A társulat emberi és szakmai biztonságában

Rusznák Andrással, a Radnóti Színház művészével akkor beszélgettünk, amikor még „csak” az egyik jelöltje volt az idei Kaszás Attila-díjnak – tegnap azonban el is nyerte a rangos elismerést. Interjúnk után a Vad nyomozók próbájára sietett, ami – természetesen a nyári produkciók kivételével – egyáltalán nem jellemző a normál színházi üzemmenetre. Az elmúlt két évad és a járványhelyzet azonban ezt a gyakorlatot is fölborította.

Próbáltál már ennyire benne a nyárban?

Tavaly, mert a leállások miatt a Csapodárokat ugyanígy nyáron készítettük. Bár egy-két alkalommal játszottam nyári fesztiválokon, Gyulán, Kapolcson, de pár éve eldöntöttem, hogy nyáron nem dolgozom, különösen azóta, amióta gyerekeim vannak. Kell az idő velük lenni, feltöltődni.

Másféle koncentrációt igényelnek ezek a próbák? Nem is feltétlenül a nyár miatt, hanem például azért, mert kulcsrakész állapotba kerül az előadás, a nézők viszont csak hetek, hónapok múlva láthatják.

Alapvetően nem, egy ilyen próbafolyamat alatt ugyanazon megyünk át, mint normál esetben. A munka vége felé van nagy különbség: a főpróbahéten nem jelenik meg az a drukk, amit a bemutatóhoz közeledve egyre jobban érez az ember. Aztán amikor beül a közönség, beáll az előadás tempója, és már nemcsak feltételezed a nézői reakciókat, hanem érzékeled is azokat, és ezzel az előadásban minden a helyére kerül. Ez rengeteget, akár 25-30%-ot is jelenthet egy előadás, pláne egy vígjáték esetében. A Csapodárok bemutatója idején ötven-száz, a rendelkezések miatt egymástól távol ülő néző előtt játszhattunk az egyébként 250 fős Radnóti Színházban. Volt nevetés, de a felszabadultság hiányzott belőle, és az a közösségi erő, amiben a színház hatása áll. A Don Carlos premierje volt az első, amit élő közönség nélkül tartottunk. Az előadást streameltük, tehát ott voltak velünk az operatőrök, de a nézőtéren senki nem ült. Amikor a kezdés előtt belépsz a színpadra, hallod a morajlást a függönyön túl, majd fölmegy a függöny, és hirtelen mindenki elhalkul. Érzed a koncentráció csöndjét, az érdeklődést, a figyelmet. Ennek a hiánya nagyon-nagyon rossz volt.

Vannak rákészülési technikáid vagy rutinjaid az egyes előadások előtt?

Vannak. Attól függ hogy a szerep mekkora mentális, vagy fizikai felkészülést igényel, vagy hogy például én kezdem-e az előadást, de a főpróbahéten kialakulnak olyan rituálék, amik csak ahhoz a szerephez köthetőek.

Sok színészi pálya kezdődött szavalóversenyekkel. A tiéd is, bár te akkor még nem akartál színész lenni.

Valóban nem, mert a szavalóversenyekre inkább az apukám ösztönzésére jártam. Azt nem mondom, hogy nem élveztem ezeket a helyzeteket, de egyáltalán nem gondolkodtam arról, hogy színész legyek. Van egy családi anekdota egy óvodai ballagásról. A hatalmas, teljesen teli négyszáz fős nézőtér előtt mindenki meg volt szeppenve, jórészt az óvó nénik mondták a gyerekek helyett a versikéket, míg én fölmentem a színpadra, levettem a mikrofont, bemutatkoztam, és elkezdtem mondani a versemet. Erre a konkrét esetre én egyáltalán nem emlékszem, csak arra a korán kialakult érzésre, hogy a színpadhoz van valami erős viszonyom. Annak ellenére, hogy a magánéletben egyáltalán nem vagyok ilyen, nem szeretek a társaság, a figyelem középpontjában lenni.

Ez a tulajdonság is gyakran feltűnik színészéletrajzokban.

Tényleg? Ennyire tipikus színész lennék?!

Egyszer beszéltél arról, hogy valójában a Színművészeti után, Tatabányán tanultad meg, hogyan kell létezni a színpadon. Mit adott ehhez a szabadúszás, illetve a Miskolcon eltöltött időszak?

Nehéz erre konkrétumok mentén, listaszerűen válaszolni, mert minden találkozásból, akár szabadúszóként, akár egy társulat tagjaként rengeteget lehet tanulni. Egy szerep, egy partner, egy rendező, egy közeg mind-mind hatással van rád. Az alapokat Tatabányán kaptam meg. Miskolcon Szőcs Artur hívására mondtam igent, akivel a Színművészeti óta szoros a kapcsolatunk. A társulati létezést ott tanultam meg, és azt is, milyen az, ha a napod 24 órában a színházból áll, hiszen reggel bemész az épületbe, napközben próbálsz, este játszol, előadás után pedig fölmész a büfébe, és folytatódik az együttgondolkodás. Az együtt töltött idő miatt elképesztő energiák szabadultak fel, és erős kohézió tartotta össze a csapatot. Egy háromtagozatú nemzeti színház évi tizenöt bemutatóval színészként eleve másféle terhelést is jelent: már az első évadban volt A Géza gyerek, My Fair Lady, A hideg gyermek, Úri muri az évad végére pedig jutott még egy Hamlet. Az ott töltött hat évad alatt mindenféle műfajban és mindenféle méretű színpadon kipróbálhattam magam.

Ez példásan bizonyítja Székely Gábornak azt a fiatal színészeknek adott tanácsát, amit miután egy egyetemi kurzuson hallottál tőle, te is követtél. Amikor a Radnótiba szerződtél, nem érezted veszélynek, hogy szűkülhetnek a szakmai lehetőségeid azzal, itt fizikailag kevesebb és kisebb a játéktér, a repertoár sem népszínházi? Vagy ezt felülírták Kováts Adél megújulásra, hangsúlyváltásra irányuló tervei?

Egyáltalán nem éreztem ilyen veszélyt. Egyrészt az, amit Adél ígért, szakmailag nagyon izgalmasnak hangzott, másrészt pedig komoly kihívást jelent színészileg az, hogy ebben a térben mit és hogyan hívok magamból elő. Meg kellett szoknom ezt a teret, ki kellett tapasztalnom a hangerőt, a gesztusok nagyságát, a tekintetek irányát, egyáltalán: össze kellett szoknom magával a színpaddal. Sokfélét játszom itt is, de nem mondom, hogy nem kezdett el három év után hiányozni az, hogy énekeljek.

Ezért mondtál igent a szegedi Valahol Európábanra?

Igen. Adél pedig megértette, hogy erre szükségem van, és hálás vagyok azért, hogy elengedett. De szerencsére fel is vagyunk arra hatalmazva, hogy az ötleteinkkel keressük őt, ha pedig van arra mód, ezeknek a megvalósítását támogatja.

Te már kopogtattál ötlettel az ajtón?

Igen, de erről még nem beszélnék bővebben. Majd akkor, ha biztos lesz.

Sorozatban már írtak rád szerepet. (Kapitány Iván látta Andrást a Csehov-egyfelvonásosokból készült előadásban, és ez inspirálta A mi kis falunk-ban Bazsó karakterét. – a szerk.) Mondhatnánk, hogy a színházban is megvan ez a színészben gondolkodás, hiszen nem véletlenül olyan egy előadás szereposztása, amilyen. De az, hogy belőled, rólad, neked szülessen egy figura, teljesen lehetetlen a mai struktúrában?

Nem tudom, hogy van-e ma Magyarországon olyan színház, amely úgy dolgozik, hogy az igazgató, a művészeti vezető, a főrendező, a vezetőség úgy rakja össze az évadot, hogy kifejezetten a színészekre keresnek darabokat. Dolgoztam olyan helyen, ahol ez a törekvés erősebben jelent meg, és ott is, ahol kevésbé. Természetesen ez egy kőszínházban bonyolult, sokszereplős játék, de az kell, hogy minden évadban legyen egy olyan szerep, ami igazán fontos, ami kihívás. Ha ez az egy megvan, az már magával húzza a többi kisebbet is. És még egy: nem lehet és nem is szabad egy évadban öt nagyot játszani. Persze, ad egyfajta adrenalin löketet, ha három előadásod van egy nap, és biztosan hihetetlenül hangzik, de azok szoktak a legjobban sikerülni, ugyanakkor vég nélkül ezt nem lehet csinálni. Szükség van a pihenésre, a feltöltődésre fizikailag és mentálisan is.

Te mennyire vagy terhelhető?

Szerintem eléggé, de ehhez képest egyre kevesebbet dolgozom.

Tudatosan döntöttél így, elfogytak a szerepek, vagy egyszerűen ez egy ilyen időszak?

Azt hiszem, ez egy ilyen időszak. Jól elvagyok, rengeteget lehet tanulni ezekben a szünetekben, ezért nem fogok ebbe sem belekényelmesedni, sem belefásulni. Várom, hogy jöjjenek az új lehetőségek.

Két év szabadúszás kivételével társulat tagja voltál. Miért szükséges számodra a valahova tartozás? Biztonságot ad?

Ismerjük egymás eszközeit, erényeit, hibáit, ezért egészen más szemmel nézzük egymást, és sokkal jobban tudjuk egymást segíteni. Bárki bele tud kényelmesedni a maga rutinjába, de ha ez egyedül nem sikerül, valaki biztosan kilökdösi a komfortzónájából. Vagy az is lehet, hogy a kolléga annyira motivált, olyan elementáris erővel és virtuozitással dolgozik, hogy a kedv és a versenyszellem átragad a többiekre is. Hála istennek, ez egy olyan színház, ahol úgy osztják a szerepeket, hogy a pályán eltöltött időtől függetlenül évadról évadra meg lehet újulni. Szeretjük és tiszteljük egymást, ezért tudunk őszinték lenni. Ismerjük egymás gegjeit, manírjait, és ebből nemcsak az következik, hogy a színházon belül jó a hangulat, vagy hogy merjük froclizni a másikat, hanem az is, hogy ebből építkezhetünk, és meg tudjuk egymást lepni a színpadon.

Nagyon meglepődtem, amikor az életrajzodban a díjakhoz jutottam, mert ott csak a Soós Imre-díj árválkodik. Nem rajtad kérem számon az elismeréseket, mert tudjuk, hogy a díjakat adják, de ezt a díjhiányt hogyan éled meg?

Nem szeretném, ha azt hinné bárki, hogy úgy gondolom, fölötte állok a díjaknak, de igyekszem ezeket figyelmen kívül hagyni. Nem csinálok belőle hiúsági vagy szakmai kérdést, számomra az a fontos, hogy a magam mércéjének megfeleljek. Ha valamit ki szeretnék próbálni a színpadon, és az sikerül, akkor elégedett vagyok díjak nélkül is. Ha meg egy alakításomról esetleg ódákat zengenének a nézők és a kritikusok, de én azt érezném, elmaradtam magamtól, a saját hiányérzetem miatt úgysem lehetne meggyőzni az ellenkezőjéről.

A Kaszás Attila-díjra olyan emberek jelöltek, a társulat tagjai, akik – ahogy mondtad is – igazán jól ismernek. Ez mit jelent neked?

Nagyon sokat. Ez egy nagyon különleges díj, mert egyszerre szakmai és emberi díj. Nincs még egy ilyen Magyarországon. Sosem játszhattam Kaszás Attilával, de rajongtam nem csupán a művészetéért, hanem azért is, ahogyan a kollégái és a nézők viszonyultak hozzá, feltétel nélküli, egyöntetű szeretettel. Ha megláttam messziről, fura érzés volt, olyan, mintha ismerném. Az, hogy az ő nevét viselő díjra jelöltek, hatalmas megtiszteltetés, hiszen nagyszerű színész volt és nagyszerű partner. Jólesik, és büszke vagyok arra, hogy a kollégáim érdemesnek tartottak rá. Engem már ez örömmel tölt el.

És az, hogy kampányolnak melletted a közösségi médiában, hogy nagyobb figyelem esik rád?

Azzal is nehéz megküzdeni, de remélem, hogy jól kezelem. Igaz, hogy ha lehet, inkább elbújok. Tudok például úgy menni az utcán, hogy még a legnagyobb rajongók sem vesznek észre. Nekem ez a szuperképességem. Sokkal szívesebben beszélek a problémáimról, mert színészként azokból dolgozunk. Ha minden jó, minden oké, abból a színpadon nem születik semmi.