Itt a piac. Hol a piac?

Szabó Tibor Benjámin egy profi beszélő – a hazai könyves szakma egyik meghatározó szereplője, aki az elmúlt években sokszor felemelte már szavát az (ahogyan ebben az írásában nevezi) „élő kultúráért”. Dolgozott a Bárka folyóiratnál, volt az Új Könyvpiac felelős szerkesztője, az Athenaeum Kiadó ügyvezető igazgatója, és most a Bookangel Kft.-ben aktív, amelyik Katona Ildikó tulajdonlásával „az Alexandra terjesztői hálózatának összeomlásakor több egykori Alexandra bolt működtetését átvette”. Szabó Tibor Benjámin tehát – a saját definíciója szerint – független. Már amennyiben „az a független, aki nem függ. Akinek lehetne akár az ellenkező is a véleménye, attól az ő további létezését, működését nem veszélyeztetné semmi, mert egzisztenciája nem függ kinyilvánított véleményének bármilyen politikai indíttatású következményétől”.

Honi viszonyok közt azonban az ilyen ember legfeljebb szerencsésnek nevezhető, ugyanakkor azt, aki annak ellenére nyilvánít véleményt, hogy egzisztenciája nagyon is függ kimondott véleményének politikai indíttatású következményeitől, egészen egyszerűen bolondnak tartja a mai magyar (irodalmi) közvélemény. (A kortárs értelmiségi szerepvállalásnak e két szélső pontja, a szerencsés és a bolond közt van még a hasbeszélők viszonylag széles tábora, akik saját véleménybuborékukban vehemensen adnak hangot kritikai nézeteiknek, jóllehet/mert onnan nem kerül a széles nyilvánosság elé, aprólékos gonddal kezelik azonban biztonsági beállításaik legapróbb részleteit is.)

Szabó Tibor Benjámin kultúrszervező karrierje és nyilvános megszólalásai alapján tehát e fenti, ad hoc kategorizálás alapján a szerencsések viszonylag szűk csoportjába sorolható. Pontosabban azt mondhatjuk, miként az egyik Facebook-posztja is jelzi, hogy az ő ma a magyar irodalmi közvélemény, ami Török Gábor a honi politológia számára, aki az egyrészt-másrészt retorikájával pontosan annyira erős kritikát mond egy-egy hatalmi forma/ágens fölött, amekkorával még könnyedén belefér a szinte jóakaratú (afféle figyelmeztető) paternalizmus/didaxis/méltatás keretei közé. Így járt el 2018-ban is, amikor Szabó Tibor Benjámin egyrészt simán leírta, hogy Orbán János Dénes „egy bohém művész és nagyon tehetséges vezető”, akinek a „bukása szükségszerű”, másrészt „annak a regénynek a kiadását, amelyről az első pillanattól kezdve beszéltünk (a mű még nincs kész), szívesen vállalnám, mert meggyőződésem, hogy a legfontosabb darabja lehet az OJD-életműnek”. Nehéz lenne piaci szempontokat felfedezni ebben a kiadói gesztusban.

Ugyanilyen könnyedséggel utazik a szerző az egyrészt/másrészt retorikai hullámvasútján akkor is, amikor a magyar kulturális élet más szereplőiről ír. Fekete Péterről például az előbb idézett Facebook-bejegyzésében a következőképpen ír: „Fekete Péter pár éven keresztül áttételesen a főnököm volt (az anyaintézményünk igazgatója a Bárkánál), könyörtelen logikájú, nagyon lendületes, vérprofi menedzsernek tűnt akkor, egészen elképesztő volt, ahogyan egy fegyelmezetlenséghez szokott vidéki társulatból nagyon rövid időn belül patent módon üzemelő, modern intézményt hozott létre. Miközben ő is dolgozott alkotóként, rendezett, kortárs magyar évadot talált ki, és nem találkoztam olyan momentumokkal, hogy mások akadályozásában lelné örömét, inkább építkező figurának látszott.” A bejegyzés nem sokkal azután született, hogy nyilvánosságra került, Fekete Péter lett 2018. június 1-től az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára. Szabó Tibor Benjámin a róla szóló elemzését a következő mondattal zárja: „Nagy kérdés, mivel küldték most az államtitkárság élére”. Az olvasók számára azóta is égetően hiányzik erre a fel nem tett kérdésre adható válasz, aminek az ígéretét a személyes és elismerő elemekkel teli storytelling felvillantja ugyan, de valamiért nem teljesíti be.

Kiemelkedően plasztikus ugyanakkor a honi kulturális élet másik szereplőjéről, L. Simon Lászlóról alkotott jellemzése is: „Simon egy nagytőkés, a kulturális környezetet képes befektetőként is mérlegre tenni, képes gazdasági ágazatként megítélni, kezelni (gondolom, részt is vesz benne valamilyen módon). Ugyanakkor Simon nagy tapasztalatokkal rendelkező kulturális vezető, a kánon működéséről sokkal több ismerete van, mint a vita bármely más szereplőjének. Ő tudja, hogyan érzékeny ez a szisztéma, ismeri a kultúra nemzetközi színtereit (…) Simon valószínűleg tisztában van a kultúra irányíthatatlanságával, de azzal is, hogy az intézményrendszert viszont lehet irányítani és lehet jól működtetni. A kulturális vezető bölcsessége (…) esély lehet a fideszes táboron kívüli kulturális szereplők számára, az üzletember gazdasági éhsége inkább veszély”. Hogy mi táplálja ezt a 2018-ban diagnosztizált „gazdasági éhséget”, és mennyiben elégült ez ki a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatói posztjának 2021-es betöltésével, megint csak nyitott kérdés marad az olvasók számára.

Érdekesség, hogy a fenti sorok megfogalmazása előtt 4 évvel, vagyis 2014-ben Szabó Tibor Benjámin nyílt levélben szólította meg a politika (vagy az irodalom?) „Laciját”, hogy az Alexandra Könyvhálózat bedőlése okán politikai beavatkozását kérje a magyar könyvkereskedelem „tragikus kollapszusának” megelőzésére. „Laci” nyilvános válaszáról azóta sincs hír. Azt pedig, hogy „a kulturális vezető bölcsességét” igazoló, az „élő kultúra” helyzetét rendező megoldás nem született, tanúsítsa Szabó Tibor Benjámin itt közölt írása.

A járadékvadászat és a láncra kötött szabad kultúra című szövegben ugyanis a szerző annak a vágyának ad hangot, hogy formálja inkább a piaci kereslet az „élő kultúrát”, le az állami szubvencióval, távozzon tőlünk a politika bűzös lehelete. Szabó Tibor Benjámin elemző habitusából és pályája alakulásából tulajdonképpen logikusan következik ez az álláspont: a politika, lám, felzabálja a függetlenségünket, nem válaszol a leveleinkre, forduljunk tehát bizalommal a piac nyújtotta lehetőségekhez. És tulajdonképpen ezen a ponton nagyon szívesen adnék igazat a cikk írójának: akárcsak, mondjuk, a borotvák esetében – abból a kaparóból öntsenek bőséggel a fröccsöntő gyárak, amelyiket a piacon a legtöbben vásárolják. A vásárló ítéljen a könyvtárgy értékéről azzal, hogy pénzt ad érte.

De ez a fajta hurrákapitalizmus valahogy sehogy se megy.

Különösen, ha igazat adunk azoknak a Szabó Tibor Benjámin által is hivatkozott közgazdászoknak, akik úgy vélik: a piaci viszonyok kiegyensúlyozottságának feltétele, hogy „a gazdaság szereplői hosszú időn keresztül állandó normák szerint működtek, és ezekre a stabil normákra állandósult intézmények tudtak épülni jól kiismerhető, hosszú időn keresztül azonos elvek szerint megfogalmazott szabályokkal”. Ez logikusan azt jelentené, hogy amíg a konszenzus minimumával nem teremtődnek meg ezek a normák, amelyekre világosan körvonalazott működési elvek és szabályok alapjain létrejövő intézmények építhetők, addig nem várható el, hogy az „élő kultúra” meg tud élni a piacról. Hiszen ott, ahol a piac működése ki van szolgáltatva a politikai erőviszonyok(at állami források átláthatatlan módon történő felhasználásával befolyásoló hatalmi ágensek) kénye-kedvének, ahol a kormányzati politikát támogató és legitimáló műhelyek, folyóiratok és íróakadémiák a piaci működést manipulálva, torzítva ingyen osztogatják az állami pénzből kinyomott „kultúripari” termékeket, ahol a piac sem az, ami (lehetne), ott nehezen várható el, hogy vonuljon ki az irodalom az állami szubvenció mocskából, és majd a piac garantálni fogja az alkotói függetlenséget. Nem fogja garantálni, legfeljebb röhögni fognak rajta az eltartottak, miközben ingyen osztogatják a jövőbeli vásárlóknak tanulmányi versenyeken és díjátadókon a saját köteteiket.

Szabó Tibor Benjámin azonban fordítva képzeli el a dolgot, és a stabil intézmények hiányát a függetlenség imperatívuszává írja át, amikor úgy véli: „[t]ehát a hosszú távú prosperálás egyik feltétele az, hogy ne az államból akarjanak megélni a szereplők, függetlenítsék magukat a közforrásoktól, és erre a függetlenségre állandó normák épüljenek”, mivel az előbbi állapot – a stabil normákon kiépített konszenzuális szabályok szerint működő intézmények létrejötte – nézete szerint kizárt. Erre esélyt sem lát, lehetetlennek tartja. Sőt, azt mondja, ennek belátása egy olyan radikális „szemléletváltás” első lépése, melynek eredményeként „felismerjük: a közforrások elköltése szükségszerűen korrupt, és ha erre építjük a működésünket, akkor szükségszerűen mi is részei leszünk ennek a korrumpáltságnak”.

Jóllehet érteni vélem a sorok mögötti kiábrándultságot: valóban embert próbáló feladat olyan kuratóriumokat felállítani, ahol nem (fő)szerkesztők osztják a saját lapjuknak vagy a haveroknak az állami támogatást, talán mégsem szükségszerűen elvetendő ennek az elvi lehetősége. Különösen, ha sikerülne olyan kuratóriumi tagokat kinevezni, akik az összeférhetetlenség elvét nem csak az óvodáskorú gyerekek csoportdinamikájaként képesek felfogni, hanem a saját munkájukkal szemben érvényesíthető jogos szakmai és közösségi elvárásnak. Ha betartanánk pár normát és a rájuk alapozott szabályokat, amiket óvodába járó gyerekeinktől még elvárunk. Ne rugdossad ki, Tomikám, a Zalánt a homokozóból, csak azért, mert ő nem a dinókra esküszik, hanem Mancs őrjárat-os. Nincs kizárva, hogy mégis találhatók lennének a magyar lakosság köreiben olyanok, akik még képesek eszerint a szabály szerint élni az életüket. De lehet, hogy ez bolond beszéd.

A Szabó Tibor Benjámin soraiban megnyilvánuló hurrákapitalizmus viszont a szerencsések nonsalanszának tűnik mindaddig, amíg a jelenbeli, hatványozottan torz, piaci(nak csak idézőjelesen nevezhető) viszonyokat nem korrigáljuk, és nem tesszük az ilyesfajta alkotói függetlenséget valóban élhető alternatívává az „élő kultúra” szereplői számára. Ehhez viszont sokkal több bolondra lenne szükség.