Fohász Hüpnoszhoz; Elógium Thanatoszhoz

Fohász Hüpnoszhoz

Csak éjszakáink legyenek háborítatlanok, csak a fáklyád
lángcsóvái vezessenek új nappalok színei elé, Hüpnosz,
kiről Hésziodosz nyomán tudjuk, békésen járod a tengert,
a földet, és mézédes nyugalommal közelíted meg az embert.
Légy kegyes vele, mert nem tudhatja, milyen ébredés ígérete
bújik meg a lehunyt szemhéjak mögött, ha egyáltalán. Csak fekszik
ebben a mérhetetlen kitettségben, úgy enged nehezülő koponyájának
és úgy bízik az ismétlődésben, mint ahogy az antikvitás görögjei hitték:
az álmok az istenek üzenetei. Ilyen tekintetben Hüpnosz mitológiai
alakja nem csak egy alapvető élettani szükséglet, az alvás
antropomorfizációja. De még csak nem is kizárólag a passzív képzeleti
működés, a kéretlen és kérlelhetetlen álmodás megtestesítése,
a gyötrelemé, mely alkalom adtán újból és újból visszaállítja
a hiányt az emlékezet szándékosan megnyomorított alakjaiból.
Hiszen az álom létállapota már önmagában rendelkezik egyfajta köztességgel,
éppen ezért Hüpnosz legalább ennyire egy hermeneutikai minőség is,
az álomképek közvetítője, a költészet nyelvének hordozója, aki ránk hagyja
szédítő látomásait, így kínálva fel a fordítás lehetőségét, az értelemképzés
adományát. Ezért is lehet az, hogy egyes képzőművészeti alkotások
Hüpnoszt szárnyas halántékkal ábrázolják, ezzel is hasonlatossá téve őt
Hermészhez, az istenek hírnökéhez. Minden éjszaka átnyújtja nekünk
megfejtésre váró jeleit, az ősírást, melyre nem emlékezhetünk,
mert pálcáját, mielőtt álomra parancsolna minket, Léthé folyójába meríti.
Hüpnosz, kit nem érhet nap-, sem pedig holdfény, a fülbe suttogott szó
halkabb pillangóid könnyű szárnyverdesésénél, és mint erős szélfújásban
a mákszár, úgy hajlanak el érintésedtől megfáradt tagjaink. Repülj fölénk
szárnyas fejeddel, mint vakító esthajnal, csókold meg gyűrött homlokaink,
hogy, mint akik az igazak álmát alusszák, hadd feledjük az ébredést.

 
Elógium Thanatoszhoz

Nincs válasz, nem tudni, hogy meddig tart még ez a fékevesztett
hajsza, hogy mikor váltja fel a gondatlanság elodázott nyugalma
légszomjas kapkodásunk. Vadássz le rettentő nyílvesszőiddel,
Thanatosz, megfeszült izmú, riadt szarvascsordaként rohan át
rajtunk a félelem, űzött-létünkből csak feléd menekülhetünk.
Feléd, kit – amennyiben hihetünk a Teogóniának – még az istenek
is elkerülnek, mert vasból van a szíved, a lelked pedig kegyetlen rézből.
Nyomodban mégis lepkék légies vonulása, aláhullt hajtincsek halmai,
kardod hasítja, fáradtságot nem ismer, megjelöl. Mi pedig csak borulunk,
akár elkorhadt fák, egyik a másik után, az idő rendje s módja szerint,
kinek amennyi adatott. Cérnáink kimérve, moirák vágják pattanásig
feszült idegszálaink, teljesíted parancsuk, nincs nálad pontosabb.
Úgy közeledsz, mintha távolodnál, akár sötét erdőben pislákoló
fáklyafény, hangtalan hajtó. Ragadj el, ne kímélj, mint nyájas fivéred,
mióta ismerlek csak az életunt várakozás vontatott terhe jut osztályrészül.
Oldozz fel a kételyek ólomsúlya alól, sújts le végérvénnyel, könyörtelen
vadőr, kit még a görögök által rád szabott emberszerű vonások sem
voltak képesek megszelídíteni. Nyújtsd át Hermésznek lelkeink, közvetítők
közvetítője, ahogy mi is rendre átadjuk magunkat a nyelvnek, hogy hordozzon,
irányítsa tévelygő lépteink, vak a világtalant, akár cinkos vezető. Nem kell
az elíziumi mezők ígérete, csak engedj alábukni végre, megmerítkezni
a felejtés sodrásában. Fektess hullámzó aszfodéloszok közé, ajkaiddal
takard le szemhéjaink, ne érintsen többé fény, ahogy téged sem érintett
soha. Rejts el szárnyaid árnyéka alá, fedjenek tollaid, elbomló virágszirmok.