Anna Weyant a női lét megaláztatásait viszi vászonra

A huszonhat éves művész képeinek alanyait a mindennapok fényében festi meg – amint épp szívfájdalommal küzdenek, edzenek, a melltartó tömésével bajlódnak, idegennek érzik arcukat, amint rápillantanak egy kirakat mellett elhaladva. Ők is – mint annyian a fiatal lányok között – különleges figyelmet fordítanak megjelenésükre, belső világukat pedig mélyre temetik.  

A festményén elegánsan bort iszogató lány azt üzeni, minden rendben. Weyant szándékosan az – ahogy ő nevezi – „alacsony tétű traumákat” festi meg, melyek együtt járnak a serdülő női élettel. Épp ezért azonosulnak olyan sokan a vásznak alakjaival, származástól függetlenül. Weyant csodálatra méltó technikája elválaszthatatlan alanyaitól: fényes kompozíciói emlékeztetnek a holland aranykor mestereire és a 20. századi testes és szürreális festőkre, mint Balthus és John Currin. Weyant szemein át nézve ezek a témák nyugtalanítóak.

Weyant elmondta, hogy abban az életkorban, mikor ezeket a tapasztalatokat átélte, nem volt még elég eszköze és tudása ahhoz, hogy vászonra vigye őket. A kanadai festő idilli gyerekkorában nem sok helye volt a művészetnek, mégis ez az időszak inspirálja mai munkásságát leginkább. Festészetet tanult, még a hagyományos kínai festőművészettel is megpróbálkozott – hét hónapot töltött Hangcsou festőakadémiáján, aminek végül a nyelvi akadályok áthidalhatatlansága vetett véget.  

Weyant elért arra szintre, mikor saját, eladósorba került munkáival találkozik. „Azokat a dolgokat, amelyeket tíz hónappal ezelőtt 2000 dollárért adtam el, sokkal, de sokkal többért árulják. Nehéz nem úgy érezni, hogy bizonyos értelemben elárulnak, mert úgy érzem, feladtam egy nagyon intim dolgot. De ezt pénzért cserébe tettem, így… nem tudom” – mondta. „Itt van ez az új jelenség, hogy eladom magam, vagy eladok valami számomra nagyon fontosat, ami aztán részvényekké és valutákká válik, nekem pedig semmi uralmam fölötte. Ez új okom a szorongásra.”

Weyant tisztában van vele, hogy ez csak folytatódhat. Igyekszik azonban megtenni, amit tud, és ebben csapata is segítségére van. Alaposan átgondolják, milyen helyekre kerüljenek művei. A Blum & Poe galéria nem árulta el, milyen hosszú Weyant műveinek várólistája, de annyi sejthető, hogy a festő népszerűsége megkívánja a várólista létezését. „Tekintettel a tehetségére, világszerte sok nagy gyűjtő keresi munkáit” – nyilatkozták diplomatikusan.

Mai legjelentősebb inspirációjának a Lifetime kábelcsatorna filmjeit vallja. „Hihetetlenül problematikusak, de lebilincsel a fehér Amerika furcsasága. Minden alkalommal ugyanúgy vezetik fel őket. Mindig egy nővel nyitnak, aki egy pohár bor mellett ül, és aztán felbukkan egy gyilkos” – mondta.

Fehér nőként, mondta, az elmúlt évet azzal töltötte, hogy belegondolt privilégiumába, festményeinek „komolytalanságába”, és a festői létbe általában. Nyitni akar az Amerikát szennyező felnőttkori problémák felé, maga mögött hagyni a fiatalkor nehézségeit. Az egyik legújabb képe például az Amerikai pszichó egyik jelenetét kelti életre. „Úgy érzem, hogy belemártottam a lábujjamat ezekbe az új témákba, és a víz túl forró volt, szóval csak ki akarom találni a legjobb módszert a megközelítéshez” – mondja. „Szóval körbejárom a határait. És remélem, hogy eljutok oda.”

Az eredeti cikk itt olvasható.