dunszt.sk

kultmag

Anyaság-horror

Az kétségtelen, hogy nagyon ritkán látni olyan filmet a mozikban, mint amilyen Valdimar Jóhansson izlandi rendező első alkotása, a Bárány. Érezhetően megvolt az elképzelés, a vízió, azonban a sok-sok izgalmas adalékból mégsem tudott koherens egészet gyúrni az északi filmes.

A kortárs film egyik legfelismerhetőbb tendenciája, hogy milyen mértékben nőtt meg azon horrorfilmek száma, amelyek valamely társadalmi problémára hívják fel a figyelmet, esetleg pszichológiai jelenségeket tematizálnak. Ezen filmek halmazára szokás a poszthorror kifejezést használni, a megnevezést azonban többen is pontatlannak tartják (legújabb könyvében például Lichter Péter is bírálja a terminust), hiszen egyrészt a mély tartalom még nem tesz egy filmet a horror műfaján kívülivé, másrészt azért a korábbi évtizedekben is bőven készültek olyan darabok ezen zsáneren belül, melyek szintén hasonló témákat, vagy ami még fontosabb, hasonló módon és mélységben dolgoztak fel. Nevezzük bárhogyan is ezeket az alkotásokat, az tény, hogy Ari Aster, Jordan Peele vagy Robert Eggers (és a sor még folytatható) munkái új utakat jelöltek ki a korunk filmjében. Ezen az ösvényen lépdel Valdimar Jóhansson is, igaz, igen sok műfajjal kísérletezve: a Bárányban a (folk)horror mellett a pszichothriller és a melodráma elemeivel is jócskán találkozunk, mindezt pedig egy igen abszurd humor is kíséri.

Azért volt szükség erre a némileg hosszúra nyúlt bevezetőre, mert Jóhansson mozija bizony nem adja könnyen magát. Ám az értelmezés (kísérlete) előtt vázoljuk fel néhány mondatban a cselekményt. A festői szépségű izlandi vidéken találkozunk Mariával (Noomi Rapace) és Ingvarral (Hilmir Snaer Gudnason), akik állatokat tartanak, művelik a birtokukat. Egy nap azonban különös jövevény zavarja meg az idillt, egy félig ember, félig bárány kicsiny jön a világra, akit a pár elkezd saját gyerekeként nevelni. Kisvártatva érkezik majd meg Ingvar testvére, aki külső szemlélőként furcsa szemmel nézi a különös család mindennapjait. Eközben pedig az anyabárány mindvégig megpróbálja visszaszerezni kicsinyét.

Azt mindenképpen a film javára kell írni, hogy gondolkodásra bírja a nézőt. Egyszerűen annyira abszurd az alaphelyzet, mellyel a rendező már a film elején konfrontál, hogy a befogadó akarva-akaratlanul is elkezd gondolkodni. Vajon ez tényleg megtörténik? Esetleg a pár csak ilyennek képzeli a bárányt? Vagy valamilyen természetfeletti erő bújik meg a háttérben? Kicsit mindegyik, de igazán egyik sem, a Bárány fő hibája az, hogy bár számtalan értelmezési lehetőséggel eljátszik, valójában egyiket sem tudja konzekvensen végigvezetni. A két legkézenfekvőbb interpretációra már az olvasók is rájöhettek a szinopszisból. A Maria név, a bárány motívuma könnyen utalhat arra, hogy itt a Biblia valamiféle parafrázisát látjuk majd. Maria karaktere, személye érdekesen változik meg Jóhansson filmjében, hiszen bár a szerető anya archetípusát itt is megkapjuk, a jóság bűnnel szennyeződik be, ugyanis a nő ellopja a kisdedet. Az anya szerepének kulcsfontosságú mivoltára utal Noomi Rapace személye is. Mindig fontos alkotói gesztus, mikor egy alapvetően helyi színészekből álló szereplőgárdába bekerül egy nemzetközileg is ismert sztár (még akkor is, ha Rapace szintén északi származású). A rendező célja ilyenkor, hogy a néző rögtön értse, ki a történet legfontosabb szereplője.

A bárányt ellopva tehát az anya, a pár, és ebben a keretrendszerben nyugodtan fogalmazhatunk általánosan, az ember a saját problémáira kívülről keres megoldást, kutatja a messiást. Más értelmezésben viszont éppen, hogy Istent játszik, hiszen a természettől tulajdonítja el azt, amire szüksége van. És a másik félnek ebbe nincs beleszólása, azonban szimbolikus, hogy a kisded egyetlen esetben kap döntési lehetőséget, és bár akkor sem egyértelműen szabad, a körülmények befolyásolják, mégsem az emberrel tart, a leszámolás pedig nem kerülhető el.

Jóhansson remekül épít arra, hogy a mondák világa micsoda zsigeri szorongást és félelmet vált ki a nézőből. Egyrészt azért, mert ezek a történetek a modern ember számára már sokszor ismeretlenek, másrészt viszont épp amiatt, mert nagyon ismerősek. Ám a tudattalan szintjén, olyan mélységben, mellyel már nem akarunk szembesülni. A film akár két hitrendszer ütközéseként is értelmezhető (és ebben az esetben megkerülhetetlen a párhuzam Ingmar Bergman Szűzforrás című klasszikusával), ezen nézőpont szerint az emberpár a kereszténység megtestesítője, míg a bárányok képviselik a természettel organikusabb kapcsolatot ápoló pogányságot.

Érezhető tehát, hogy Jóhanssonnak temérdek elképzelése volt, de a Bárány azon elsőfilmek sorát erősíti, amikor a rendezőben még nincs meg a kellő arányérzék, hogy az alkotói ambíciójából működőképes egészet tudjon alkotni. Mert hiába a sok-sok gondolat, a film igazán nem mond semmit, legalábbis semmi olyat, amely bármilyen szinten új vagy izgalmas volna az említett tematikák terén.

Illő megemlíteni, hogy az izlandi rendező egyik mestere a szarajevói iskolában Tarr Béla volt (aki producere is a filmnek), de ehhez nem is kell Jóhansson életrajzát olvasnunk, mert a Bárányban szép számmal felfedezhetőek a Tarr-ra jellemző stílusjegyek. A hosszú snittek, a szimbolikus táj, a bűn központi motívuma, mind-mind jellemzőek a magyar rendezőre, ám míg a komótos tempó Tarrnál a gondolatiságot szolgálja, itt megmarad egyszerű stíluseszköznek. Tarr filmjeiben ugyanis az idő önmagába visszaforduló, kiutat sosem kínáló spirál, kelepce, ami fogva tartja a szereplőket. Ennek érzékeltetésére szolgálnak a végeláthatatlan snittek, Jóhansson azonban csak átveszi ezt a fogást, nem adaptálja azt saját filmjére.

Nagy szerencséje viszont, hogy az izlandi táj annyifajta jelentéssel bír, hogy azt szinte elrontani sem lehet. Az ország filmművészete erősen épít a természetre, bár azért azt itt el kell mondani, hogy szűk minta alapján állapíthatjuk meg ezt, hiszen nagyon kevés izlandi film jut el hozzánk. A pár évvel ezelőtti fesztiválkedvenc Madárkák jutott eszembe, ami egy egészen más jellegű alkotás, egy felnövéstörténet, stílusában azonban kísértetiesen hasonlít Jóhansson mozijára, ott is fontos szerepet kap a monumentális, sokszor félelmetes táj, illetve a naturalizmus. A Bárány esetében a környezet azt reprezentálja remekül, hogy az ember mennyivel hatalmasabb erőkkel szemben hiszi magát mindenhatónak, pedig valójában a legapróbb porszem a gépezetben.

Az itt-ott megbicsakló tartalom mellett azt el kell ismerni, hogy a film kivitelezése nagyon igényes. A képek gyönyörűek, a színészek hozzák, amit kell, a korábban ismertetett okok miatt nyilván Noomi Rapace-on volt a legnagyobb súly, ő pedig jelenlétével uralja is a filmet, igaz, nem kapott árnyalt karaktert, ám amennyiben a filmbéli Mariát szimbólumnak tekintjük, ez bocsánatos bűn.

A Bárány tehát végső soron olyan alkotás, amely bár tele van jó ötlettel, inkább egy kihagyott lehetőségként, valaminek az ígéreteként könyvelhető el. Ettől függetlenül azonban némileg több rutin birtokában mindenképpen érdemes lesz majd figyelni Valdimar Jóhanssonra a későbbiekben.

A film adatlapja.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket