Magyar celebek drogháborúja

A drog története érdekesen alakult a történelem során, hiszen az 1950–1960-as években még inkább pozitív, sőt progresszív értelemben beszéltek róla az ellenkultúra képviselői, akik az elme és a fantázia felszabadításának lehetőségét látták például az LSD-ben. Többek között az 1980-as évek AIDS-pánikja is hozzájárult ahhoz, hogy átformálja a drogkultúrát, minthogy az immunbetegséget kiváltó HIV-vírus a szexuális érintkezés mellett a kábítószerek beadására alkalmas, nem steril injekciós tűkön keresztül terjed. Ez a változás a filmek és sorozatok világán is lemérhető: míg az 1969-es Szelíd motorosokban a pszichedelikus trip a szabadság következő fokát jelentette, addig Fliegauf Benedek 2004-es „droghorrorja”, a Dealer már az egyént mentálisan és fizikai valójában egyaránt romba döntő tudatmódosító szerként mutatta be a kábítószert. Az eddig vígjátékaival (Valami Amerika-trilógia, Magyar vándor) és a Kincsemmel híressé vált Herendi Gábor éjsötét groteszk drámát rendezett az általa is gyakran alkalmazott színész, Szabó Győző Toxikoma című önéletrajzi regényéből, amelyben bár rendkívül vonzó, egyúttal mélységesen undorító és taszító is a drogozás.

A Toxikoma erősen személyes, önvallomás-jellegű film nemcsak azért, mert Szabó autobiografikus könyvét adaptálta, hanem mert a színész, Herendi és a tévében felkapott sztárpszichiáter, illetve terapeuta, Csernus Imre története több ponton kapcsolódik egymáshoz. A rendező még a kasszarobbantó Valami Amerika, első nagyjátékfilmje kapcsán ismerkedett meg közelebbről Szabó Győzővel, akiről nem tudta, hogy éppen rehabilitáción van az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben (OPNI) több éves heroinozás után. Herendi Gábor mindenképp Szabót szerette volna az egyik főszerepre, így bár próbálkozott más színésszel a rehab miatt, de mégiscsak a Toxikoma szerzőjénél kötött ki. Az OPNI-ben Csernus kezelte Szabó Győzőt, és az ő beleegyezésével, sőt biztatására kezdett el Herendi bízni abban, hogy Szabóval meg tudják csinálni a Valami Amerikát, amelynek első forgatókönyve fel is tűnik a Toxikomában, amivel a kör mintegy bezárul, hiszen ezen keresztül maga a rendező is „kifilmezhette magából” az akkori, számára más szempontból (a színésze rehabja és esetleges visszaesése miatti kockázat) emberpróbáló élményt.

A film sztorija egy felpörgött koncerten kezdődik, mivel Szabó Győző zenélt is fiatalkorában. Szabónak (a Toxikomában Molnár Áron játssza) nem elég a színpadi extázis, a mosdóban belövi magát, ami az ő szemszögéből „leolvasztja” a WC falait. Heroinfüggősége azonban lassan-lassan leolvasztja színházi és médiás karrierjét, majd családi életét is. Persze a kellemetlen utóhatások annyira nem rémisztik meg, mint az, hogy elveszítheti kislányát, illetve feleségét (Csuja Fanni), mert ez utóbbi nem hajlandó a „kábszeres” férfivel maradni. Ez motiválja Szabót, hogy lejöjjön a heroinról, azonban ő ezt teljesen másképp, sokkal gyorsabban képzeli el, mint az OPNI különleges terapeutája, Csernus doktor (az eddig inkább csak színházban játszó Bányai Kelemen Barna alakítja). A híresen kemény és őszinte Csernus ad is egy gyógyszert Győzőnek, ami azonnal megtisztítja idegeit a drogtól, ám ennek drasztikus, szinte azonnali leépülés lesz az eredménye, így ha akar, ha nem, hősünknek maradnia kell a rehabilitáción. Ez azonban nemcsak számára, hanem a doktor számára is nagy kihívást jelent, mert a sztár egója legalább akkora, mint a sztárterapeutáé.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a Toxikoma teljesen más film, mint amit eddig Herendi Gábor rendezett. Hibásak és félrevezetők azok a leírások, amelyek szerint ez Herendi „újabb közönségfilmje”. Abban az értelemben persze lehet közönségfilmként tekinteni rá, hogy Szabó Győző, Csernus Imre és a nagysikerű Valami Amerika-trilógia direktora meglehetősen nagy húzónevek, valamint klasszikus a cselekményvezetés, illetve a karakterdráma, de minden más nem éppen közönségbarát. Eleve „18 éven aluliak számára nem ajánlott” a Toxikoma korhatár-besorolása, amelyet nem annyira a szex és a meztelenség, hanem a drog hatásának naturalista és szürreális ábrázolása miatt kaphatott meg. Herendi Gábor tökéletesen bemutatta a kérdéses jelenetekben, a kelleténél egyébként kicsit többször, hogy milyen ambivalens is a kábítószer. Szabó Győző, mármint az igazi Szabó Győző sem rejtette véka alá, hogy a belövés utáni nagyjából egy perc a világ legjobb élménye, ám ami utána, illetve a teljes hatása megszűnését követően jön, az inkább pokol.

A Toxikoma nem oktatófilm, nem is drogprevenciós céllal készült, nem hazudik arról, hogy mit jelent kábítószerezni, szerencsére nem akar álszent lenni egy percig sem. Formai szempontból remek szürreális víziók bontakoznak ki, az említett mosdófal-leolvadás mellett ilyen például az egyik képsor, amelyen egy nappaliban elered az eső, lelassul az egész világ. Esztétikailag gyönyörű élmény ez a szerhasználó számára is, de a tripeket ellenpontozzák a kórházi képek: a „kijózanító” gyógyszer hatására magát összehányó-ürítő főhős és egy félholt, sebekkel teli nő az OPNI-ban kellőképp elrettentik azokat, akiknek az érzékien szép szürreális víziók vagy a felpörgetett szexuális aktusok miatt esetleg megtetszett volna a drogkultúra. Herendi Gábor pedig még a tű minden egyes beszúrását is olyan kellemetlenül közelről, émelyítő színvilágú képeken mutatja be, hogy a nézőre inkább a rosszullét jön rá, nem a „hernyózási kedv”.

A Toxikoma tehát pazarul, hatásosan megrendezett film, Herendi apait-anyait beleadott az audiovizuális megvalósításba, ezen a téren minden korábbi alkotását maga mögé utasítja a legújabb mű. Persze jó karakterek és történet nélkül pusztán kísérleti filmről beszélnénk, ám a Toxikoma ezeknek sincs híján, ha ezen a fronton több mindenbe bele is lehet kötni. Életrajzi történeteknél, főleg, ha még él az, akiről szólnak ezek a történetek, fennáll a veszélye annak, hogy túlidealizálják az alanyt. Szerencsére ezt éppen Szabó Győző karaktere esetében sikerült elkerülnie az alkotóknak. Az igazi Szabó bevallása szerint Csernus tanácsára tényleg mindent kiírt magából, nem színezett ki semmit, nem kendőzte el negatív tulajdonságait, nem próbált meg mártírt csinálni önmagából. Ennek következtében azonban a film cselekményének egy pontján, nagyjából a középső fontos fordulatot követően Győző meglehetősen unszimpatikussá válik, sőt a hőséből a negatív hős pozíciójába kerül, és mintegy antagonistaként ő kényszeríti arra „ellenfelét”, Csernus doktort, hogy fejlődjön a jelleme, a sajátja ellenben stagnál az egyik utolsó kulcsjelenetig.

Nem arról van szó, hogy Szabó karakterét elrontották, sőt, de kellőképp radikális döntés volt az említett hangsúlyeltolódás ahhoz, hogy ismét csorbuljon a Toxikoma úgynevezett „közönségfilm-jellege”. Dramaturgiai szempontból csak azért gond ez az egyébként merész és zseniális (amúgy ideiglenes) váltás, mert könnyen lehet, hogy a nézőt jobban elkezdi érdekelni a hűvös, tárgyilagos, de az egyik ápolónőbe, Évába (Török-Illyés Orsolya) szerelmes, gyengéd érzelmeit kifejezni képtelen terapeuta, mivel rajta látja a pozitív irányú változás lehetőségét, míg az önmagát lázadónak beállító, valójában bunkón viselkedő és bomlasztó Győzőről ez nem mondható el az utolsó nagy fordulatig. Ez a radikális váltás tehát működik, de biztosan lesz olyan befogadó, akinek nem fog tetszeni, nem tud majd mit kezdeni vele, mivel az első egy órában még Szabóval, és nem annyira Csernussal azonosult.

Csernus Imre karaktere pedig kissé túlidealizáltnak hat. Vitathatatlan, hogy a pszichiáter saját tapasztalataiból merítő módszerével, szigorú stílusával sokakat felrázott és kisegített a gödörből, valamint könyvei evidenciának tűnő, éppen ezért valójában sokszor észre sem vett rossz berögződésekre, káros életrutinokra és élethazugságokra hívják fel az olvasó figyelmét. Médiaszereplései miatt persze joggal kételkedhetnek sokan szakmai hitelességében, hiszen a televíziót és a bulvárt nem annyira gyógyításának metódusa, eredményei, hanem a felszíne, a doktor arrogáns stílusa és nyersessége érdekelte, amíg szenzációszámba ment, amíg ennek alapján celebként tudta kezelni. A Toxikoma alapvetően komplex figuraként mutatja be őt, mégis túlértékeli jelentőségét, már-már látnoki képességű messiásként ábrázolja, aki szemben áll a megcsontosodott egészségügyi rendszerrel, aki forradalmat hoz a függők gyógyításába, illetve inkább csak kezelésébe, mert hangsúlyos a filmben és Szabó Győző könyvében is, hogy az addikcióból kigyógyulni nem lehet, csak el tud jutni a páciens arra a szintre, hogy hosszú távon tiszta maradjon.

Ezt leszámítva Csernus még Győzőnél is izgalmasabb karakterré érik dramaturgiai szempontból, és bár Molnár Áron is szép munkát végez a főhős szerepében – még ha kinézetét és hanghordozását tekintve nem is ő volt a legmegfelelőbb választás Szabó eljátszására –, Bányai Kelemen Barna még őt is felülmúlja. Bányai nemcsak külsőleg hasonlít a híres pszichiáterre, hanem teljesen át is lényegült hősévé. Hálás feladat persze Csernust alakítani, hiszen a média is éppen egyéniségének azt a részét domborította ki, amely egyszerre vonzó és taszító, karizmatikus és groteszk. A Toxikomában nyilvánvalóvá válik, hogy ez csak egy póz, egy maszk, amelyet talán a kelleténél tovább hord, főleg, ha az Évával való kapcsolatára tekintünk. Amellett, hogy hoz egy megkérdőjelezhető döntést a cselekmény egyik csúcsjelenetében, leginkább a Török-Illyés Orsolya által szokás szerint remekül eljátszott ápolónő iránt érzett szerelme mozdítja ki magát Csernust is a komfortzónájából, ez segít előhozni az arrogáns, távolságtartó és kegyetlen doktor álarca mögül az érző embert.

Szabó Győző és Csernus Imre párharca, kapcsolatának alakulása is elsősorban utóbbi jellemfejlődése miatt érdekes, ezért is lép elő a játékidő második felében kvázi főhőssé, akinek adaptálódnia kell előbbi átvitt értelemben is toxikus környezetéhez, amelyet a pszichiátrián teremt meg. Herendi Gábor és alkotótársai jól kibontották, fokozatosan építették fel ezt az ambivalens viszonyt. Ám egyrészt azt nem igazán sikerült megmutatni, hogy a két ember között barátság szövődik, sőt Győző kvázi megbocsáthatatlan bűnt követ el, Csernus legérzékenyebb pontjára tapint, amelyért minimum egy maflás jár, nemhogy baráti kéznyújtás, ami egyébként a cselekmény során nem történik meg, csak egy valódi, Szabóval és a doktorral készült fotó formájában értesülünk arról, hogy ez a két ember tényleg jóban lehet a mai napig. Másrészt mind Győző drogfüggősége, mind a Győző–Csernus-kapcsolat bemutatása túlragozottnak hat, azaz sok az ismétlés, illetve néhány jelenetet akár ki is lehetett volna vágni, de legalább rövidítésre szorulnának. Azaz nem indokolt a kétórás játékidő, amely bár elillan, mert két kellőképp markáns, izgalmas személyiség és jó pár emlékezetes képsor, valamint a kiváló audiovizuális megvalósítás beszippantják a nézőt, azonban így is olyan érzésünk lehet, hogy ugyanazokat a köröket futják hőseink, de nem mozdul előre a cselekmény.

Összességében meglepően jó és jól kidolgozott film a Toxikoma. Azért meglepő, mert promóciójában inkább közönségfilmnek állították be, de annál sokkal merészebb, sokkal többet „bevállal”, ahogy Csernus Imre mondaná. Nem ez a valaha készült legjobb drogfilmek egyike, nem is feltétlenül többszörnézős alkotás, azonban hibái ellenére is az utóbbi évek kimagasló, emlékezetes magyar filmjei között tarthatjuk számon.

A film adatlapja.