Borges-csúfoló

M. Night Shyamalan művészetének egy darabját volt módom megelőzően tekinteni meg. Ha egy falka kutyát rám uszítanak, se tudom felidézni, melyik volt az, az imdb sem segít. Némi előítélettel indultam hát a moziba, megnézni az Időt, s várakozásaimban nem kellett csalódnom. Már a Jön! Jön! Jön! trailer-szekcióban is két spooky moziművet népszerűsítettek, az egyik az új John Carpenter-film volt, a másik meg valami vérfagylaló hasonszőr. Ekkor értettem meg végre a film-marketing zsánerelvű leglényegét.

Nézzük szétszálazva!

A karakterek: A chilei, illetve Iñaritu amerikai filmjeiből (pl. Babel) ismerhető Gabriel Garcia Barnal, úgyis, mint egyetlen beazonosítható filmszínész az alkotásban, biztosítási kockázati indexek nyaralását töltő paganinijét játsza, házassági válsága idején. Rövid, szőkés felesége kurátor egy neves múzeumban, bepasizott, válna. Gyermekeik, Maddox, 8-9 év körüli leány és Trent, 6 éves fiú. Az amerikai álom family André Gide-et is ihlethetné – „óh családok, hogy gyűlöllek benneteket” –, de viszonylag kevés idő marad a kispolgáriság társadalomkritikájára. Ez a vakáció valójában, talán Mexikó óceáni partján, és legalábbis a nő szerint, utolsónak van elgondolva, olcsó és tengerparti, noha első blikkre fényűző.

Idlib (ez valójában az egyik kurd tartomány neve Szíriában) egy mesztic kisfiú, mágikus tudás birtokosa, Trenttel cimbizik össze már érkezésükkor, kémeset játszanak, egymás között siffrírozott hieroglif-írással leveleznek. Idlibnek van egy nagybátyja – ami nehezen hihető, hiszen Idlib prekolumbián arcszerkezet, míg a bácsika leginkább egy nyugat-írországi osztrigapásztorra hajaz. Ő Störr kapitány, a hotel resort és a gyógyszeripari komplexum igazgatója, mosolygó gyilkos, mohó pénzügyi fejlesztő, aki a tudomány szent leplébe burkolja álszent bűntevékenységét. Ő az, aki rábeszéli az átlagos amerikai álomcsaládot, hogy válasszák különleges szolgáltatásukat, a nehezen megközelíthető, természetvédelmi terület ölén terülő bájos kis privite beachet, mely garantálja az életreszóló élményt. Talán még extrát sem kér érte. Elemózsiás kosarakkal, napernyőkkel felszerelkezve támadják meg a magas hegyek és monstruóz sziklafalak közötti valóban bájos kis öblöt, amit egy szurdokon (canyon) keresztül kell megközelíteni, de oda a sofőr már nem jön be.

Kisvártatva csatlakozik az álomcsaládhoz az öböl lágy ölén a mentálisan labilis Szívsebész (Rufus Sewell) és az ő kedves famíliája: az anorexiás, öregedésfóbiás piszkafa feleség, a lányuk, a 4-5 év körüli Kara fodros-habos-babos fürdőruhájában, valamint a Szívsebész anyja, ölebestől. Csak később neszelnek fel, hogy az öböl egyik sarkában húzza meg magát egy korábbról ottmaradt, Dwayne Johnson-i szinten kigyúrt rapper, akit Maddox fel is ismer, mert hallotta már Spotify-on, és a képeivel, mémjeivel is teli a TikTok. A Rappernek permanensen vérzik az orra, később kiderül, hogy egy jótestű szőke vízihulla is tartozik hozzá. A Szívsebész láthatóan trumpista GOP-szavazó és volt cserkész is, kezébe veszi az események irányítását, úgy szervez, mit az Őrmester a Full Metal Jacketben. A Rapper helyzete mindvégig ambivalens marad. Később is jönnek még a szállodai menedzsment által a külön beachre befírolt vendégek, úgyismint a koreai származású amerikai kórházi gondnok és a társaságában üdülő epilepsziás fekete pszichológusnő. A karakterek felsorolásából az következne, hogy ez kábé egy olyan színvonalú szerzői művészfilm, amilyen mondjuk a hatvanas évek japán mozi-iparának kedvelt műneme, az ero-guro (az erotikus groteszkből), másnéven: a Nikkatsu pinkku. Nos nem, Shyamalan filozóf énje az idő legeslegújabb cáfolatával gondolt kirukkolni a szerzői filmes fronton; hát ez lett belőle.

A helyszín: gyógyszertári katalógusban talált kedvezményes üdülési lehetőség szállodája, amely welcome drinkként személyre szóló (valamikkel felütött) koktélokkal kényezteti vendégeit érkezéskor, Störr kapitány olvad el a nyáltól a fogadási ceremónián, igaz, van neki egy kis szőke hadnagya, az izmos lábú Főnéni, akinek tekintetében azért velejéig ott a gebasz.

A private beach szinte a megszólalásig kvadrál egy öböllel, ahol még az idők hajnalán jártam a festői szépségű Montenegróban, magas zöld hegyek körben, mord sziklafal hátul, selymes drapp homok elől, a türkiz-óceán vad hullámai megállíthatatlanul ostromolják a partot, legalábbis a délelőtti dagály idején. A magas zöld hegyek fölött furcsán csillan a krassz napfény, csillagunk is fenyegető fehérséggel ontja a hőt, mint Sergio Corbucci Navajo Joe című spagettiwesternjében, de a mélyzöld ormok felett még oda nem illő mesterséges fények is ortályoskodnak.

Az idő: kellemes strandidő, egy nappal és a hozzá tartozó melegfuvallatú éjszaka.

És az Idő című film mozdulatsorai: Felhívom Nyájas Olvasóm figyelmét, hogy innentől cselekményelemeket is beleszövök mondandómba, mely ún. szpojler effektussal bírhat, figyelmeztetésem tehát: ha a Nyájas Olvasó e rövidke poszt elolvasása után, talán jobb meggyőződése ellenére, de a lehetséges egészségkárosítás esélyét számbavéve mégis úgy dönt, hogy elindul ezért a filmért egy filmszínházba, akkor a közkedvelt déjà vu-hatást is élvezheti.

Szóval az Idő című film a globális gyógyszeripar mély morális válságát tárgyazza, lelketlen kufárok a hozzájuk csatlakozott biokemikál szakemberekkel, laborok hiénáival karöltve, Hippokratészt és minden orvosi etikát sutba dobva emberkísérletekkel küzdenek a pharmakológiai fejlesztés nagyobb dicsőségére. QAnon-hívők vakcinaellenes estjein remek kiindulópont. Egy később sem elmondott geomorfológiai ok miatt a békés kis meseöböl: 1./ nem elhagyható helyszín, 2./ a sejtöregedés a külső okok – rezgés?, sugárzás?, sátáni intervenció? – miatt felgyorsul, egy földi év az öbölben csak félóra. Ez remekbeszabott mozgófilmes gegek kiindulópontja, az anyukáról kiderül, hogy hasi tumorja percek alatt nő üveggólyóból golflabdává, majd sárgadinnyévé, de semmi gond, a Szívsebész a zsebkésével megműti a homokos altalajon, szerencsére a seb is másodpercek alatt begyógyul, viszont a Szívsebész anyja az öleb után hal, az anorexiás feleség pedig egyre hisztisebb, hisz’ percről percre növekszik ráncainak száma. Addig-addig, míg bujkálni is nekiáll, majd menekülne, de a szurdokhoz kapcsolódó vizes barlangrendszerben öregedő végtagjai újraformáláson mennek keresztül, amitől úgy néz ki, mint egy korai Salvador Dalí-alkotás. A Szívsebész veszélyes dühöngő őrült lesz, csatája a balesetkockázati elemzővel titánok harca. Ezenközben kislánya nővé cseperedik, ahogy Trent is átszáguld a pubertáson, egymásra is találnak Karával, a gyermek megszületik, de meg is hal, szinte rögtön. Karára is ez a sors vár, mikor megrendítően eszköztelen sziklamászóként igyekszik menekülni a meseöbölből, de lezuhan. A koreai ápoló jó úszónak mondja magát, elindul segítségért, de csak a holttestét hozza vissza az áramlás, a kíséretében lévő epilepsziás pszichológusnő is belehal újabb, idő által felfokozott rohamába. Leszáll az est, a múzeumi kurátor és a baleseti kockázatelemző ismét egy boldog nyugger pár a tábortűznél, csak a szépre emlékeznek, minden párkapcsolati konfliktust elnyelt a vehemensen vágtató idő. Közben látjuk, hogy a magashegyi gerincek fölött nem csak furcsa fények, de emberek is vannak, köztük maga Shyamalan, aki korábban a szálloda buszsofőrét alakította. Störr kapitány (a szállodaigazgató) a laboratórium vezetője is, gyógyszereket kísérleteznek ki a megfelelő betegségek alapján odacsalt, időturbinában felfokozott biológiai folyamatok segítségével; a vendégek korai halálát beárazták. Igenám, csak az időközben, mintegy húsz óra alatt negyvenévessé kupálódott Trent végre elolvassa kis mesztic barátja, Idlib előző nap átadott titkosírásos levelét, mely arról árulkodik, hogy nagybátyja „nem szereti a korallt”. Innen jön az ötlet, hogy az öböl egy távolabbi pontján lévő coral reef lehet a kapu, ahol ki lehet lépni az időhurokból. Maddox és ő ki is lépnek, azután már csak a rendőrség, letartóztatás, happy end.

M. Night Shyamalan szereti a nem-diegetikus filmzenét. Konkrét ötvenes évekbeli Vincent Price-os horrorokat idéznek fenyegető hangzuhatagai, az eseményeket mindent meghaladó erővel támogató aláfestés. Hol szimfonikus zenekar uszul, hol Moog-szintetizátor, pedig vibrafon illene és ötvenes évek eleji bebop.

Bolaño írja Borgesről és az argentin irodalom lényegéről (egyik irányzatának, a Florida utcainak lényegéről), hogy azok szubsztanciája egy-egy metafizikai vicc, s azokból bomlik ki az elbeszélés. Mikor a port.hu-n vagy másutt a háromsoros szüzsét olvastam megelőzően, na mondom: a borgesiánus érintés. Én szeretem Borgest, adom. De ez az Agatha Christie-be ojtott Benjamin Button, harmadrendű kiszerelésben, tényleg már csak ez hiányzott. Ha lenne humora ennek a csávónak, akkor ő maga is Borges-paródiának gondolná, de neki nincsen humora.

A film adatlapja.