„Meghalni bárki tud. De élni?”

Tallér Edina legújabb, idén júniusban megjelent Lány a város felett című disztópikus regénye leplezetlenül őszinte, magával ragadó, egyszerre nyersen realista és mitológiai elemeket, népmesei motívumokat magába foglaló történet.

„Megváltozott a világ” – hangzik a regény egyik kulcsmondata. A mai rohanó világban, ha valaki megáll és körbenéz, talán elcsodálkozik azon, hová érkeztünk és merre haladunk tovább a 21. században. Egy olyan kor ez, ahol az ember mindinkább nehezebben áll meg a saját lábán, gondolkodását megannyi külső hatás és inger formálja nap mint nap, egyre bonyolultabbá téve, hogy lépést tartson a folytonos zsongással. Ez a ráismerés pedig további olyan kérdéseket vethet fel, amelyek ugyan általánosnak tűnnek, és az élete során legalább egyszer mindenki feltesz magának, válasz azonban nem mindig található rájuk, vagy ha mégis, senki sem meri felvállalni őket. „Miért alakult így az életem? Jó ez így? Beteljesült minden vágyam, vagy még mindig akarni kéne valamit? Anyám mit szólna, ha látna? Tudna mondani valami biztatót?” – kérdezi önmagától a főhősnő, Anna. Ha pontos feleletet nem is tud adni magának, abban biztos, hogy „mindig minden jó lesz”.

Anna egy aprócska falu utolsó előtti házában él édesanyjával, aki jósnőként és tisztánlátóként dolgozik. A helyiek bolondnak tartják és kirekesztik a vajákos asszonyt, baj esetén mégis tőle várnak megerősítést és reményt. Annát is később ez a remény hajtja tovább. Szeretetre és barátra vágyó tinédzserként nemcsak a falut hagyja maga mögött, de múltjának is hátat fordít, a városba költözve próbálja megtalálni a boldogságot. A lány ugyanis már fiatalon eldöntötte, hogy boldog lesz. Mi olvasók pedig végigkövethetjük azt a térbeli és egyben lelki utazást, amelynek végén talán beteljesedik Anna kívánsága.

A boldogság elérésének hite központi eleme a történetnek, a regény kulcsfogalma mégis a magány. A szereplők és az események is mintha mindig az egyedüllétből, annak megéléséből, szinte fojtogató atmoszférájából indulnának ki és térnének oda vissza. A regény alakjai annak ellenére, hogy függetlenek, kezdeményezők, és saját kezükben tartják sorsukat, mégsem tudnak kitörni magányukból vagy békét találni az egyedüllétben. Az idejekorán elárvult Anna a városban próbál boldogulni, hiszen ott „szebbek az emberek, okosabbak, fiatalabbak, gazdagabbak, boldogabbak, jobbak”. Hamarosan azonban rádöbben, hogy ott se nem szebbek, okosabbak vagy boldogabbak, és ezzel együtt ő is újra társtalanná és kiszolgáltatottá válik.

A magány nem csak a szereplők belső világának ábrázolásában fogalmazódik meg, hanem az egész társadalomra kiható, szokatlan és pusztító vírusként jelentkezik a regényben, amely az élni nem akarás gondolatával fertőzi meg az emberiséget. „Minden jól is működött addig, amíg be nem ütött ez a pusztító szomorúság. A reménytelenség, a rosszkedv, a melankólia úgy terjed szét az emberek lelkében, mint a futótűz egy esőtlen erdő lombjain.”

Tallér Edina eljátszik a gondolattal, hogy hasonló válsághelyzetekben milyen eszközhöz vagyunk képesek nyúlni, hogy akár egy morzsányi megnyugvást és boldogságot találjunk. Az emberek sajátja, hogy ösztönösen küzdenek az egyedüllét, társtalanság és csalódás ellen, megfelelési kényszerüktől hajtva pedig gyakran olyan kompromisszumokba mennek bele, amelyekkel látszólag visszaszerezhetik vélt boldogságukat, visszakerülve ezzel az elvárt társadalmi szerepkörökbe. Hamis reményekbe kapaszkodva az emberek hajlamosak mindenféle önsegítő csoportokhoz és ideológiákhoz csatlakozni, vagy azonos témájú könyvek jól hangzó bölcsességeire támaszkodni, amelyek több kárt okozhatnak, mint hasznot.

„Most csak a szavak vannak, azokban hisznek az emberek, a szavak teremtőerejében, ezért mantrázom én is, hogy élni jó” – mondja Anna. Az ő célja is az, hogy egyfajta világmegújító szándéktól vezérelve meggyógyítsa azt, ami elromlott társadalmunkban. A család nőtagjai között öröklődő látnoki képességeit felhasználva megalapítja házvezetőnőjével, Erzsivel az Utolsó Remény nevű sikeres, milliárdokat hozó vállalkozást, ahol Eileithüiaként reményt és hitet árul a kiábrándult és fásult embereknek. A jól hangzó, rövid mondatokba csomagolt reménykeltő üzeneteiben nem üres ígéreteket próbál tenni, hanem arra igyekszik ráébreszteni ügyfeleit – és egyben minket, olvasókat ‒, hogy hogyan kell élni, hiszen „meghalni bárki tud”. Anna hisz abban, hogy megindíthatja a változást egy szebb világjövő felé.

A szerző elmondása szerint főhősének felvett neve is erre utal: Eileithüia a görög mitológiában Zeusz és Héra leánya, a születést megsegítő istennő, a gyermekek megóvója. Anna mintha az egész emberiséget próbálná megóvni és egyben vezetni a jobb, a boldogabb élet, a „fény” felé. „Így képzelem a szebb világot. Ilyenek benne az emberek. Megszületnek, élnek és nem akarnak meghalni. Itt van, fény, megnyilvánul, nincs benne sötétség.”

Anna tehát pozitív tartalmú mondatokat árusít, amelyek ‒ legyenek azok akár néha közhelyes, szépített szólamok vagy vallásos fohászok ‒ mantraszerűen ismétlődnek a szövegben. Ezekkel a folyamatosan visszatérő gondolatokkal pedig mintha az olvasók is részesülnének Eileithüia reményteljes tanácsaiból. „Mindig minden jó lesz” ‒ hangzik a főhős talán legfontosabb, magának adott jóslata.

A regény, noha a reális világ elé állít tükröt, megjelenik benne a fantasztikum is ‒ ilyenek a fel-felbukkanó jóslatok, természetfeletti elemek és a nem kevésbé boszorkányos főhősnő. Anna egyszerre naiv és közben földtől való elrugaszkodottságában mégis bölcs és a világ kimondatlan igazságainak ismerője. Ezzel a könyv címe nemcsak a helyszínre utalhat, amely szerint a felnőtt korára jóslásból meggazdagodott lány a „város felett” álló felhőkarcoló tulajdonosa, hanem arra is, hogy Anna a tudásával és tisztánlátásával szinte éteri alak.

A regény misztikumát a narratívába szőtt mitológiai elemek, mesék, varázsigék és mondókák is fokozzák. Így például a történetben megjelenő, a falu melletti erdőben lakó Pánsípos ember, noha a főhősnő édesanyja szerint csak egy „büdös cigány”, a még kislány Anna elbeszélésében a férfi a görög mitológia kecskelábú istenével, Pánnal hasonlatos. Az antik utalások mellett népi hiedelmek is megjelenek, mint különböző rontás elleni versikék, bűvös mondókák és rövid mesék. A regény is egy hasonló hiedelemmel indul és zárul, mintegy mágikus keretbe foglalva a történetet: ha teliholdkor belenézel a falu melletti folyó vizébe, meglátod a legutolsó öngyilkos arcát.

A regény záró soraiban mégis megfordul a mese: a folyóba pillantva meglátjuk az angyalokat. „Megfürdök. Jössz velem?” – kérdezi végszóként Anna. Mi pedig olvasókként eldönthetjük, rábólintunk-e és elhisszük, hogy valóban minden jó lesz.

Tallér Edina: Lány a város felett. Prae Kiadó, Budapest, 2021