Követendő illemkódex vagy Élő könyv?

Nemrégiben, egy magyar nyelv- és irodalmi tanárképzés kurzusainak abszolválása közben testközelből szembesültem a hazai felsőoktatás – hogy véltelenül se éljek az általánosítás túlkapásaival – egyik szakmai szegletének nyelvfelfogásával; pontosabban azzal a pedagógiai alapattítűddel, amely minduntalan erőt vesz az eredendő szóvá tétel, a realitás autentikus-autonóm nyelvre fordításának szándékán. Bár Balassa Péter esztéta, az ELTE egykori tanára (Paideia, Humanitas, Bildung Gadamernél című esszéjében) már több mint húsz éve rámutatott, hogy napjainkban a Szó kultúrája helyett a Szó civilizációja valósul meg, az említett egyetemi közeg közvetlen/közvetett kommunikációjában, interpretációs készségeiben, avagy inkompetenciájában, valamint a Paideia (képzés, műveltség, szellemi kultúra) nevelésbéli ethoszától nyilvánvalóan elválaszthatatlan nyelvi preferenciáiban olyan „civilizatorikus” vonások fedezhetők fel, melyek egyre kiterjedtebb önkéntelen gesztusrendszere rendre felülírja, megakasztja az elvileg átadni kívánt nyelvészeti-irodalmi tudásanyag elemi működésmódját.

Az olyan újító szelleműként elkönyvelt (a tanárjelöltek körében furcsa módon egyáltalán nem evidenciaértékkel tudomásul vett) szakirodalmi hívószavak, melyeket például Tolcsvay Nagy Gábor egyik tanulmánycíme – Mi köze van a diáknak a nyelvtanhoz, avagy a tárggyá tett nyelv visszahumanizálása az oktatásban – visszhangoz, sokatmondóan árulkodók lehetnek arra a nagyrészt antipoétikus, önhivatkozó rendszerre nézvést, amit nevelési struktúráink szintjén, pedagógiai paradigmáink esetében leginkább egy szemmel láthatólag nemcsak rozsdásodó, akadozó, hanem kifejezetten daráló, végső soron megsemmisítő mémgépezetként írhatunk le. „…a szógépezetbe csak az érzékek, az emlékezet, az értelem kapcsolódik, az intuíció szellemiségünk mélyeire mutató eszméletjáték, nem a szenzori-motor gépezetet járja; pályái a lélektani eszméletlenség útvesztőibe tűnnek, ahol eltéved a kezünk ügyébe eső kényelmes keresés” – írja Dienes Valéria Az intuíció kérdéséhez című gondolatkísérletében. Ha a fentebb leírt mémgép a belé(nk) táplált, alacsony minőségű algoritmusoktól hajtva többé nem képes saját újraprogramozására, a kevésbé kényelmes kereséssel meglelt intuitív tudásformák valóban nélkülözhetetlenek lesznek a magyar nyelvi nevelés eszmélet-effektusának eléréséhez, esetleg az úgynevezett univerzális nyelvi műveletek elsajátításához. Ez utóbbiakhoz kapcsolódott egy videós interjúban Szabados György zeneszerző is, a magyar észjárás és nyelvhasználat unikális voltáról szólva. Meggyőződése szerint anyanyelvünk olyan páratlan gazdagságú, rétegzettségű és variabilitású (saját rendszerszerűségén is túlburjánzó) organizmus, ami a világ nyelvei közül egyedülállóan képes szerves módon lekövetni valóságérzékelésünk megannyi csapásirányát, a személyiség fejlődésének, fogalomalkotási képességének számtalan alakváltozatát, nem is beszélve az absztrakciós műveletek leleményeiről, már-már költői képzettársításairól…

E hosszúra nyúlt (de talán nem érdektelen és elfogult) bevezető után – nem véletlenül éppen ezen a ponton – venném elő Nádasdy Ádám tavaly megjelent kötetét: Milyen nyelv a magyar? Rendkívül tanulságos volt a Balassa-, Dienes- vagy Szabados-féle – egyébként nem kifejezetten nyelvészeti – megközelítésmódokhoz (vagy az általam szintén kiemelt jelentőségűnek tartott Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor „embertudományos” előadássorozatának antiakadémizmusához) képest egy sokkal távolságtartóbb, mondhatni par excellence szakmai-kutatói nézőpontot felvenni a szerzővel együtt, aki – szisztematikus megállapításaival szinte csakis a tudományos normatívákra szorítkozva – kimondottan és következetesen elhatárolódik a magyar nyelv vizsgálata közben felmerülő ideologikus értékítéletektől. „Igyekeztem érdekes dolgokat elmesélni erről a gyönyörű nyelvről (ezt mint magánember mondom; a nyelvészet nem ismeri a »gyönyörű« fogalmát!)…” Ez utóbbi, fülszövegbéli zárójellel pedig nem csak a filozofikus, hanem az esztétikai horizont is eltűnik a szemünk elől – vagyis a nyelv mintegy magára marad, mégpedig, kis képzavarral élve: a saját kontextusában. Ehhez hűen a szociolingvisztikai, illetve az összehasonlító nyelvészet integrált szempontrendszere is csak egy-egy járulékos kitétel, kiegészítés szintjén érvényesül a kellő arányérzékkel összeállított, terjedelmében is zökkenőmentesen befogadható könyvecskében. Pedig tálcán kínálkozna számos, akár szélsőséges polémia, mondjuk az egyik fejezetet képező nyelvrokonság, nyelvcsaládok témakörében. Ehelyett a megszokott nyelvtankönyvi szárazságot vitalizálva, a tudományos diskurzusok szakzsargonját (hellyel-közzel) köznyelvre fordítva frissíthetjük fel általános vagy specializált tanulmányaink lerakódott, esetleg elpárolgott ismeretanyagát.

A finnugor (uráli) eredet melletti, legkevésbé törzsi kiállás evidenciaértéke, vagy a közép-európai „rokontalanság” korántsem kuriózumként, kiváltságként elkönyvelt egyedülállósága elfogulatlan transzparenciával – mégsem kizárólag egy leíró narratíva bevett szabályai szerint, mindinkább bizonyos rutinos, ezzel együtt sallangmentes írói fogások mentén – tárul az olvasó elé. A (kutatói fejlődésre való tekintettel semmi esetre sem megfellebezhetetlen) tudományos tényekre „szorítkozás” tehát nem jelenti az olvasótábor törvényszerű leszűkülését, ugyanakkor az ismeretterjesztés sokszor strukturálisan hézagos, leegyszerűsítő effektjei sem érvényesülnek Nádasdynál. Az imént pedzegetett, egyirányú koncepcionális megfontolások a látszat ellenére egyáltalán nincsenek semlegesítő hatással a (kétségkívül koncentrált odafigyelést igénylő, differenciált-szintetizáló) tárgyelemekre, azaz a magyarság nyelvi miniuniverzumára; sőt valamiképpen meg is emelik a szerző beszédmódját, ami mégis mindvégig megmarad saját szűkebb(?) szövegkörnyezetében. Hogy mi magunk merre tágítjuk tovább ezt a tudatosan és szimpatikus distanciával elemelt ismerethalmazt, az – épp a már hangsúlyozott elfogulatlanságnál fogva – még talán Nádasdy nyelvi következtetéseinél is tanulságosabb lehet.

De még megmaradva a nyelvészprofesszor által elővezetett (egy sokak által bizonyára reflexszerűen alkalmazott ideológiai bakugrásssal, némi rosszhiszeműséggel akár liberalizációs érzékenyítésnek is nevezhető), a nyelvi diszkriminációt mint olyat felszámolni kívánó alapvetéseknél: háromezer éves ősnyelvünk mai változata a társadalmi konvenciók (egyfajta „követendő illemkódex”) foglalatént ugyanis megannyi, olykor kontrollálhatatlan – akár mi magunk által is felvett – előítéletnek enged teret. A szerző szerint pedig az ebből fakadó stigmatizáció elkerülhetetlen (holott a stigmakiosztásnak nyelvtudományi alapja nincs), például a vulgarizmusként vagy pongyolaságként értékelt „magyartalanságok” esetében. Az ún. magyartalanságnak viszont, jól tudjuk, van egy áttételesebb jelentésárnyalata is, ami szinte csak és kizárólag az önazonosság, illetve az identitás(kényszer) vetületében értelmezhető az „egy nyelvet beszélők” körében, mindinkább a szintén úgynevezett néplelket helyezve előtérbe… (Ehhez kötődve tehetjük többek közt mérlegre a hun-magyar rokonság máig élő mítoszát.) Sokak meglepődve olvashatják azt a kitételt is, miszerint a nyelvromlás fogalma tudománytalan tévhit. Az én szememet leginkább mégis a következő mondat ütötte meg: a nyelvhasználó „belehallja” a kultúrát a szavakba, a szavakat a kultúrába. Sokáig lehetne lamentálni csak ezen az egy kijelentésen – már a magyar nyelv sajátosságain túl, még bármiféle filozofikus-világnézeti nyelvi leképezésen innen. (Miközben úgy hiszem, hogy – a Gutenberg-galaxison túli vizuális kultúrában, a vetített, végeláthatatlan digitális képek között – a másolatok másolatait ontó, elszabadult szimulákrumok ellenében továbbra is a valóságvonatkozás legelemibb kifejezőeszköze, a játékba hozott – ugyanakkor önmagát nem kijátszó – nyelv, avagy az írásbeliség léphet fel, a „Kezdetben vala az Ige…” nem feltétlenül teológiai tartalmi töltetével, hanem a kimondás-megszólítás-kérdezés elemi, revelatív megigézettségével – a bevezetésben kritikai alá vont oktatási rendszerben nemkülönben ugyanolyan hatásfokkal.)

„A növendék elkezd olvasni és megmenekül” – írja valahol Karácsony Sándor 1938-as, Magyar nyelvtan című könyvében. A megmenekülés módozatainak egyik kezdő löketét adhatja Nádasdy Ádám könyve is, melynek kapcsán a magyarság milyenségére pontosan saját elhallgatott elfogultságaink, megmásított előítéleteink, felülbírált berögzöttségeink mentén lelhetünk rá. Ezután következhet a magyar nyelv – még mindig ideológiamentes, némi intuitív indíttatással felkutatott – élő könyveinek forgatása a Halotti beszédtől napjaink kortárs irodalmi lenyomataiig. De példázatként a „magyarságkutató” vándor, Kőrösi Csoma Sándor sorsvonalát is végigkövethetjük – ha lehet, hozzá hasonlóan gyalogszerrel – Háromszéktől a Himalája tetejéig. E madártávlati rálátáshoz persze először elég ha szimbolikus lépéseket teszünk – a szavakkal áthatott kultúra, avagy a kultúrától áthatott szavak világában.

Nádasdy Ádám: Milyen nyelv a magyar? Corvina Kiadó, Budapest, 2020