„A kontrollálni igyekvő én hadakozásait dolgozom fel”

Izgalmas kiállítással jelentkezett a nyár folyamán Demcsák Dóra Vanda a K galériában. A Panel Póni Projekt gyűrt lovairól, alkotói pályájáról, terveiről kérdeztem a fiatal szobrászművészt.

Mindig szobrásznak készültél? Hogyan indult a pályád?

Gyerekkoromtól fogva volt érzékem és vonzódásom a különféle matériákhoz. Gyurmáztam, agyagoztam, papírhajtogatásokat csináltam (ezt még nem nevezném origaminak), krumpliból, rágóból, alufóliából formáztam figurákat. Egyértelmű jelek mutattak a képzőművészet irányába, ám több szakkör és előkészítő után mégsem ebbe az irányba indultam. Gimnáziumba mentem, ahol később biológia fakultációra jártam, hogy biológus-etológus lehessek, ugyanis az állatok és a természet iránti szeretetem is kísért gyerekkorom óta. Nem sokkal később azonban pánikszerűen eszméltem rá, mennyire hiányzik az életemből a rajz és a „művészet”, így ismét szakkörbe kezdtem járni, ahol találkoztam Szabó Gábor szobrászművésszel, akire (Karmó Zoltán mellett) mesteremként tekintek, és aki felkészített a Magyar Képzőművészeti Egyetem felvételijére.

Ugyan szobor-restaurátor szakra, de elsőre felvettek. Másfél év után döntöttem úgy, hogy megpróbálok szakot váltani egyetemen belül, és átjelentkezem a szobrászokhoz. Egy kemény, bizonyításokkal teli áthallgatott félév után át is vettek, és 2014-ben szobrászként diplomáztam.

Dolgozol-e más területen is, ahol alkotói képességeidet, kreativitásodat kamatoztatni tudod?

A diploma után gyorsan meg kellett állnom a saját lábamon, ami nem feltétlenül a szakmán belül sikerült. Elég változatos munkahelyeim voltak, nagyon sok mindent tanultam általuk, de nem éppen a szobrászattal kapcsolatban. Örökös küzdelem volt megtalálni az egyensúlyt a megélhetés és művészet között, hiszen nem járnak kéz a kézben, főleg nem pályakezdőként. Az utóbbi években a filmiparban dolgoztam, díszleteket csináltam külföldi produkciókhoz. Ebben tudtam kamatoztatni a képességeimet, és jó volt, hogy különféle anyagokkal is dolgozhattam napi szinten, ám ez a világ hosszú távon nem tudott motiválni, és mellette kapacitásom sem maradt másra. Így idén tavasszal felmondtam, és azóta igyekszem a saját pályámat építeni, a művészetre összpontosítani.

Kísérletező alkotó vagy, munkáidban mégis van valami közös, sajátosan rád jellemző. A figurativitáson kívül számomra úgy tűnik, hogy ez az anyag gyűrése, hajlítgatása. Te mit gondolsz erről?

A gyűrés, mint gesztus nagyon sok mindent rejt magában és szimbolizál. Formailag és tartalmilag is nagyon inspiráló, fontos a számomra. A gyűr ige szótári megfogalmazása szerint: „kezével úgy nyom, szorítgat, hogy az erősen ráncos lesz, ill. valamivé alakul, válik”. A sík kilép a térbe és újjá lényegül. Tulajdonképpen dimenziót vált. És ez az aktus, ez a transzformálódás, ami egy külső „torzító” hatás nyomán következik be, expresszív, új minőséget hoz létre. Számomra ez a metamorfózis párhuzamba hozható a saját belső énünkkel, amely talán valamiféle tabula rasaként születésünktől fogva torzul, gyűrődik, sérül, simul, hordozza életünk nyomait, miközben változik, fejlődik, átlényegül. „Gyűrlényeim” ilyen belső leképződések, lelki, emocionális stációk.

A kortárs szobrászat iránt érdeklődők még a nyár folyamán láthatták Panel Póni Projekt című kiállításodat a K Galériában. Mire utalsz ezzel az alliteráló címadással, mit láthattunk itt tőled?

A Panel Póni Projekt című kiállítás anyaga öt különféle – nem szokványos – szobrászi anyaghasználattal készült, absztrahált lóalakból és egy fotósorozatból állt. Volt köztük gyapjúból tűnemezelt,  makramé technikával készült és  élő mohával borított is. Közös volt bennük, hogy természetes, natúr anyagokat használtam az organikus formavilágú „pónikhoz”, melyeket mesterséges, épített térbe installáltam. A kiállítás a vasbetonba zárt, természettől és gyökereitől elszakadt, a jóléti, városi létből elvágyódó ember érzéseit, vívódásait dolgozta fel.

Eredetileg nem ezt szántam a kiállítás címének, csak a projekt megnevezéseként használtam, de végül nem találtam frappánsabbat, és úgy éreztem, nem is baj, ha valami játékos címmel oldom a kiállítás tartalmát. Így hát maradt ez.

Figurális, állatalakos szobraid fő motívuma a ló. Miért erre az állatra esett a választásod?

Mióta az eszemet tudom, rajongok a lovakért. Régen rendszeresen jártam lovagolni, és jó pár nyarat segédkeztem egy lovastanyán is. Talán nincs még egy olyan állat, amelynek a történelme ilyen régre visszanyúlva összefonódna az emberével, és aminek az ábrázolására ennyi féle példát találunk a művészetben. Kifogyhatatlan inspiráció ez a csodálatos lény évszázadok, évezredek óta az embernek, és nekem is.

A tárlat július 23-án bezárt. Láthatjuk-e még állatalakjaidat, folytatódik-e a „projekt”?

Egyelőre nem tudom. Hosszú évek óta csömöröm volt a városi élettől. Egyre élhetetlenebbnek, idegenebbnek éreztem a közegemet. Ennek a kulminált feszültségnek a feldolgozásaként jött létre a kiállítás anyaga, és ezzel egyidőben lehetőséget kaptam a párommal vidékre költözni. Így Panel Póni végül kiszabadult. Itt nagyon más hatások érnek, de ezeknek még be kell érniük. Érdekesnek találnám majd idővel összevetni ezeket az érzéseket, kérdéseket a Panel Póni Projekt kapcsán felvetettekkel.

Alkotásaidnál hogyan jutsz el az ötlettől a megvalósításig, miként dolgozol?

Többnyire állandóan jár az agyam, rágódom, vívódom. Ezeket a belső küzdelmeket dolgozom ki egyfajta terápiás jelleggel az alkotásaimban. Fontos számomra az érzelmi dinamizmus és expresszivitás. Ebből gyökereznek a munkáim, ebből merítkezek, és ennek az energiájával hozom létre a kis alumínium lemezből gyűrt vázlataimat. A kész szobor ezen vázlatoknak az átgondolt és letisztázott változata. De sokszor csak játékból, derűvel készítem dinamikus állatfiguráimat.

Van-e személyes kedvenced a szobraid között, olyan, amitől a világ minden kincséért sem válnál meg?

A diplomamunkámat, a Harcolót említeném. Látom a hibáit, ma már másképp csinálnám, de személyiségfejlődésem fontos mérföldköve ez a szobor, és nagyon sokat tanultam belőle. Sokszor kellett meghaladnom önmagam, miközben készült. Mindig erre emlékeztet, és amúgy is szuper helye van a kertben.

Mi foglalkoztat most a leginkább?

Van egy elkezdett/félbehagyott sorozatom, a Kentaur. Ebben a sorozatban az emberben lévő szellemi, racionális és az emocionális, ösztönös minőség sokszor ellentétes irányultságát, a vágyak és a tudatosság ütköztetését szeretném megjeleníteni. A kentaur mint mitológiai, kettős lény mind a kettőt magában hordozza, szimbóluma az állati és emberi részek egységének, ellentétének. Ebben a sorozatban az önmagával küzdő, magát fékezni, kontrollálni igyekvő, ám érzelmileg szárnyalni vágyó belső én hadakozásait dolgozom majd fel. Továbbá a vidéki környezetből szeretnék inspirálódni, és a természethez közelebb lépve tovább keresni a helyem a világban, ami biztosan nem a nagyvárosi panelház hetedik emelete.

Demcsák Dóra Vanda 2014-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, mestere Karmó Zoltán volt. Emocionális indíttatású, expresszív munkáinak jellemzője a figuralitás, dinamizmus, kísérletezés.  Fő motívuma a ló, mely személyesen és művészileg is fontos számára, egyfajta önportréként használja munkáiban, melyekben ösztönös lendület, elevenség, feszültség, vitális energia van jelen.