„Tizennyolc évesen még abban a hitben éltem, hogy feleségem lesz és gyerekeim”

Könnyű rákapni a színházi neveléssel foglalkozó emberekkel való beszélgetésre: van bennük valami elemi támogató ösztön, érdeklődők és még a bődületes baromságaidba sem nyomják bele az orrod. Márton Gábor Csaba ráadásul szerény, közvetlen és őszinte – afféle jóember-típus. Mindeközben a mértéktagadó lapok vájtszemű publicistái szerint ő lehetne az egyike „a normalitás ellen törő, agresszív LMBTQI-lobbinak”, ráadásul azon belül is abból a fajtából való, akik „az iskolákba benyomakodva buzították el de genere egészséges gyermekeinket mindaddig, amíg éber törvényhozóink ennek elejét nem vették”. „Ezt még az sem mentheti, hogy a MáSzínházban fogyatékkal élő színészekkel dolgoznak együtt olyan témákban, amelyekben a másságuk miatt a társadalom perifériájára került emberek szerepelnek. Sőt! Pláne sőt! Ilyenekre használni fel jóravaló embereket, balsors, kiket régen tép!”

Első alkalommal a dinamikusan fejlődő és növekvő Nyitott Kör társulat egyik színházi nevelési előadásán[i] találkoztam veled 2015 körül. Miért jöttél el tőlük két évvel később?

Akkor már harmadik éve kapcsolatban voltam a MáSzínházzal, amelynek a vezetői, Bakonyvári Ágnes és Bakonyvári Kriszti, emberileg nagyon fontosak lettek számomra. Ezen túl más dolog az, amikor beosztottként dolgozol egy társulatban, ahol egy-egy ötleted kap teret, és egészen más, amikor vezetőségi tagként kerülsz döntési helyzetbe. A MáSzínházban megkaptam ezt a lehetőséget. A távozásom legfontosabb oka azonban az, hogy abban az évben több mint száz színházi nevelési előadást játszottam. Egy prózai vagy zenés darabot sem könnyű ilyen sűrűn előadni, egy színházi nevelési előadásban ráadásul még a diákokra is figyelsz. Az ehhez szükséges kíváncsiságot egy ilyen feszített menetrend mellett képtelenség megőrizni. Legalábbis nekem nem sikerült. Év végére ki is égtem.

De ekkor még nem mentél vissza a MáSzínházba.

Harmincévesen még éppen belefértem az Európai Önkéntes Szolgálatba, amit nem szerettem volna kihagyni.

Az micsoda?

Ha még nem múltál el harmincéves, az EU megfinanszíroz számodra egy három hónaptól egy évig terjedő időszakot egy civil szervezetnél, ahol önkéntesként dolgozol: kapsz lakhatást, kajapénzt és valamennyi költőpénzt. Így voltam kint egy évig Írországban egy közösségi cirkusznál.

És az mi?

A közösségi cirkusz eredete a szociális cirkusz volt, amit elsősorban a Cirque du Soleil tett ismertté Cirque du Monde néven az 1990-es években. Ez a kezdeményezés a cirkuszt arra használja, hogy az iskolai képzésből anyagi/családi okokból kieső gyerekek számára sikerélményeket adjon egy olyan dologban, ami ráadásul kifejezetten cool. Ez megtanítja őket arra, hogy ha kellő mennyiségű munkát fektetnek bele valamibe, számukra is elérhetőek eredmények. Ezt a módszertant azóta többek között menekültek kapcsán is alkalmazzák. A közösségi cirkusz annyiban más, hogy ennek nincsen meg dedikáltan a szociális érzékenysége. Ahol én voltam, ott másfél évestől hetven éves korig voltak résztvevők, őket ismertettük meg a cirkuszi diszciplínákkal elméletben és gyakorlatban is.

A színház vagy a pedagógia vonzott inkább a színházi nevelés felé?

Kiskoromtól kezdve tanár akartam lenni, ötödikes koromra már a saját tanári szignómat is kitaláltam. Hetedikesként-nyolcadikosként pedig mesemondó versenyekre jártam, és a magyar tanárom bíztatott, hogy menjek drámatagozatra. Nem tartom magam igazán jó színésznek, és a tanárok részéről is volt ilyen visszajelzés, viszont mindig kaptam megerősítéseket is, ezért folyamatosan billegtem, hogy csak hobbiként foglalkozzak színészettel, vagy mindent erre tegyek fel. Harmadikos voltam a Nemes Nagy Ágnes felnőtt színészképzésén, amikor Gyevi-Bíró Eszter gyakornoknak hívott a Trafó beavató programjába. Ekkor kezdtem el komolyabban ismerkedni a drámapedagógiával és a színházi neveléssel, ami jó találkozásnak bizonyult: a pedagógusi és a színházi énemnek is megfelelt. Emellett eddigre az is világossá vált számomra, hogy az önmagában nem érdekel, hogy kiálljak, lejátsszak egy előadást és megtapsoljanak érte. Ennél sokkal izgalmasabb volt, amikor egy-egy előadás után vagy akár közben beszélgethettem a nézőkkel.

Hogyan jött és mit adott számodra az ELTE Interkulturális Pedagógia és Pszichológia MA Szakja?

A leírás alapján izgalmasnak tűnt, noha eleinte volt bennem némi kétség, mennyiben lesz büfészak. Kiderült, hogy nagyon nem az. Mind a színházi, mind a színházi nevelési gondolkodásomat nagyban meghatározza, amiket itt tanultam. Ezen kívül itt lépett be életem harmadik fontos szegmense: a különböző sérülékeny csoportok képviselete. Kétségtelen, hogy ehhez saját melegségemnek is köze van. Persze nem a semmiből jött ez a fajta elhivatottság: már Miskolcon is volt rá példa, hogy az általános iskolában minden ok nélkül belekötöttek egy cigány osztálytársamba, én pedig kiálltam mellette. Az ELTÉ-n állt össze számomra, hogy színházon keresztül olyan csoportokhoz tartozó emberek történeteivel szeretnék foglalkozni, akiknek van valamilyen adottságuk, ami miatt rendszeresen hátrány éri őket.

Számodra mennyire volt könnyű vagy éppen nehéz a melegségeddel való találkozás/ráébredés?

Nem volt egy békés történet. Tizenöt évesen kezdtem el azon gondolkodni, hogy minimum biszexuális vagyok, de ezt akkor igyekeztem elhessegetni magamtól. Egyetlen meleg embert sem ismertem Miskolcon, és még nem voltak elérhetőek a netflixes sorozatok, amikben minimum egy homoszexuális karakter feltétlenül szerepel: ekkor még szenzációnak számított Hoffer Misi melegsége a Barátok köztben. Nálunk irodalma sem volt a témának, ezért nagyon nehéz volt bármit is megtudnom róla. Tizennyolc évesen még abban a hitben éltem, hogy feleségem lesz és gyerekeim. Ezt akkor engedtem el, amikor húszévesen Budapestre kerültem, és rájöttem, hogy ezt az egész dolgot rendbe kell, hogy tegyem magamban. Ez viszonylag hamar sikerült, ami után elmentem aktivistáskodni: például egy ideig a Háttér Társaság meleg lelkisegély szolgálatánál voltam, és akkor kezdtem el önkénteskedni a Melegség és Megismerés Programban is. Mindezzel persze nem csak másokon, de magamon is segítettem.

Hogyan fogadta a közvetlen környezeted a melegségedet?

A családom nem ütközött meg rajta, egyetlen kivétel a bátyám volt, aki hivatásos katonaként végzett. Tudni kell, hogy viszonylag túlsúlyos gyerek voltam, és mindmáig nem tudom, hogy a bátyám vajon már korábban is utálta a kövéreket és a melegeket vagy miattam kezdte el gyűlölni őket. Egy ideig küzdöttünk egymással és ezzel a történettel, ráadásul volt, amikor úgy tűnt, rendeződik kettőnk között a dolog, mígnem az egyik karácsonykor kiderült, hogy nagyon nem. Ennek öt éve, azóta nem beszéltünk egymással. Amúgy pedig mázlim volt, mivel a baráti köröm teljes mértékben elfogadta a melegségemet. Igaz, színházi közegben ez nem nagy truváj. Informatikusként már nehezebb lett volna.

Hogy-hogy? Az informatikusokhoz számomra nem a (melegektől borzadó) férfivirtus képe kapcsolódik.

Pedig a technológiai érdeklődés miatt az egy sokkal maszkulinabb közeg. Van ismerősöm, ezért tudom. De ezt is lehet fokozni: januárban elkezdtem asztalosnak tanulni. Csodálatos, hogy mindenre van egy puncis hasonlatuk!

Ott például tudják rólad?

Úgy vagyok ezzel, hogy tüntetőleg természetesnek veszem. Sőt, ha valakivel például a párkapcsolatomra terelődik a szó, egy kicsit még rá is teszek. Nem élek a magyar nyelv adta lehetőséggel: nem azt mondom, hogy a párom, hanem azt, hogy a barátom.

És például együtt nevetsz az asztalos növendékekkel a meleg vicceken?

A jó vicceken igen. Ha valakinél viszont azt érzem, hogy a jelenlévőket a melegség ellen akarja hangolni, azt nem hagyom annyiban. Erre egyébként az egyik tanár részéről az egri egyetemen[ii] is volt példa. Olyan szempontból pedig nem teszek különbséget meleg vicc, szőke nős vicc, cigányozós vagy zsidózós vicc között, hogy mindegyiknél ugyanúgy szóvá teszem, ha egy bizonyos határt átlép. Lehet, hogy neki vicces, de másnak ez az élete.

A jelenlegi pályád középpontjában a MáSzínház áll, amelynek te vagy az egyik vezetője. Foglalkozásokat tartotok értelmi fogyatékos emberek számára, inkluzív színházi előadásaitok futnak repertoáron és több színházi nevelési előadást is létrehoztatok, fenntartotok. Hol ért össze a a MáSzínház története a tieddel?

2005-ben kísérletként indult a dolog: egy gyógypedagógus és egy drámapedagógus elkezdtek foglalkozásokat tartani, eleinte négy tinédzsernek. 2014-ig ez voltaképpen egy színjátszó csoport volt. 2015-ben találta ki Bakonyvári Ágnes, hogy csináljunk előadást diákoknak, amiben olyan fogyatékkal élő színészek is játszanak, akik segítséggel akár színházi nevelési helyzetekbe is bele tudnak lépni. Ekkor érkeztem oda színészként, és jött létre egy előadás, amiben négy fogyatékkal élő és négy ép játszott együtt – amiről kiderült, hogy az elképzelés és az arány is jól működik. Ezután csinált Ágnes velem egy színházi nevelési monodrámát a Leszámolás velem című regény alapján, ami egy meleg fiú belső történetét meséli el. De ez nem sikerült igazán jól.

Miért nem?

Egyrészt nagyon nehéz egy monodrámát elvinni, amihez szerintem színészileg kevés voltam. Illetve Ágnes azt gondolta, hogy nekem még mindig kell valami, ahol ki tudom csatornázni a melegségemet, közben pedig nem éreztem benne kényelmesen magam. Éppen a témában való érintettség miatt ugyanis azt szeretem, amikor erről nem egy szerepen keresztül, hanem konkrétan tudok beszélni. A színházi nevelési munka és maga a MáSzínház igazán 2017-ben indult be: ekkor készítettünk egy közös előadást az akkori Komód Színházzal (mostani Hököm Színpad), és akkor csináltuk meg a cigány tematikájú előadásunkat is, a Carlót. Addigra megtanultunk pályázatot írni és reputációnk is lett.

Ha a MáSzínház inkluzív előadásaiban és a színházi nevelési előadások nagy részében is jelen vannak értelmi fogyatékos színészek, akkor ugye nem igaz a Baltazár Színház önmeghatározása, ami szerint ők „az egyetlen olyan színtársulat hazánkban, amelynek tagjai értelmi sérült színészek”?

Abból a szempontból igaz, hogy ők megtehetik, hogy professzionális tréningekkel és fizetésekkel fenntartanak egy állandó társulatot. Nálunk ezzel szemben projektek vannak, és a fogyatékkal élő résztvevőknek tartott foglalkozásokkal indult minden. Ezekből nekünk sokkal több van, mint a Baltazárnak. Nálunk ez úgy működik, hogy ha a foglalkozások során valaki kitűnik és ehhez akár a társulaton belülről, akár kívülről rendezői ambíció is társul, akkor születik egy előadás, amiben az a tehetséges lány vagy fiú játszik. Majd jönnek a következő foglalkozások az esetleges következő tehetségekkel.

A Baltazár Színház azt kommunikálja, hogy nem akarnak direkt módon érzékenyíteni: egyszerűen csak jó színházat akarnak csinálni, amelyben, az ő esetükben elsősorban/kizárólag értelmi sérültek játszanak[iii]. Ti ezzel szemben a befogadói oldal felől éppen a társadalmi érzékenyítést hangsúlyozzátok. A társulatiságon túl ez a lényegi különbség köztetek? 

Nem sokat tudunk egymásról, de az alapján ezekben éppen nem különbözünk számottevően. Mi is arra törekszünk, hogy jó színházi előadásokat hozzunk létre, és az érzékenyítés nálunk sem direkt módon történik: nincs olyan színházi nevelési előadásunk, ami a fogyatékosságra fókuszálna. A legutóbb készült előadásunkban, a Különösben is szerepel egy Down-szindromás színésznő, Demeter Orsolya, és ott például az érzelemtudatosítás kérdéseivel játszunk 8-9 éves nézőkkel: miért kezdünk el egyre nehezebben beszélni az érzéseinkről, ami kiskorunkban még természetes volt.

Akkor mik a különbségek?

Elek Dórának, a Baltazár vezetőjének van egy ideálja, amit a francia színházi világból hozott. Ott a fogyatékkal élő emberekkel való színházcsinálásnak és a befogadásnak eleven a kultúrája: olyannyira természetes, hogy a színész például Down-szindrómás, mintha tudomást sem vennének róla. Mi viszont úgy vesszük a fogyatékkal élő játszóinkat, hogy az értelmi fogyatékosság az egyik tulajdonságuk. Ahogy én kopaszodom, neki, teszem azt, 69-es az IQ-ja. Nálunk egy-egy fogyatékkal élő figura egyszerűen csak ott van a történetekben, vagy akár részt vesz a színházi nevelési foglalkozásokon is, ahogy a hétköznapi életben is vannak körülöttünk, velünk ilyen emberek. 

A tipikus fejlődésű és az értelmi fogyatékos színészek aránya az, ami talán még látványos különbség. A Baltazártól én eddig olyan előadásokat láttam, amikben legfeljebb 1-2 ép értelmű színész játszik 8-10 sérült játszó mellett[iv]. A mi inkluzív színházi előadásaink kulcseleme az arány, ami minden esetben körülbelül kiegyenlített. Azért gondoljuk ezt működőképesnek, mert így többeket is látsz a színpadon, akikkel, szintén tipikus fejlődésű emberként könnyebben tudsz azonosulni. Látsz tőlük egy mintát, ahogyan együtt dolgoznak a fogyatékkal élő játszótársakkal: például együtt nevetnek, vagy ha az utóbbi véletlenül hibázik, ő ezt jól reagálja le. Így lesz egy referenciapontod, akivel tudsz azonosulni, akivel együtt tudsz gondolkodni. Ez a színházi nevelésben kifejezetten hasznosnak bizonyult.

A fogyatékos színészek milyen súllyal vesznek részt az alkotómunkában?

Nekünk extrán fontossá vált, hogy igyekezzünk számukra minél többször és minél nagyobb beleszólási lehetőséget teremteni az előadásba. Túl azon, hogy az értelmi fogyatékos játszókkal is tréningezünk, végigcsináljuk velük a szerepelemzést is és a saját élményeiket is ugyanúgy hozzá tudják tenni a darabhoz. Ezért is szánunk a megszokottnál sokkal több időt a próbafolyamatra: legyen idő és tér, hogy a fogyatékos játszók is gondolkodhassanak a saját és a többiek szerepéről az előadás egészében. Ebben egy segítő is támogatja őket a próbákon. Ami egy egészen elképesztő dolog: képzeld el, hogy adva van egy ember, aki papíron egy 4 éves gyerek értelmi színvonalán áll, azonban 25 évet élt! Ez az időparadoxon ott válik látványossá, hogy noha az intellektuális képességei valóban gyermekiek, viszont a mozdulataiban és gesztusaiban megjelenik a mögötte lévő évek megéltsége.

Amivel még érdemes és érdekes lehet minket összevetni, az Jérôme Bel Sérült színház című előadása, amit néhány éve láthattunk a Trafóban. Abban az előadásban a fogyatékkal élő emberek civilként jelentek meg, akiknek az esetében már az élmény, hogy egyfajta esztétikumként nézhetem őket.  A mi esetünkben is fontos, hogy fogyatékos ember szerepel az előadásban, ám nálunk ő nem önmagát játssza (és nem is egy ép figurát), hanem egy speciális, általában[v] szintén fogyatékos karaktert. Ha úgy teszünk, mintha nem lenne fogyatékos, valami hamisság jönne létre. Ezt ugyanannyira fontos róla tudni, mint azt, hogy ő nem csak ennyi.

Ha már a viszonylag jó támogatottságról beszéltünk, a MáSzínház egyik vezetőjeként, kommunikációs munkatársaként, színészeként, rendezőjeként és foglalkozásvezetőjeként te például megélsz ezekből a munkáidból?

Önmagában nem: mellette néha futárkodom, különféle külsős foglalkozásokat tartok: tréningeket etika tanároknak vagy épp egy-egy konferencián, dráma alapú kutatásokban veszek részt, illetve a Bátor Táborban is önkénteskedem, és mostanra szakértőként is szoktam velük dolgozni, így onnan is jön egy kis pénz.

A MáSzínház hívószavai közül vannak, amelyek kisebb-nagyobb mértékben ismertek és elismertek: elfogadás, partnerség, közösség, élmény, színház. Ott van azonban a sokat emlegetett érzékenyítés, amit a magyar emberek egy jelentős része abnormális agymosásként ért, illetve nagyjából ugyanennek a körnek a számára a színházi nevelés céljaként megfogalmazott kritikai gondolkodás is provokáció.    

A kritikai gondolkodásba nekem az is beletartozik, hogy azt, akivel valamiben nem értek egyet, nem pakolom be valamilyen csomagba. A polarizálódásban ugyanis az a borzasztó, hogy már akkor megítélünk valakit, amikor kérdez: ezt biztosan azért kérdezed, mert hülye DK-s, fideszes, buzi vagy cigány vagy mit tudom én, mi vagy. Ennél sokkal komplexebbek vagyunk. Ha a világnézetekre gondolunk, számomra például alapvetés, hogy minden ember egyenlő, és azokkal az emberekkel érzem jól magam, akik ugyanezt gondolják. De ez nem jelenti azt, hogy ne tudnék normálisan elbeszélgetni olyasvalakivel, aki szerint például a cigányok ezért vagy azért kevésbé egyenlők.

Két példa jut eszembe erről a bizonyos általánosító csomagba pakolásról. Egy alkalommal, amikor egy programsorozaton belül éppen a cigányság iránt érzékenyítettünk egy jómódú budai középiskolában, volt egy srác, aki nagyon durván cigányellenes volt. Kiderült, hogy minden évben cigány emberek rabolják le a nagyapja kertjét. Végül sikerült eljutnunk oda, hogy nem ellenségként tekintett rám, mondván, hogy azokat az alakokat védem, akik kirabolták a nagyapját. Megértette azt is, hogy azért, mert ezek történetesen cigány emberek voltak, nem kell minden cigányt utálnia. De ennek a „fordítottja” is működik. Emberi jogi alapítványnál dolgozó ismerősöm mesélte, hogy egy projekt kapcsán más szervezetekkel dolgoztak együtt, szintén cigány tematikában. A megbeszélés után látta, hogy az egyik projektpartner olyan autóba száll be, aminek a hátsó szélvédőjén egy Nagy-Magyarország logó volt, mire ezt a partnert kitették az együttműködésből. De miért is ne lehetne valakinek egyszerre fontos Nagy-Magyarország és a cigányság helyzetének javítása?! Ráadásul ez éppen egy emberi jogi szervezetnél történik meg, ahol végképp nem kellene első blikkre szekértáborokba rendeződni.

A Melegség és Megismerés Program keretén belül ti pontosan azt csináljátok, amit a Pedofil-törvényként elhíresült jogszabály megtilt: a születési nemtől való eltérésre, illetve a melegségre érzékenyítetek/érzékenyítettetek középiskolás diákokat. Mit tudtok hozzátenni mindahhoz, ami ezekben a témákban amúgy is elérhető ismeret/vélemény?

Itt nem egy címkével vagy egy sorozatfigurával találkoznak a diákok, hanem egy eleven emberrel. Akitől bármit meg lehet kérdezni, vagy ha valaki úgy érzi, akár be is lehet szólni – és ezekre emberi válaszok és reakciók érkeznek. Legutóbb is elmondta valaki, hogy ő egyáltalán nem érti ezt a nem-semleges nevelést, és hogy miért kell úgy felöltözni a Pride-on, ahogy sokan teszik. Ezekkel kapcsolatban el tudom mondani a saját véleményemet, ami nem valamilyen képviseleti szervnek a kommunikációja. Mert mind az ellenzők, mind a támogatók részéről jelen van a polarizáltság, és csupán jelmondatok hangzanak el. Így esély sincs a párbeszédre. A FB pedig végképp totál alkalmatlan rá.

Milyen polarizált támogató kommunikációra célzol?

Engem a 444.hu szokott felcseszni. Gyakran ugyanazt csinálja, mint a kormánypárti sajtó, csak pepitában. Amikor lehülyézi például Novák Katalint, akkor mindazokat lehülyézi, akiket ő képvisel, akik őt támogatják, és beleáll egy értelmetlen adok-kapokba. A Mércében pont azt szeretem, hogy ők körültekintően és átgondoltan, nem pusztán vagdalkozva írják le, amit gondolnak.

Amúgy mi a baj ezzel a törvénnyel?

Nagy feszültségeket okoz sok emberben, bennem is. Közben pedig ez csupán egy politikai eszköz: bűnbakképzés. Kerestek egy csoportot, akit össze lehet kapcsolni valami nagyon rossz dologgal: a sok emberben eredendően meglévő ellenérzés mellett itt ráadásul még egy kalap (egy törvényjavaslat) alá is veszik a melegséget a pedofíliával. Ezzel olyan helyzetbe hoztak szülőket, tanárokat és diákokat, amikor félniük kell, ha a melegségről beszélnek. Ugyanis mivel a pongyola megfogalmazás miatt nem lehet pontosan értelmezni magát a törvényszöveget, így senki sem tudja, mikor süthetik rá, hogy megsértette a jogszabályt.

Értelmiségiként én éppen képes vagyok átlátni, hogy ez nem rólam szól, de most lett hirtelen egy csomó diák, akik sem információkat nem tudnak szerezni arról, hogy semmi baj nincsen azzal, hogy melegek, illetve nem tudják feldolgozni, hogy a központi narratíva szerint ők rosszak. Pillanatok alatt el lehet így jutni az internalizált homofóbiáig, amikor önmagadat gyűlölöd, vagy még rosszabb esetben az öngyilkosságig.

Mi lesz szerinted ennek a törvénynek a sorsa?

Azt gyanítom, hogy ezzel most mellényúltak, mivel szinte mindenkinek van meleg ismerőse. Ettől a dolog megítélése és kimenetele egészen más lesz, mint a migránsok elleni feszültségkeltésnél, akiket legfeljebb a híradóban láthattunk, illetve egyszer, amikor felvonatoztatták őket Budapestre, de nem engedték tovább.

Mindkét fél vagdalkozik a saját „evidenciájával”, de a tudomány jelen állása szerint egyszerűen nem tudjuk, hogy lehetséges-e melegségre szocializálni/nevelni valakit. Ha viszont ez így van, mégiscsak jogosnak tűnik annak a szülőnek a félelme, aki nem akarja, hogy a gyerekét az érzékenyítésen keresztül esetleg a homoszexualitás irányába tereljék.

A szexuális orientáció kérdése és kialakulása valahol egy nagyon egyszerű dolog: kire áll fel egy fiúnak és kire nedvesedik be egy lány. Persze be tudjuk magunkat csapni és akár éveken keresztül is bele tudunk ragadni valamibe, ami igazából nem jó nekünk. Na de nem a végtelenségig. Az egyik oldalról nézve szeretnék odáig eljutni, hogy ne legyen probléma, hogy valaki meleg. A jelenlegi itthoni helyzetből kiindulva pedig nem tudok olyat mondani, amitől ez kívánatos vagy pozitív dolog lenne bárki számára, akiből nem jön zsigerileg. Ugyan, miért érné meg bárkinek is „megtanulni”? Joghátrányba kerül például a házasságkötés és az örökbefogadás kapcsán, nem viheti el magával a kedvesét az iskolai bulikba, de még csak a kezét sem foghatja meg az utcán, a homofóbia miatt nem minden helyzetben van biztonságban, és még hosszan lehetne sorolni. Ez egy baromság: nincs olyan épeszű ember ma Magyarországon, aki önszántából meleg akarna lenni.

---

Jegyzetek

[i] Az angol típusú színházi nevelés célja (a MáSzínház előadásai is ebbe a kategóriába tartoznak) egy-egy fontos társadalmi/szociálpszichológiai jelenség megmutatása, és az arról való közös gondolkodás a nézőkkel. A színházi nevelési előadásokhoz interaktív feldolgozó foglalkozások kapcsolódnak, ezek megelőzik és/vagy követik az előadást, illetve akár az előadás alatt is történhetnek. 

[ii] Márton Gábor Csaba az Eszterházy Károly Egyetemen végezte el a BA szakot: mozgóképkultúrát tanult.

[iii] „A színház legfontosabb célkitűzése, hogy magas színvonalon hozzon létre előadásokat, és ezáltal bebizonyítsa, a sérült emberekkel kapcsolatos előítéletek átírhatók” – olvasható a honlapjukon.

[iv] A Baltazár Színház előadásainak nagy részében kizárólag értelmi fogyatékkal élő színészek játszanak. Ezek mellett vannak olyan produkcióik is, ahol leginkább egy-két vendégművész szerepel.

[v] Az ügyelő című előadásban Bagyura Gábor és Stark Ádám például képzeletbeli barátot alakított.