Barikád és emlékezet

2020 augusztusában nyílt meg Budapesten a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye, azaz az Alkotmány utca Kossuth tér felőli torkolatánál lévő „Trianon lejtő”. Az emlékhely, bár névleg nem feltételez közvetlen kapcsolatot semmilyen konkrét történelmi eseménnyel vagy annak következményével, mégis nyilvánvaló, hogy mire utal. Sötét gránitfalakkal szegélyezett egyre mélyülő száz méteres árok, melynek legmélyebb pontján egy darabokra szabdalt gránittömböt járhatunk körül. A falakon településnevek, a széthasított kőtömbben örökláng, mögötte pedig ószövetségi idézet („És lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké”). Trianon centenáriumára készült, de a koronavírus miatt az átadása két hónapot csúszott. 

Az emlékhely viszonylag széleskörű sajtóvisszhangot kapott. A recepció nagyobb része leíró, vagy a történeti hitelesség, irredentizmus és emlékezetpolitika kapcsán kirobbant vitát bővíti. Az emlékhely talán legproblémásabbnak tartott eleme a forráshasználat. A falba vájt nevek forrásául szolgáló 1913-as helységnévtárban ugyanis több magyarított, de nem magyar lakosságú település is szerepel. Az emlékmű funkcionális, a köztérhasználat változásaira fókuszáló vizsgálata viszonylag kevés publikációban szerepel (először Rajk Lászlónál, itt). A korábbiakban megjelent publicisztikáknál némiképp bővebben, kizárólag a köztérhasználat-demonstráció-emlékezetpolitika háromszöge mentén fogom körüljárni a „Trianon-lejtőt”. 

Pozíciómat alapvetően meghatározza, hogy családom anyai ága a beneši dekrétumok miatt kényszerült elhagyni otthonát, a trianoni diktátum aláírása következtében elcsatolt Pozsonyt és Somorját. Trianon emlékezete tehát fontos számomra.  Ezért különösen fájó, hogy a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye egy konszenzusok nélküli, diktált emlékezetpolitikáról beszél, valamit egy, az emlékhely tárgyától, annak szimbolikus rendeltetésétől teljesen független feladatot lát el; a köztérhasználók fizikai korlátozását.

Közterek kialakításánál és rehabilitációjánál alapvető szempont, hogy a város – főváros esetén néha az ország – közössége miként használja az adott teret. Budapest Lipótváros városrészének épületei, terei és utcái a ma látható formájukban is magukon viselik (legalább) az elmúlt kétszáz év nyomait. Ennek megfelelően nem egy utcára nagyon tág, sokunknak gyakran más és más árnyalatú jelentésréteg rakódott. E jelentésrétegekkel bizonyos esetekben reflektív viszonyban álló köztérhasználati gyakorlatok alakultak ki. Az Alkotmány utca Budapest egyik olyan utcája, amelyen az éppen aktuális hatalom ellen tüntető tömeg rendre átvonul, hogy a magyar államiság talán legfontosabb szimbolikus helyére, a Kossuth térre érkezzen. Az utca ezen funkciójának számos praktikus oka van. Ebből az utcából tárul fel legszélesebben a Parlamentnek a tér felőli homlokzata, a kupola és a főkapu az oroszlánokkal: lelkesítő, katartikus térélmény. A térre közvetlenül vezető, arra merőleges három utca közül (Szalay, Alkotmány, Báthory) ez az, amely leginkább sodorja a tömeget, mivel – egészen mostanáig – nagyobb utcabútorok, szobrok, és szélesebb térbővületek nem akadályozták a tömeg mozgását.

Az Alkotmány utca köti össze egyenesen és megszakítás nélkül a pesti belváros legforgalmasabb terein (Nyugati és Deák) áthaladó és a Kiskörútba torkolló Bajcsy-Zsilinszky úttal a Kossuth teret. Öt bekötőút keresztezi, így a Parlamenthez vezető utcák közül itt kerülhető meg leginkább a tömeg úgy, hogy a sétáló (ad absurdum menekülő) a bekötőutakon keresztül a legegyszerűbben jusson el a térre, vagy szakadjon el a tömegtől. Röviden: az utca olyan helyet foglal el a városszövetben, amely alkalmassá teszi arra, hogy egy nagyobb embertömeg biztonságosan és összehangoltan el tudjon jutni az Országház épületéhez. 

Ennek a pozíciónak megfelelően az utca története összeforr a budapesti demonstrációk történetével. Az emlékmű helyén kezdték el oszlatni a választójogért demonstráló tömeget a huszadik század legnagyobb magyar munkástüntetésén 1912-ben, a vérvörös csütörtökön; ebből az utcából érkezett a tömeg, amely az őszirózsás forradalom nyomán kikiáltotta az első Magyar Népköztársaságot; ebben az utcába tömörültek az emberek 1956-ban Nagy Imrét hallgatva és ezen az utcán keresztül vonultak a Kossuth térre a rendszerváltást megelőző legjelentősebb tüntetések is (Bős-Nagymaros; március 15-e).

Az Alkotmány utcán keresztül érkezett az embertömeg 1989. október 23-án a Parlamenthez, hogy kikiáltsa a harmadik Magyar Köztársaságot. A rendszerváltást követő időszak nagyobb tüntetéseinek zöme is ezen az útvonalon haladt (pl.: 2006-os tüntetés-zavargás, a „rabszolgatörvény” elleni demonstrációk stb.). Az utcán végigvonuló tömegrendezvényeknek tehát van egyfajta kontinuitása, amely sokszínűségéből fakadóan ideológiailag teljesen neutrális, azaz nem köthető egyértelműen semmilyen egységes világmagyarázathoz vagy politikai és gazdasági berendezkedéshez. A közös nevező, amely ezeket az eseményeket összefűzi, az a helyszín és a közös célért mozduló tömeg.

A  Nemzeti Összetartozás Emlékhelye témától, esztétikai minőségtől és történeti hitelességtől függetlenül, pusztán az elhelyezkedéséből adódóan kontrollálja a közteret elvben birtokló tömegek mozgását és a fizikai térhez való hozzáférését.

Egy száz méteres szakaszt metsz ki az úttestből, létrehozva egy új teret új funkciókkal. Ezzel egy több, mint száz éves térhasználati hagyományt szüntet meg, tesz lezárttá úgy, hogy a mindenkori hatalommal való szembeszegülés egyik kanonizált útvonalát használhatatlanná szűkíti és megakadályozza a tömeg átjutását az utcából a térre. Így a lejtő emlékezetpolitikai kontextusa kettősséget hordoz, amely a látogatót szükségtelen választásra kényszeríti. A helyszínen keresztül a tömegtüntetések képe, a „népakarat” konstrukciója ütközik az örökláng, bibliai idézet és a helységnevek mentén értelmeződő – ködös és szorongó – összetartozás-tudattal. A szerencsétlen helyszínválasztásban tehát tükröződik az emlékhely rendeltetésével teljességgel ellentétes, nem kizárólag fizikai értelemben vett barikádfunkció. A fennálló rend kritikájára épülő élő hagyományt leválasztja a térről az amúgy is sokszor harci eszközzé redukált Trianon-emlékezet, melynek következtében az emlékhely alapállítása (összetartozás) is sérül, kevesebb lesz. Azzal tehát, hogy az emlékhely egy, a helyhez kötődő, máig működő kultúrát számol fel, szükségszerűen önellentmondásba keveredik, hiteltelenné válik.