Összetört álmok és szép remények

Ki volt Diana? Ártatlan naiva? Szeleburdi álmodozó, aki hitt a tündérmesékben? Mindenki kedvenc hercegnője? Gyönyörű feleség és fiatal édesanya? A brit királyi család szégyenfoltja? Ki volt valójában Diana Spencer?

Erre a kérdésre keresi a választ a chilei rendező, Pablo Larraín, akinek legújabb rendezését, a Spencert a 78. velencei filmfesztiválon mutatták be; a valós és fiktív eseményeket feldolgozó film a szívek királynőjének életére fókuszál, egész konkrétan azt a három napot meséli el 1991-ből, amikor Diana arra az elhatározásra jut, hogy végleg búcsút int a brit monarchiának – az elavult és sokszor nevetséges szabályoknak, de legfőképp hűtlen férjének és anyósának, a királynőnek.

A tragikus körülmények között elhunyt hercegnőt a mai napig egyfajta misztikum veszi körül, az emberek örökre a szívükbe zárták; a személyét övező kultuszt tovább erősíti az a számtalan filmes és televíziós alkotás, amely valamilyen formában és eltérő sikerrel próbálja megidézni Dianát. Legutóbb a Netflix sorozata, A Korona tett erre kísérletet – a széria negyedik etapjában a fiatal színésznő, Emma Corrin teljesen átlényegült Dianává, a gesztusait, az arckifejezéseit, a hangszínét és hanglejtését is meggyőzően elevenítette fel. A Korona és Emma Corrin után Kristen Stewart vállalkozott arra, hogy autentikus és hiteles portrét fessen Diana Spencer, walesi hercegnőről. Sokan szkeptikusan viszonyultak Pablo Larraín választásához, hiszen az amerikai színésznő nemcsak nemzetiségében, hanem külsőleg is távol áll Dianától. Az Alkonyat egykori Bellája – aki többször bebizonyította, hogy komoly színésznőként kell vele számolni – nem rettent meg a kihívástól, és magabiztosan ölti magára a jól ismert ruhadarabokat (elegáns kiskosztümök, káprázatos estélyik), sajátítja el a brit akcentust, nem próbálja meg minden apró részletében utánozni Dianát, az emberi lényét ragadja meg: a fiatal feleséget és anyát, aki felébred a tündérmeséből, a mindent elsöprő szerelem csupán illúzió, a valóságban egyedül marad, és egyetlen boldogságát a fiai jelentik.

Egy igazi tragédia fabulája – írják ki a film elején. Diana végzete abban a pillanatban megpecsételődött, hogy igent mondott Károlynak. Reményekkel telve és szerelmes szemekkel tekintett a jövőbe; a boldog évek képei, az évtized esküvőjétől a gyerekek születésén keresztül egészen a karitatív tevékenységig a kollektív emlékezet részei, ahogyan a boldogtalan évek is: Károly nem titkolt viszonya Camillával, a válás, és a szörnyű autóbaleset. A Spencer azonban nem törekszik arra, hogy felmondja az életrajzot, Diana vívódása van a középpontban, és az ünnepelt hercegnő helyett az érző ember jelenik meg.

Pablo Larraín lényegében ugyanazt a rendezői koncepciót alkalmazza, mint a 2016-os Jackie-ben, vagyis a cselekmény egy szűk időkeretre koncentrálódik (három nap a sandringhami birtokon), és ez alatt egy percre sem hagyja magára a főhőst: vele utazunk a kocsijában, ahogy eltéved a vadregényes vidéken, vele vagyunk, amikor megérkezik a kastélyba, és rögtön szembesül az uralkodói család múltban ragadt hagyományaival, ilyen például a kötelező testsúlymérés vagy az előre gondosan megtervezett karácsonyi programok, és mellette vagyunk, amikor szobája magányában zavartan nézi tükörképét, és keresi régi önmagát.

A narratíva mellőzi az előzmények ismertetését, vagy a családtagok bemutatását, itt Diana belső vívódásán van a hangsúly, az ő perspektívája dominál, hogy miként éli meg az ott töltött időszakot, amikor fiain, a szakácson és az öltöztetőnőjén kívül senkire sem számíthat és senkiben sem bízhat meg. A karácsonyi ünnepség alatt a kötelező protokoll, a régen megromlott házastársi viszony és folytonos harca a bulimiával elviselhetetlen kínokat okoz Dianának, úgy érzi, hogy nem kap levegőt, szabadságra vágyik, és arra, hogy a fiaival egy normális karácsonyuk és életük legyen, amibe nem szólnak bele holmi udvari inasok és tanácsadók. Diana lázadó habitusa és játékos hozzáállása kontrasztban van az udvari háztartás alapos és menetrendszerű működésével, legyen az a minden alkalomra kiválasztott viselet, az ételek roppant részletes lajstroma, vagy a privátszférát nem ismerő biztonsági intézkedések.

Az egyik dramaturgiai rendezőelv az igaz és hamis dolgok ütköztetése, Larraín elhomályosítja a valóság és képzelet közötti határvonalat – szürreális víziók szakítják meg az egyébként konvencionális narratívát. A lázálomszerű rémképek mellett további motívumokkal és szimbólumokkal sejteti Diana elkerülhetetlen végzetét. Az egyik ilyen utalás – ami a forgatókönyv túlzottan direkt és szükségtelen eleme – a párhuzam Boleyn Anna és Diana között, ami visszafogott sejtetés helyett konkrét utalás, olyannyira, hogy Kristen Stewart egy pillanat erejéig a lefejezett angol királynő képében tűnik fel. Ezen felül a vadászat és a prédaállat, a fácán is Diana sorsát jelképezi: gyönyörű, de a halál ott leselkedik rá lépten-nyomon. A filmbeli Diana olyan, mint egy kalitkába zárt madár, érzelmileg és fizikálisan is törékeny, és menekülni szeretne a királyi család szorításából. Mikor végképp elveszti a kontrollt és belefárad a tettetésbe, csupán legközelebbi bizalmasai oldalán lel némi vigaszra, illetve később főnixként hamvaiból újjáéled, erőre kap és maga mögött hagyja a királyi létformát.

A sandringhami kastély ugyan fényűző és grandiózus, mégis nyomasztó, már-már klausztrofób atmoszférát áraszt: a végtelen sötét folyosók, a behúzott függönyök, a robosztus berendezés, az indusztriális konyha, és a birtokot ellepő köd. Diana teljesen elidegenedik a háztól, már rég nem az otthont jelenti számára, hanem egy poros szellemjárta kastélyt, ahol a három nap örökkévalóságnak érződik, ahol csak a jelen számít – mondja Harrynek és Vilmosnak Diana, hogy a gyerekek ne aggódjanak anyjuk miatt. Olyan ez a környezet, mint Kubrick hotelje a Ragyogásban vagyHitchcock többemeletes háza a Rebeccában.

A film zeneszerzője, Jonny Greenwood jazz dallamokkal és klasszikus zenével követi a főszereplő érzelmeinek kibontakozását, amikor feszült, akkor a zene is feszes lesz, amikor Diana szomorú vagy elkeseredett, akkor a zene lágyul, illetve egy eufórikus pillanatban popdal csendül fel. Az operatőr, Claire Mathon a Portré a lángoló fiatal lányról című filmhez hasonlóan ezúttal is mestere a festményszerű nagytotáloknak, az egyedi kompozícióknak, a hosszan kitartott meditatív beállításoknak és a zaklatott kameramozgásoknak.

A Spencer impozáns képi megjelenítését, lebilincselő zenei aláfestését és feszes dramaturgiáját olyan színészek visszafogott alakítása egészíti ki, mint Sally Hawkins, Timothy Spall, Sean Harris és Jack Farthing. A film fénypontja egyértelműen a címszereplő Kristen Stewart, akiről az első perctől fogva elhisszük, hogy ő Diana. Lehet, hogy kevésbé hasonlít rá, vagy alacsonyabb, mégis az esszenciáját megtalálta magában, általa nem egy ünnepelt hercegnő küzdelme pereg le előttünk, hanem Diana Spencer, a törékeny és gyönyörű fiatalasszony, aki nem átlagos körülmények között vágyott átlagos életre, és aki szembe mert szállni a brit uralkodói családdal. Stewart félénk, dühös, tehetetlen, zavart, kétségbeesett és érzékeny.

A Spencer mind Pablo Larraín, mind Kristen Stewart eddigi legkiforrottabb munkája, valószínűleg a díjátadó szezon alatt még sokat fogunk róluk hallani. Talán a chilei rendező mint külső szemlélő kellett ahhoz, hogy elkészüljön egy olyan film Dianáról, amely a történelemkönyveknél mélyebbre ás, és a vásznon egy valódi személy tűnik fel, nem pedig egy kirakatbábu, ezzel pedig méltó emléket állít a szívek királynőjének.

A film adatlapja.