Az alkalmazott

Az alkalmazott korán kel. Még csak két hete vették fel a tapolcai könyvesboltba, és nagyon fog igyekezni, hogy megmaradjon ez az állás. A többiek készülődése el se jut a tudatáig, a férje, a gyerekek, a gyere már, Öcsi, ne tököljél, elkésünk, reggeli, uzsonna, tornazsák. A szokásos reggeli hajtás.

De ő most nem hallja.

Alkalmazottként bújik bele a papucsába, és alkalmazottként mossa meg a fogát. Hátul kicsit felborzolja a haját, megigazítja a mellén feszülő, viszkóz tartalmú felsőt, és megállapítja, hogy nagyon elégedett önmagával. Bár ahogy a felsőjét ráhúzza a nadrág övrészére, képződik bizonyos mértékű hurka, még ha ezt a szót a tudata nem is engedi be. Bevág kicsit a nadrág, na, ebben a korban ez természetes. Negyvenhat éve ellenére talán még egy kis hajzselét is megengedhetne magának. De aztán mégis lebeszéli magát róla. Alkalmazottként veszi a slusszkulcsot, hogy sziasztok, akkor este. Ugyanis már nem ő viszi a gyerekeket a suliba, oldja meg a férje. Vitte őket eleget, hogy unta már, szentséges Isten, minden reggel ugyanaz a hercehurca. Hát, neki most már van munkája, nem fogja magát végképp feláldozni a családért. Szabad, dolgozó nő, önálló keresettel.

A bolt a templom szomszédságában van, külön parkolóhelye is lett alkalmazottként. Kapott kulcsot, a kaput maga nyitja távirányítással, majd mosolyogva beáll a Suzukival a kedvezményezetteknek fenntartott helyek egyikére. Korán van még, ma ő nyitja a boltot, ki kell pakolni, a tulajdonos 9-nél előbb nem fog megérkezni. Képeslapok, antikvár könyvek, dobozok, állványok, mindent kihord a bolt elé. Nem gond a cipekedés, az alkalmazott boldogan cipel és buzgón köszönget a munkába siető ismerősöknek.

Az első vevőkkel a tulajdonos is befut. Nehéz azért egyensúlyozni, hogy eltalálja, melyik vevő hajlandó kizárólag a tulajdonossal tárgyalni, és mikor léphet oda ő egy-egy tanácstalanul tébláboló vásárlóhoz. De a tulaj jóindulatú, mindig segíti egy-egy halk szóval vagy észrevétlen mozdulattal az igazodást.

Az ebédidőben beálló nyugalmat arra használják, hogy az új rendeletnek megfelelően szortírozzák a könyveket. Az alkalmazott nagyon helyesli a döntést, neki a melegfelvonulástól is felfordul a gyomra. Bár sose látta élőben, ne is mondják, el tudja képzelni. Meg az a sok szex. A tévéből is folyik állandóan, a gyerek meg látja, aztán persze, titokban pornót néz a szobájában tizenkét évesen. De hát, mégse ronthat be hozzá negyedóránként, hogy ellenőrizze, mit bámul úgy a tabletjén. Ő megbízik a gyerekében. Ahhoz viszont a maga részéről az alkalmazott ragaszkodik, hogy állandóan menjen a tévé a lakásban, hát, mi marad neki a kikapcsolódásból, ha még a tévét se nézheti. Úgyse tud miattuk sehova se elmenni, a Bagdy Emőkére is úgy kellett elszöknie. Elmegyek, és kész, nem érdekel, gyere akkor haza gyalog az edzésről, ennyi nekem is kijár. Szóval, a tévé be lesz kapcsolva, és punktum. Hogy neki mindig valóságos szabadságharcot kell vívnia, hogy legyen „énideje”. Így mondják ezt, valahol hallotta, „énidő”. Hát, neki az az „énideje”, amikor rámol a lakásban, szedi össze utánuk a sok szart, és megy a háttérben a tévé. Valahogy megnyugtatja, nem érzi magát olyan egyedül, elveszve a gondolatai között. Bár nem tudta volna megnevezni egyetlen olyan gondolatát sem, ami miatt elveszett lenne.

Az alkalmazott teljesen normális.

A házastársi szexről nem szívesen beszél, mert legfeljebb annyit tudna mondani, hogy jó, ha az ember túlvan rajta. Elképzel közben ezt-azt, és már meg is van. Nem, ő ebben nem ért egyet a barátnőivel. És misére is el fog járni, hiába cikizik. Jóllehet el tudná ő intézni Istennel is az egészet, van ő vele olyan jóban, de ha egyszer pap kell hozzá. Meg élvezi is nézni, ahogy a város előkelőségei betömörülnek az első padsorokba. Legalább szállítja nekik a témát, hogy legutóbb, képzeljék, kit látott a polgármester mellett. Hogy dörgölődzött, ha látták volna. És milyen ízléstelenül öltözik. Aztán persze, látja ám ő, hogy az ilyenek hogy villogtatják a szemüket egy-egy menőbb kanra, nem vak ő, és még ezek nevezik magukat hívőnek, hát, a belét rögtön kihányja tőlük. Mondjuk, azért ezek a szűkszárú nadrágok a faszikon, azért az se semmi, nem? Az ember már nem is tudja, hova nézzen. Viszont a gyereknevelés tényleg kizárólag az ő dolga, abba ne szóljon bele senki. De náluk a gyerek megszokta a tévét, ó, nem is figyelnek rá, annyira bele vannak merülve a telefonjuk nyomogatásába. Ezek felől felrobbanhat a világ, észre se vennék, miért lenne gond, ha egy-két sikamlós beszólást, vagy forró jelenetet lát a tévében, az is az élet része, szerinte ez teljesen normális.

Az alkalmazott meggyőződéses normális.

Nagyon szereti, ha valamire azt mondhatja, hogy ez természetes. Mindig széles, elégedett mosoly ömlik el ilyenkor az arcán. Ha pedig valami nem természetes, az utálatot kelt benne. Szereti, ha megmondják neki, mi nem természetes, de neki különben is azonnal jelez a gyomra, neki ilyen gyomra van, felfordul attól, ami nem természetes. És ebből ő rögtön tudja, meg van róla győződve, hogy jól mondják, ez tényleg nem természetes, mert felfordult tőle a gyomra. Ó, tudja ő, ha a test jelez, mert a test mindig jelez. Akkor is jelzett, amikor a Nagy Imi pörgette a néptáncon. Már amíg még el tudott járni a táncházba, és nem kellett állandóan a gyerekekért futkosnia különórára, edzésre. Az övék volt a legszebb kalotaszegi. Ha este hazament, még a bugyija is nedves volt. Kicsit szégyellte is, mikor zuhanyozáskor szembesült vele, de ez volt az ő kis titka, hogy ő a néptánctól valahogy úgy bevadul. Valami belül úgy felizgult benne olyankor, nem tehetett róla, meg kicsit tartott is tőle, főleg, ha finom volt a pálinka is. De aztán kiment egyszer a bokája, úgy vitte el a mentő, és tudta, hogy Isten nem nézi jó szemmel ezt az ő néptáncolását. A test mindig jelez.

Egyszer valamelyik barátnője elcipelte egy író-olvasó találkozóra. Azt mondta, lesz bor is, meg pogácsa. Hát, olyan szöveget olvasott fel az a pasi, hogy majdnem leesett a székről. Hogy tudott az olyan szavakat leírni. Nem lehetett kijönni sajnos, ciki lett volna, úgyhogy végig kellett hallgatnia, de közben valósággal öklendezett az undortól. Micsoda szennyes fantáziája van az ilyennek, meg is érdemlik, hogy a könyveiket ne rakják ki csak úgy a boltokban. A szeme kisülne, ha ilyeneket olvasna, az alkalmazott olyan mélyen fel volt háborodva, hogy majdnem ráment a barátsága is, hát, mit képzel ez róla, hogy ilyesmire őt elcipeli. Még ha van bor is, meg pogácsa. Egész éjjel nem tudott aludni, aztán meg makoghatott a gyóntatószékben, hogy valahogy megszabaduljon attól a sok szennytől a fejében. Ha valaki leírná őket, azokat is jó alaposan meg kéne szortírozni, ne mérgezzen.

A tulajdonos a kezébe nyomott egy listát. Az alkalmazott gyorsan átfutotta, és elégedetten látta annak az írónak is a nevét. Mégiscsak jól érezte, tudta ő. Az író minden műve fenn volt a listán, és az alkalmazott nem kevés elégtétellel szedte elő az undorító könyveit, hogy a Tiffany, Júlia, Romana, Szívhang és Bianca regények helyére pakolja, a Tiltott Könyvek Polcára. Ezek kimennek majd a főfalra, mert ezt veszik, mint a cukrot, és valamiből bevételt is kell csinálni, magyarázta a tulajdonos. Mármint a Júliák és Romanák. A kezében tartott lista tetején az állt, hogy „szexuális termékek”. Lehet, hogy ki kellene írni a polcra, vagy akkor jobban vennék, nehéz dolog, az alkalmazott most örült, hogy csak egy alkalmazott, noha érezte a felelősséget. A sok barom, mind ezt venné.

Az alkalmazott nem volt túl jó véleménnyel embertársairól.

Érezte, hogy elönti a düh. Rakta, pakolta, csomagolta egyre dühösebben a sok könyvet. Legszívesebben felgyújtaná az egész polcot. Ettől kicsit meg is tántorodott, és kellemes bizsergés vette birtokba a testét. Az lenne a normális, ha elpusztulnának ezek a mocskos dolgok, ha nyomuk se maradna a világban, minden kis porcikájával ezt kívánta. És tudta, hogy igaza van.

Mire végzett, újra rend lett. Minden a helyére került. Az alkalmazott elégedett volt a munkájával. És végre a maga természetes egyszerűségével elővehette a nyers vegán szendvicsét póréhagymacsírával. De lehet, hogy hazafelé megenged magának egy lángost. Egy sajtos-tejfölöst, fokhagymával.