Előzés

Ha a beregi embernek nincs sürgős dolga, vagy van, de nincs kedve csinálni: kiköt a kocsmában. Legalábbis negyven felett. (Mert a fiatalabb munka- és szabadidejét itt is a mobiltelefon-nyomogatás zabálja föl.) A ballonkabátos Baráth Bandi az újszállási presszó felé tart a nyirkos őszben. Már torkában a feles íze, homlokában a komló kábulata. Alatta lomis bicikli. A Bereget elárasztja a holland second hand. Még az ukrán portékáknak is leveri az árát. Bandi félrerántja a kormányt és nagyot fékez. Terepjáró süvített el mellette. Aztán az is fékez. Hisz csak oda, a kanyarban lévő kocsmába igyekszik Baráth Guszti is, ahová Bandi, a gyermekkori barátja, általános iskolai és szakiskolai osztálytársa, ifivezető társa. „A két Baráth: a két jó barát” – mondták rájuk. (Amúgy csak névrokonok. Habár Újszálláson mindenki vérrokona a másiknak, ha nem első, hát második, vagy ki tudja, hányadik fokon.) Viszont úgy húsz éve Guszti elvette Zsuzsit, a nagyobbik Polyák lányt, Bandi meg Ilcsit, a kisebbik Polyák lányt, s a Polyák szülők elkezdték az összehasonlítgatást. Meg Bandi szülei is. Bosszúsan. Meg Guszti szülei is. Kárörömmel. Fuccs a barátságnak!

Guszti úgy állt be a kocsma elé, hogy elfoglalja az egész placcot. Bandi kiköp, miközben a telefonpóznához lakatolja biciklijét. Kihajtogatós szuperzárral. (Ami értékesebb, mint maga a jármű, de a Beregben nem lehet annyira roncs egy kerékpár, hogy ne akarnák ellopni.)

FORTUNA PRESSZÓ – olvasható a bejárat fölött. Ez nemrég még nevetséges lett volna, hisz egy istálló színtű ivót nem lehet presszónak nevezni, viszont a tulaj tavaly nyáron szerződött a Szerencsejáték Zrt.-vel, és (a névhez méltón) lottózót is nyitott. Ehhez fel kellett újítani a helyiségeket. Immár tiszta a Fortuna. Csak olyan semmilyen. Legalábbis Bandi mindig meghökken és csalódik, ha belép. (Mint ahogy a legelőről hazatérő ökör is megtorpan, ha új kapu van a portán.)

Bandi kér egy szilvát meg egy sört. A pálinkát azonnal felhajtja. Egy korty sört küld rá csillapítónak. És körülnéz. Öt asztal van. Négy üres, a pulthoz legközelebbinél hárman ülnek. Guszti, aki a capuccinóját kavargatja, Varjas Ferkó, egy alkoholista kódis és Botos főtörzs, a körzeti megbízott. Bandinak a legkevésbé sincs kedve hozzájuk, vagyis Gusztihoz letelepedni, de ha nem tenne így, már okot is adna a gúnyolódásra.

– Az idei termés is az ördögé lesz! – mondja nagyot (túl nagyot) fújva Guszti. A „termés” alatt pedig természetesen almát kell érteni. – A multik Olaszból vagy Lengyelből hozzák be az étkezésit. A magyar felvásárló az államtól várja az árdotációt, az állam nem ad, mert mér’ adna, és így lesz harmincöt forint a léalma kilója, ami pont elég, hogy minden termelő csődbe menjen! – és Guszti az asztallapra csap. A tulaj felnéz. – Mi az eget kezdjek én háromszáz vagon Goldennel?! Tároljam be? Hogy aztán tavasszal még kevesebbet adjanak érte? És akkor még a hűtőházi költségeket nem is…

Amit Guszti mond, igaz. Viszont csak látszólag címezi a szavait a multiknak, az államnak és a Mindenhatónak. Valójában Bandinak henceg: „Háromszáz vagon almám van. Van. Mert százhúsz hektár almásom van. Van. Neked meg egy tucat Jonatán van a kertben, azt is apád ültette még. Betárolhatom ezt a háromszáz vagont, mert hűtőházam is van. Van. Neked meg csak hűtőszekrényed van, azt is az apóséktől kaptátok.” Bandi tehát azt kapta, amire számított. Guszti tulajdonképpen még elegánsabb, mint az apósék, mert azok egyenesen neki szegezik: „Mit csináltál te, amikor más földet meg almást szerzett? Más felveszi a sok támogatást, te miért nem ügyeskedsz ki valamit magatoknak? Miféle élhetetlen fajta vagy te? Mi tartsunk el titeket?”

– Úgy van, ahogy mondod, Guszti testvér – bólogat Ferkó. A potya reményében. Ferkó úgy érzi, szörnyethal, ha nem kap gyorsan egy kis utánpótlást. Persze nem fog elpusztulni, de az érzés marad. Botos főtörzs is bólogat. Ő is a potya reményében. Amit majd csak fél óra múlva, szolgálata lejártakor ihat meg.

– A távárisi konyeccel nekünk lett konyec – teszi még hozzá Ferkó. Ami egy helyi legenda.

’91 nyarán kimentek a magyar külkereskedők Ungvárra (vagy egyenesen Moszkvába?), hogy ha fel is bomlott a KGST, a magyar almát ugye átveszik a szovjetek. (Vagy akkor már csak az oroszok?) Bevezették őket egy tárgyalóba, ahol a falon a Vörös Hadsereget verbálisan megtámadó távárási konyec plakát volt látható. Ezalatt folyt le a tárgyalás. Ami a magyarok sértegetéséből állt. Így történt meg a katasztrófa, az alma keleti piacának elvesztése. Legalábbis a Beregben így tudják. Mindenki bizonygatja, de személyesen senki nem volt ott. Talán kitaláció az egész. (Viszont mivel a valóság gyakran felülmúlja a képzeletet, lehet, hogy tényleg volt ilyen megalázó tárgyalás, sőt, talán sok ilyen megalázó tárgyalás volt.)

– A tengerinek van ára, az tán kiigazítja – próbálja vigasztalni a nincstelen Ferkó a módos Gusztit.

– Kiigazítaná, de azt csak három hektáron vetettem. Jó, ha a malacoknak meglesz a táp.

– Az is valami – mondja Ferkó, lehajtott fejjel, mert ő az egyetlen malaca takarmányát összelopkodni kénytelen. Éppen Gusztitól.

– Hát, valami – feleli Guszti, belemosolyogva Ferkó arcába, pedig azt a gát alatti tengeriföldet (még kárpótlási jegy formájában) épp Ferkóéktól vette meg potom áron. (Megígérte, hogy majd méltányos áron kiadja nekik művelésre. Ígéretét betartotta. Két évig.)

Bandi is lehajtja a fejét, szeretne ellényegtelenedni, hogy Guszti ne érezzen késztetést a sértegetésére. A magába visszavonulásra az ürügyet a körmével való foglalkozás adja meg. Bandinak tizenöt funkciós svájci bicskája van. A dugóhúzó, a sörnyitó, a kábelcsupaszító és a többi fontos eszköz mellett ollóval és körömreszelővel. Ám ő, ahogy nagyapjától látta, a pengével nyesegeti le a bőr kimarjulásait és próbálja a körömlemezt sarkok nélküli félhold formára hozni.

– A románok megint szennyezik a Tiszát! – mondja Botos. – Most nem a Szamoson, hanem a Túron keresztül. Egy cipőgyár.

Tényleg szennyezik, és az itteniek őszintén érzékenyek a Tiszára, a románok szidása tehát Jolly Joker téma a Beregben. Egyesíteni lehet a személyes utálatokat, és attól megkönnyebbül a lélek. Botos főtörzs rátesz még egy lapáttal:

– A végső céljuk kiirtani minket és elfoglalni Magyarországot a Tiszáig. ’19-ben is azt akarták. Kell nekik Namény, Várda, Nyárliget, Miskolc…

– Hol hallottad te ezt? – kérdi hitetlenkedve Guszti. – Az őrsön?

– Ott is.

– Miskolc már a Tisza túlsó oldalán van.

– Attól függ! Ha innen nézzük, a túlsó oldalán, de ha Miskolcról nézzük, az innenső. Az onnanhoz innenső.

– Mit csinálsz holnap délben? – kérdi Guszti Banditól, s ezzel két dolgot is kifejezésre juttat: nem szándékozik sógorát békén hagyni, Botos főtörzs felvetését pedig további tárgyalásra méltatlannak tartja.

– Mit? Akkor ébredek föl. Hatig éjjeliőrködöm…

– Holnap kellj fel tizenegykor!

– Jó. De miért?

– El kell hozni a nyárligeti szalonból az új kocsit. Megyünk a terepjáróval, azt te hozod haza, én meg jövök az újjal.

Ekkora ütést kiosztva Guszti már szégyelli magát. Hogy megnyugtassa lelkiismeretét, rendel Ferkónak és Bandinak egy sört, Botosnak meg egy kólát. A három szerencsétlen megszeppenve gubbaszt. Végül Bandi teszi fel a teljesen felesleges kérdést:

– Szóval… veszel egy kocsit?

– Különben minek mennénk? Egy hétüléses Opel Combót.

– A mostanit eladod?

– Megtartom. Semmi gond vele!

– Miért kell neked még egy? Zsuzsinak nincs is jogosítványa.

– Mert van a vételre támogatás. Két és fél milla. Ami jár, azzal élek is.

– Mindenkinek jár?

– Dehogy! Csak akinek három kiskorú pulyája van. Még épp beleférünk.

Megint egy pofon Bandinak. Mert nekik viszont egy gyermekük sincs. Pedig lombikkal is próbálkoztak. Egy valag pénz elment rá. Az orvosok szerint Ilcsiben van a hiba, de az apósék szerint meg Bandiban. „Mér’ lenne Ilcsivel baj? Tisztességes lány volt az mindig. Nem fiúzott házasságkötés előtt. Ahogy Zsuzsi sem. És ha annak van három pulyája, mér’ ne lehetne Ilcsinek is? Ha rajta múlna!’”

Bandi sosem tudott nyugodni a körmével. Gyermekkorában folyton rágta, most bicskával piszkálja. Eltűntet hibákat, de sebeket is ejt. Ezek fájnak. Ami újabb piszkálást eredményez. És újabb fájdalmat. Valahogy mégis örömteli ez a fájdalom. Legalábbis annyiban, hogy az elme enged a kényszernek, így az nem döfködi egy ideig.

– Nekem soha, de soha… – kezd el panaszkodni a főtörzs –, nem volt úgy, hogy mindkét orrlikam szelelt volna. Nappal még el is feledkezem róla, de ha alszom és horkolok, kevés a fél orr. Levegőért kapkodok. Átfordulok a másik oldalamra, így az az orrlikam, ami be volt dugulva, kidugul, viszont ami eddig szelelt, az meg bedugul. Megint felébredek, megint átfordulok, és amelyik eddig…

– Pörgess! – szakítja ismét félbe Guszti Botost. Egy rulettkerékhez hasonló tárgyat nyújt Ferkónak. Aki megpörgeti ötször. Guszti pedig lottón beikszeli a számokat. Egyszer egy csavargónak, aki az eldobált sörösüvegek gyűjtéséből élt, és nyáron a Tisza-parti plázs homokján aludt, négyes találata volt. Azóta Újszálláson meg vannak győződve, hogy a kódisok szerencsét hoznak. Nekik kell lottószámot mondani, a sorsjegyek közül választani. Guszti a terminálon feladja a szelvényt, és hoz egy Tippmixet. Az első mérkőzés az El Clásico. Nagy esemény a Beregben. A Barca játszik otthon. 1,2-et fizet a győzelme. A gyengélkedő Realé 1,6-ot. A döntetlen 1,5-öt. A négy vendég elkezdi felsorolni emlékeit a rangadókról, ami soha nem szakadna véget, ha Guszti meg nem említené a beregi El Clásicót, a hétvégén esedékes Csaroda–Újszállás derbit. A szájukat húzzák. Mert Csaroda listavezető a megye II Szamoshát csoportjában, Újszállás meg a tabella végén kullog. Volt ez máshogy is! A nyolcvanas évek végén az otthon játszó Csarodának a döntetlen megszerzése is eredmény volt az Újszállás ellen. Persze akkor még olyanok rúgták a bőrt az újszállási 11-ben, mint a jobbszélső csatár Baráth Bandi meg a balszélső Baráth Guszti. Igen, ez még a nagy barátság idején volt. Ahogy a két kenyeres pajtás segítette egymást szüretkor, ólfelhúzáskor, házvakoláskor, úgy a pályán is tökéletesen összejátszottak. Még a ziccerről is lemondtak, ha a másik még nagyobb ziccerben volt.

– A 88–89-es szezon utolsó meccse Csarodán volt – emlékszik vissza Guszti. – Öt perccel a lefújás előtt még a hazaiak vezettek 1:0-ra. Ekkor elcsíptem egy hazaadott labdát és a kapust letestcselezve bevágtam a háló közepébe. Ettől megzavarodtak. Két perc múlva megint elfogtam egy hazaadást. A tizenhatos előtt még fel tudtak buktatni, de a szabadrúgást védhetetlenül rúgtam be a bal vinklibe. Ha láttátok volna a csarodaiak pofáját!

– Láttuk! Láttuk! Ott voltunk – mondja Ferkó és a főtörzs kórusban.

Bandi pedig úgy elsápad, hogy a balszerencsés csarodaiakon is túltesz. Mert amit Guszti mondott, igaz, azt leszámítva, hogy mindkét gólt Bandi rúgta.

– Hiszen… én… én egyenlítettem! És a győztes gólt is… Guszti! Szórakozol velem? – kérdi Bandi hebegve. Sógora leinti.

– Halljátok már, miket zagyvál! Te akkor pályán sem voltál! Esetleg tartalék lehettél.

– Én? Én tar… tartalék…? – és Bandi feláll, hogy meneküljön a minden eddiginél nagyobb megaláztatása helyszínéről, de ezt Guszti támadási aktusként értelmezi, így ő is feláll. Ezt pedig Bandi értelmezi újabb támadásnak, ami fájdalmát vérszomjjá változtatja. Felemeli a tizenöt funkciós svájci bicskáját és belevágja Guszti mellkasába.

Guszti csodálkozik a másik váratlan mozdulatán. A mellkasából kiálló bicskán még jobban csodálkozik. De áll szilárdan. Ferkó a mosdóba rohan. A tulaj pedig rákiált Gusztira:

– Ki ne húzd a bicskát, mert elvérzel! Hívom az orvost! – és tárcsázni kezd, de összekeveri a számokat. Újrakezdi.

– Minek kihívni? Markovics doktor két házra lakik innen – és Guszti nyugodt lépésekkel elindul az orvoshoz. Bandi és Botos főtörzs kimennek a járdára, és követik a szemükkel. Bandi megáll Markovics doktor portája (s egyúttal rendelője) előtt, kinyitja az utcai ajtót. De nem lép. Hanem dől. Teste lesodor pár dércsípte, vörösre vált levelet a kerítésre fölfutott vadszőlőről.

– Tedd hátra a kezed, Bandi – jön a főtörzs halk, de ellentmondást nem tűrő hangja. És Botos rácsattintja a tettes kezére a bilincset. Bandi pedig önmagán kívülre kerül. Lát szirénázva érkező mentőt (a sziréna hangját nem hallja), hordággyal rohanó fehér ruhásokat s egy ballonkabátos fickót, akit Botos főtörzs belenyom egy szintén szirénázó rendőrautóba.

A nyárligeti fogdában másnap reggelig katatóniásan maga elé mered. Ebből az éhség húzza ki. Tejeskávét és lekváros kenyeret kap. Kér repetát. Adnak. Ebédre krumplifőzelék van fasírttal. Ebből is repetázik. Az őrök türelmesek és jóindulatúak. Kikísérik mosdani. Aztán orvos látogatja meg. Megnézi szemét, meghallgatja szívét, megméri vérnyomását. Megvizsgálja egész testét. Duzzadt lábszára láttán csóválja a fejét. Egy csepp vérmintát vesz tőle. Ezt egy csipogó szerkezetbe dugja. Kijelenti, hogy Bandinak alighanem kezdődő cukorbetegsége van. Kettes típusú. Tüneteket sorol föl, és a fogvatartott mindegyikre bólint. Ez lehetett tehát egyre gyakoribb rossz közérzetének az egyik oka. Az orvos még többször visszajön megvizsgálni a vérét. Gyógyszert is ad neki. Bandi egyedül van a cellában. Rádiót hallgat. És gondolkodik. És egyszer az jut eszébe, hogy ő törvényszerűen került ide. Nem vitte semmire az életben, és itt nem is várnak tőle semmit. Mindene megvan. Senki nem baszogatja. Nem kell görcsölnie a holnapon. Csak nehogy fajtalankodjanak vele. Mert abba belehalna.

Három nap múlva látogatója érkezik. A naményi Molnár ügyvéd. Az apósék küldték. Bandi ismét mosdóba megy. És töltenek neki egy pohár erős feketét.

– A bíróságra megyünk? – kérdi Molnártól.

– A bíró elé. De ez még nem a tárgyalás. A bíró most eldönti, szabad lábon védekezhet-e. Meg fogja engedni. Nem áll fenn az újabb bűntett elkövetésének esélye, szerintem. És aztán persze, pár hét múlva, tárgyalás is lesz. Majd előkotrunk minden enyhítő körülményt, azzal érvelünk, hogy Guszti megalázta magát, és hogy maga ezért, hirtelen felindultságból döfött.

– Mennyit fogok kapni?

– Hát… nyilván jó lenne felfüggesztettel megúszni.

– Nem megyek börtönbe? – néz Bandi megrökönyödve a másikra. – Hisz meghalt egy ember! Miattam!

– Dehogy halt meg! – kiáltja meglepetten az ügyvéd. – Baráth Guszti egész jól van. Nem mondták magának? A szúrás nem érte a szívét. Már beszél és eszik.

– És rólam… mit mondott? Átkoz engem?

– Nézze… szó, mi szó… perelni akarja magát. Illetve már be is jelentett nem vagyoni kártérítési igényt.

– Nem vagyonit? Tehát nem pénzt akar?

– A sebesülése, amit maga okozott neki, az nem vagyoni jellegű. De pénzt akar. Nem is keveset.