentrációs tábortól?
Nehéz egy olyan előadásról írni, mely egy olyan komoly témához olyan szokatlan módon nyúl hozzá, mint Cseri Hanna negyedéves báb szakirányos rendezőhallgató, a bialystoki Aleksander Zelwerowicz Színművészeti Akadémia hallgatója. A Gólem Színház és a Freeszfe közös produkciója a holokausztról, a koncentrációs táborokról ad hírt, de leginkább arról, hogy az ember mi mindent képes túlélni, és hogyan készül fel erre a túlélésre.
A Mundstock úrral kapcsolatos legnagyobb dilemmám az, hogy egy nagyon komplex belső állásfoglalásra kényszerít a lágertémához való viszonyulással kapcsolatban. Döntésképtelenségben találom ugyanis magam, hogy vajon etikus-e ilyen könnyedséggel, ilyen mértékű humorral közelíteni a holokauszthoz vagy sem. Persze fontos kiemelni, hogy az előadás könnyedsége nem kizárólag rendezői invenció, hiszen a Fuks-szöveg is egy eleve groteszk stílusban közelít a témához, ennek következtében adott lehetett, hogy az alkotók is ezt az irányvonalat kövessék. Rendkívül izgalmas, hogy ez a belső dilemma végig eldöntetlen marad, ugyanis a szokatlan perspektíva ellenére egy percig sem érezni a botrány kockázatát: éppen a határmezsgyén való elhelyezkedés az előadás legintenzívebb hatásmechanizmusa. Ezáltal ugyanis nem pusztán az válik kérdésessé bennem mint nézőben, hogy hogyan viszonyulok a történelmi traumához, hanem okvetlenül elkezdem figyelni nézőtársaimat, hogy ők hogyan kapcsolódnak: mikor és min nevetek én, mikor és min nevetnek ők? Mi történik akkor, amikor csak én nevetek, és mi történik akkor, mikor rajtam kívül mindenki más?
A Mundstock úr vegyes bábtechnikákat használó előadás, Vladislav Fuks regénye alapján, melyben Ruszina Szabolcs és L. Nagy Attila által mozgatott Theodor Mundstock életéből követhetünk végig egy szeletet. Bár a produkció szaggatott-jelenetező dramaturgiát alkalmaz, és a jelenetek nem kronologikusan következnek egymás után, a látványelemek elegendő támaszt nyújtanak a tér- és időbeli tájékozódáshoz. Virág Vivien díszlete – mely egy, a nézőkkel szemben felállított ablakokkal, nyílásokkal és rekeszekkel tarkított fal, bal oldalán egy ajtóval – egyszerre kölcsönöz furcsa vásári hangulatot a térnek, és kelt olyan benyomást, hogy bármely rekesz mögül bárki (vagy bármi?) előbújhat az előadás alatt – és ez meg is történik.
A fókuszban persze leginkább Mon (L. Nagy Attila) és Mundstock úr viszonya kerül, hiszen az ő perspektívájukon keresztül szemléljük az általuk megélt történelmi eseményeket. Az ő viszonyuk dinamikája, hogy Mon folyamatosan szembesíti Mundstock urat azokkal a tényekkel, amelyeket következetesen megpróbál eltartani magától. Mintha egyfajta tudathasadásos állapotba kerülne a főszereplőnk, melyben nemhogy a külvilággal, de a belső széthúzással is folyamatosan küzdenie kell. Ennek felismerése azért esszenciális, mert egy újabb kérdéstengert zúdít a nézőre: kivel is fog szimpatizálni az előadás folyamán? Azzal, aki már abszurdba hajlóan elnyom mindent, vagy azzal, aki minden szörnyűséggel szembesíteni akar? Mennyire vagyunk hajlandóak szembesülni a valósággal?
A La vita e Bella című film jut eszembe, amelyben az apa megpróbálja eltitkolni fia elől a horrort, amit éppen átélnek, ami természetesen érthető, hiszen egy gyerekről és az ő traumától való megmentéséről van szó. De Mundstock esetében ez nem egy külső, hanem egy belső fékezőerő következtében történik: ő önmagát óvja, ugyanakkor nem rendelkezik valós kontrollal maga fölött, mint ahogy az apa a gyermek fölött. De vajon meddig érdemes elfedni a valóságot, hol húzzuk meg a határt az érzelmileg könnyebb elfojtás, és a nehezebb szembesülés között? Mundstock úrnak egy ideig működik a struccpolitka, azonban, mikor már a közvetlen közelében lévő emberek is kezdenek eltűnni, módszert vált. Ha már nem tudja elkerülni az elkerülhetetlent, legalább felkészül rá.
Ez az aktus pedig egyszerre válik nevetségessé és tragikussá. Nevetséges, mert a túlélőmódszerek sokasága, amelyet kitalál mind gyermetegnek hat, egyértelmű számunkra, hogy valakit nem egy flannel, vagy a megfelelő kéztartás menekít meg a táborból. És tragikus, mert főszereplőnk őszintén hisz abban, hogy meg fog menekülni. Pedig az elkerülhetetlen azért mégiscsak elkerülhetetlen marad.
Az előadás, melyet végig zene kísér (Rozs Tamás, Rozs Mirkó Benjámin, Egyed Hunor, Tóth Roland) egy summázó dalbetéttel ér véget. Megérkezik a behívó, a színészek énekelnek, főszereplőnk készen áll a koncentrációs táborra. Mintha végre valami terv szerint történne. Egyes nézők elvétve nevetgélnek, mások mély csendben bámulnak maguk elé. Talán szembesültek valamivel. Talán az érzéssel, hogy bármennyire is szeretnénk felkészülni, bármennyire is szeretnénk mi alakítani a sorsunkat, valójában minden pusztán a véletlenek hálózata, és nem tudhatjuk, hogy melyik sarkon éppen mi vár ránk. Mert valójában semmire sem lehet felkészülni, de próbálkozni ér, és kell.
Ladislav Fuks: Mundstock úr
Játsszák:
Ruszina Szabolcs
L. Nagy Attila
Podlovics Laura
Urbán Richárd
Hrisztov Toma
Bánky Sára
Zene: Rozs Tamás, Rozs Mirkó Benjámin, Egyed Hunor, Tóth Roland
Dramaturg: Zrinyifalvi Eszter
Látvány – és bábtervező: Virág Vivien
Rendezőasszisztens: Németh Orsi
Színpadra adaptálta és rendezte: Cseri Hanna
Fotók: Cseke Tamás
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!