dunszt.sk

kultmag

A csend, amire vágytál

1.

„És ezt hogy szerezted” – kérdezte a Kriszti miután elnyúltam a kanapéján, és az ölébe tettem fejem. „Nem emlékszem” – mondtam neki. „Na, ne szórakozz velem” – mondta aztán. „Tényleg nem emlékszem, a műtőasztalon tértem magamhoz” – feleltem neki. „Vagy csak nem szeretnéd elmondani. De nem baj. Nincs ezzel semmi gond. Ha nem akarod elmondani, akkor nem kell elmondanod” – magyarázta. Arról a hegről volt szó, ami az orrom és az ajkam között volt. Egy bunyóban szereztem, a metszőfogam átlyukasztotta a számat. Ömlött belőle a vér. „Látod ezt a heget” – kérdezte, és a szeme melletti apró hegre mutatott. „Oké, nem akkora durranás, de ha csak fél centivel is mellé megy, akkor most nem látnék az egyik szememre” – mondta. „Szerintem majdnem mindenkinek van ilyen. Kisgyerekként szereztem. A lakásban fogócskáztunk a nővéremmel, és nem vettem észre az egyik ajtót, simán keresztülszaladtam rajta. A szüleink azt hitték, hogy ott helyben meghalok. Utána persze, jól lebasztak. Vagy látod ezt itt a lábamon?” – kérdezte. „Részegen leestem egy buliban a lépcsőről, és a szegély sarka beleállt a lábamba. Csak úgy bugyogott a vér belőle, és ez csak a kisebb para volt. Nem sokkal később az egyik fülemből is szivárogni kezdett a vér. A többiek teljesen összeszarták magukat, amikor megláttak, azonnal mentőt hívtak.”

„Mi volt tegnap este?” – kérdezte aztán. „Semmi extra” – mondtam neki, miközben cirógatta a fejemet. „A Gabi éppen szakított az egyik csajával, mert nem bírta elviselni, hogy csetelés közben kipontozott egy-egy betűt a trágárkodásokban, és mert szerinte magas volt a homloka. Amúgy nem volt rossz csaj. A Gabi totál kivolt miatta.” „Nem is tudtam, hogy ilyen finnyás?” „Ja, ha tudnád. Ennél volt már keményebb is. Egyébként egy dologban igaza volt, ha káromkodunk, kurvára káromkodjunk rendesen.” „Ennyi?” „Nagyjából ennyi.” „Oké, és?” „Hát átmentem, aztán amikor a Gabi felöltözött, talált a zsebében egy kis tiszta MDMA-t, úgyhogy azt útközben egy-egy pohár ásványvízzel elszürcsölgettük.” „Hova mentetek?” „Felújították a Találkát, most tartották a nyitóbulit, nem akartunk kimaradni belőle, szóval elsétáltunk oda.” „És? Mitől voltál úgy szétcsapva reggel?” „Hát, ami utána történt, azt én se nagyon értettem már. Találkoztunk néhány csajjal, akik halálosan megörültek nekünk, azt mondták sokat hallottak már rólunk, és a kezünkbe nyomtak egy zacskó kokót, és velünk akarták felszívni. Mondták, hogy menjünk fel a mosdóba.” „És?” „Hát, felszívtuk.” „És?” „Hát nem tudom. Hidd el, ha emlékeznék, elmondanám. Gondolom, majd valamikor bevillannak az emlékek.”

A csajokról aztán nem is kérdezett. Ez kicsit furcsa volt, csodálkoztam rajta. „Mi lett a pasijaiddal” – kérdeztem tőle. „Meguntam őket.” „Ki volt az utolsó faszid?” „Egy idióta. Nem is tudom, miért lógtam vele. Az még nem is zavart volna, hogy folyamatosan kefélt mellettem egy másik csajjal, tök béna csajjal, nyilván, de közben halálosan unalmas is volt. Amikor találkoztak, a haverjaikkal megbeszélték, kinek mennyi lóvéja van, betéptek, aztán ültek, és valamelyik konzollal játszottak.” „És mi most együtt vagyunk?” – rögtön megbántam, amikor feltettem a kérdést, nagyon gázul hangzott. „Azt hiszem” – mondta aztán. „Amit akartam, elintéztem, elvarrtam a szálakat, most csak veled randizok” – folytatta. Pont olyan flegmán tudott válaszolni, ahogy én beszéltem másokkal. Kicsit hallgattunk, most először nekem is fel kellett kicsit dolgoznom a dolgokat. „Benned úgy tűnik, van élet” – folytatta aztán. „Én csak azt nem értem, mondta, hogy ha már úgyis ennyit toltok, akkor miért nem csináljátok azt, amit a nagyok, és lövitek magatokat rendesen herkával? Drogozás ez egyáltalán?” – kérdezte elmosolyodva. Erre sem számítottam. Soha senki nem fitymálta a drogozási szokásainkat. Még viccből sem. „Na, mi van” – nézett utána rám tök ártatlanul.

Kicsit megint elhallgattunk. „Azon gondolkodom, mi tesz otthonossá egy lakást, és arra jutottam, hogy a szárítóra kipakolt ruhák.” „Szerintem meg az illatok” – mondta a Kriszti. „Oké, legyenek az illatok, de az illatok is három fő dologból adódnak össze, a sütő szagából, a ruhák illatából, és mondjuk belőled, ahogy napoig ülsz egy szál bokszerben, és kipárologsz. Szóval végül is nem mondtam nagyon mást.” „Szerintem meg a takarításból, a tisztaságból. a tisztaságnak is van illata, nekem az teszi otthonossá, mégha nálam néha kurvára nem is látszik” – magyarázta. Megint hallgattunk egy kicsit. „Hiszek abban –kezdtem, – hogy egyszer vége lesz. Tudom, hogy hülyeség mindent erre az egy dologra feltenni, de hiszem, hogy egyszer az egésznek vége lesz. Nem tudom, mikor fog eljönni ez az idő, de egyszer el fog jönni. Most viszont még menni kell, csinálni kell és szétbaszni mindent. Hagyni, hogy beszívjon a sötétség.” „Mert enélkül nem lenne teljes az élet?” „Valaki biztos teljesnek érzi enélkül is, engem viszont vonz, mindig is vonzott a sötétség. Ha most elkezdenénk herkázni, leszállna a köd, és kurvára nem oda jutnánk el, ahova szeretnénk.” „Mert az mégis hol van?” „Fasz tudja, de ha egyszer ott leszek, ott a vihar szemében, akkor remélem, tudni fogom, hogy ez az.”

2.

„Megint kikapott a válogatott” – hümmögött magában Zsolt, az egyik kollégám. „Sima vereség, a második félidőben még csak kapura lövésünk sem volt” – mondogatta tovább. Azt sem tudtam, hogy előző este meccs volt. „Minek ezeknek az a rengeteg stadion” – mérgelődött magában. Néhányan kicsit feszengeni kezdtek erre az irodában. Az egyik kollégánk fel is állt. Mielőtt megindult volna, félig magának, félig nekünk bejelentette, hogy akkor ő most elszív egy szál cigit. Senki nem válaszolt. Néhány másodpercig megint csend volt, aztán megint Zsolt szólalt meg. „Tessék, baszd meg, a kormánypártok megint leszavazták az ügynöklisták nyilvánosságra hozatalát is. Hanyadik alkalom volt ez már? A tizennyolcadik, a huszadik? A Balaton mellett meg folytatják a nádas irtását, miközben hogy hogy nem a miniszterelnök haverja megint bevásárolt pár milliárdért a környéken.” A héten éppen azon dolgoztunk, hogyan tegyük befogadhatóbbá, hogy az állam többszáz milliárdot, nem milliót, milliárdot készül elkölteni a Balatonnál. Kicsi odafigyeléssel ki lehetett találni, hova és kinek ment a lóvé. Mire egyébként Zsolt végzett a hírekkel, ketten maradtunk bent, az egész iroda kiürült. Mindenkire most tört rá a légszomj. Zsolt se lehetett egyébként sokkal idősebb, mint én, de hát, nem sokat beszélgettünk.

„Te, Zsolt, figyelj már, téged nem zavar, ami itt megy” – kérdeztem tőle, miután néhány perce hallgatott már. „Mire gondolsz?” „Nem tudom, ez az egész? Hogy még azt a széket is kilopják alólunk a miniszterelnök haverjai, amin éppen ülünk. Mi meg, baszki, mi meg azon dolgozunk, hogy mindezt úgy kommunikáljuk, mintha minden azért történne, hogy az embereknek, a népnek, a keményen dolgozó kisembereknek jobb legyen.” Zsolt egy pillanatig csak nézett, aztán bizalmasan közelebb hajolt hozzám a billentyűzete fölött. „Ja, hogy az? Csak nem megint magamban beszéltem?” – bólintottam neki. „Mit tehetnénk ellene?” – kérdezte aztán. „Hát én” – mondtam volna, hogy nem tudom, de Zsolt közbevágott. „Ez most egy olyan beszélgetés?” Most meglepett. „Milyen beszélgetés?” – kérdeztem egész kíváncsian. „Olyan beszervezős beszélgetés?” – kérdezte, és mintha hirtelen megcsillant valami a tekintetében. „Hát, tudod, olyan beszervezős. Nem egyszer láttalak véresen besétálni az irodába.” Még mindig nem teljesen értettem. „Tudod, a klubba, aminek az első szabálya, hogy senkinek ne beszélj róla.” „Mi? Nem, dehogyis, haver, ez a valóság. Itt nincsenek klubok.” „Ó, hát akkor mindegy” – mondta, és csalódottan hátradőlt.

„Na – noszogattam tovább, – nem akarnál egy olyan helyen élni, ahol nem néznek folyton hülyének, ahol nem próbálják állandóan hajlítgatni a valóságot, ahol nem lépnek a nevedben minden átkozott nap háborúba valami homályos háttérhatalom ellen? Egy olyan helyen, ahol nem kéne szarul érezned magad, mert el mered mondani, hogy szarul játszott az úgynevezett nemzeti csapat? Ahol nem kell félned, ha elmondod a véleményed?” „Á, az előbb csak teszteltél?” Mi? Ja, nem nem. Csak kérdezem.” „Ó, én csak elücsörgök itt, megcsinálom, amit rám bíztak, felveszem a fizetésem, és elmegyek haza. Nemrég született meg a gyerekünk, nekem tökéletesen megfelel itt.” „Mi? Várj, várj, nyugi, azért nem készül rólad jelentés sem” – mondtam neki, de nem voltam benne biztos, hogy sikerült meggyőznöm. „Nem értelek – mondta aztán, – abból a székből neked se kéne ilyen kérdéseket feltenned, ha tesztelsz, ha nem.” Egy kicsit elgondolkodott. „Nekem minden okés így, semmi felelősségem, nincs miért aggódnom. Kibekkelek mindent” – tette hozzá. „Szerintem most ez a legjobb, amit tehetsz, vársz, és kibekkelsz.” Sóhajtottam egyet, és visszadőltem én is a székemben. Lassan szivárogtak vissza az emberek a szobánkba. Először bedugták a fejüket, hogy tiszta-e a levegő. Gyáva irodapatkányok.

Később lent cigizgettem az udvaron. Azon gondolkodtam, amiket a Zsolt mondott. Felhívtam a Gabit. „Tudtad, hogy tegnap meccs volt” – kérdeztem tőle. „Nem én, fingom sem volt.” „Nem is olvastál híreket?” „Haver, mi van veled, most keltem fel.” „Ja, semmi, csak kérdeztem. Emlékszel, hogy kivoltam a múltkori balhé után?” „Ja igen, emlékszem, persze, hogy ne emlékeznék.” „Na, most mégis benne vagyok, menjünk és csináljuk” – mondtam. „Tudtam én, ez a beszéd. Mindenki más megbaszódhat. Olyanok leszünk, mint Robin Hood meg, hm, Robin? Nem, az nem adja ki. Mint Robin Hood meg a Kicsi John. Csak a gazdag hülyéktől veszünk el, aztán elbulizzuk az egészet. Ráadásul pont annyira buzis is, amennyire kell. Vagy mint a Sobri Jóska vagy a Rózsa Sándor. Vagy, mint a Tini Nindzsa Teknőcök. Vagy tudom már, olyanok leszünk, mint a Viszkis. Kár, hogy nem lehet minden helyszínen otthagyni egy fél ekit. Mennyire király lenne már, nem?” Nehezen hittem el, hogy csak most ébredt fel, úgy fosta a szót. A lelkesedése mindenesetre rám is átragadt. „Tudod, ahogy régen megbeszéltük, olyan kilátástalanok itt már a hétköznapok, hogy nem tehetünk semmit. Jó buli lesz.” Várt egy kicsit. „Este mit csinálsz?” „Nincs tervem.” „Ez az, erről van szó.”

3.

Huszonhét évesek voltunk. Ha Jimi Hendrixre, Janis Joplinra vagy Kurt Cobainra gondoltam, a legjobb korban, hogy megdögöljünk. Mégis úgy futottunk a rendőrök elől, hogy meg sem erőltettük magunkat. Még véget sem ért a női labdarúgó kupa-döntője, máris verekedés tört ki a lelátón. A meccsre megtelt a stadion, ugyanis az egyik csapat ultrái úgy döntöttek, bojkottálják a férfi csapat meccseit, miután a hajrában kirúgták az edzőt, és úgy érezték, szembeköpték őket. Maradt tehát a női foci, és az ellenfél szurkolói sem akartak kimaradni a buliból. Volt füst is, fáklyák is, tényleg régen nem láttam már ilyet meccsen. A tábor valódi kápója viszont nem jött el, kiadta a szurkolást az egyik emberének, akin viszont úgy felbaszták magukat néhányan, hogy veszekedés, aztán ütésváltás lett a dologból. Igazuk volt, milyen vezérszurkoló az, amelyik belenéz a meccsbe, képtelen együtt élni a szurkolókkal, amelyik két dalnál többet nem tud énekeltetni, és amelyiken kibaszott horgászsapka van? A kápóhelyzet egyébként is éles volt, két éve vonult vissza a legendás kápó, és nem találták a méltó utódot.

Nem akartunk belekeveredni a balhéba, de amikor az első pofon eltalált, hirtelen felébredtem. Hallottam, ahogy roppan egyet az állkapcsom. Újra éreztem, hogy élek, hogy csontból és húsból vagyok, hogy vér bugyog az ereimben, hogy lüktet a szívem. Arra jöttem rá, hogy a Gabival a legjobbkor eszméltünk, az utóbbi években már csak tessék-lássék ittunk, céltalanul drogozgattunk, de végre megint megteltünk energiával és tenni akarással. Visszakézből, gondolkodás nélkül olyan pofont kevertem le az első embernek, aki elém került, hogy megpördült, és két sort előrebucskázott a székek között. Azt mondják, a siker egyik, ha nem a legfontosabb záloga az élethosszig tartó tanulás. Hát, mi most készen álltunk arra, hogy új dologba vágjunk, és szintet lépjünk. Miután a Gabi kiforrongta magát a kormánypropagandán, és vázolta a terveit, nem is mondhattam mást, minthogy persze, vágjunk bele. Miközben körülöttünk ütötték-vágták egymást az emberek, mi halál higgadtan kezet ráztunk. A szemem sarkából aztán észrevettem, hogy betörnek a rendőrök a lelátóra, szóval megrángattam a Gabi vállát, hogy ideje indulnunk. Átugrottuk a kerítést, és rohantunk a közeli barkácsáruház felé.

A vip helyeken keresztül átvágtunk a semleges szektorokba, aztán ahelyett, hogy körbementünk volna a lépcsőkön, leugrottunk a folyosókra. Mennyi lehetett? Legfeljebb három méter, nem okozott különösebb gondot. Máris kint voltunk a kerengőn. A lovas rendőrök közül néhányan kiszúrtak minket, és utánunk eredtek. A parkoló kocsik takarásában elszórtuk a melegítőfelsőinket – kár értük, én például nagyon szerettem a sajátomat, egy bécsi punkkoncert után találtam a földön, és rögtön beleszerettem – aztán a fotocellás ajtókhoz már kényelmes sétatempóban érkeztünk. A Gabi beérve felkapott egy kosarat, udvariasan biccentettünk a biztonsági őrnek, és bevettük magunkat a hátsó sorokba. A sorok között persze felbukkantak más szurkolók is, akik hozzánk hasonló lelkiismeretességgel pakolták tele szögekkel meg tiplikkel a kosaraikat. “Mintha valaha is fogtak volna fúrót” – súgta a Gabi félig nevetve. Aztán egyszer csak megálltunk, összenéztünk, és megindultunk visszafelé a kasszához. Ahogy láttuk, nem volt olyan mázlink, hogy lekopjanak a rendőrök, kint mindenkit szúrós szemekkel méregettek, egy-egy fiatalabb férfit igazoltattak is. Az összenézésből viszont tudtam, mindketten ugyanarra gondolunk, ha el is kapnak minket, akkor is megérte.

A kassza előtti sorban beleszagoltam a pólómba, aztán belelehelltem a tenyerembe is, vajon bűzlök-e a sörtől, de szerencsére minden tűrhetőnek tűnt. A Gabi pláne úgy állt a sorban, mintha skatulyából húzták volna ki. „És, ha elkapnak?” – kérdeztem. „Őszintén? Ki nem szarik rá” – felelte. „Máris parádés kis kaland volt. Egy olyan apróság már nem zökkenthet ki minket.” Amikor a rendőrök elé értünk, már biztosak voltunk benne, hogy nem lesz gond. Ők csak ahhoz értenek, hogy a hajléktalanokat szekálják, és hogy szalutáljanak annak, akinek tízmilliónál többet ér az autója. Este már a Citadellánál ültünk, söröztünk, és néztük a várost. Mindig ide jártunk levezetni a feszkót. Itt ültünk azután is, hogy a Gabi beáldozta magát, és kicsapták a gimiből, itt ültünk akkor is, amikor jóval apám halála után találtam anyám holmijai között egy levelet, amiben egy elkeseredett nő arról írt apámnak, hogy nyissa fel végre a szemét, és ne tűrje, hogy a felesége az ő férjével hetyegjen. Itt ültünk akkor is, amikor a Gabi elmesélte, az apja annyira bebaszott egyik este, hogy az anyja késsel fenyegette, takarodjon otthonról. Itt fogunk ülni akkor is, amikor az emberek azt mondják, elég volt, és lángokban áll a város, mi pedig boldogan nevetünk a káosz láttán. “Mindig föl kell állni, és tovább kell menni” – mondogattuk.

4.

A Margitszigeten ültem nem messze a szökőkúttól az egyik padon. Egy cigit kerestem a zsebemben, de még elég koordinálatlan volt a mozgásom, többször is megtaláltam a dobozt, a doboz szájánál többször is sikerült ráakadnom egy-egy cigi végére, de még nem tudtam rendesen rászorítani, úgyhogy amikor elkezdtem kihúzni folyton elakadtam. Ahhoz pláne fáradt, gyenge és lusta voltam, hogy kivegyem az egész dobozt a zsebemből. Lassan kelt fel a nap, rajzottak kifelé a hajnali kocogók a Szigetre. Mindegyikkel kölcsönösen végigmértük egymást. Most azt hiszitek, hogy kurva jók vagytok, azt hiszitek, hogy egy ócska junkie vagyok, de titeket még bármikor lefutlak, morogtam magamban. Csak nemrég tértem magamhoz. Elképzelésem se volt, hogy kerültem a Margitszigetre. Az utolsó emlékem az volt, hogy az Annával, azzal a Dani nevű sráccal, Gabival meg a többiekkel találkozunk a Moszkva téren. Egy srác feküdt előttem a fűben. A nevére nem emlékeztem, de gyakran összefutottunk bulikban. Jó gyerek volt. Alig tudtam idáig elcipelni a Margitsziget közepétől. Azt mondta, kér húsz percet, csak húsz percet, mert nagyon fáradt, de utána minden rendben lesz. Nem volt szívem otthagyni. Eredetileg a padra fektettem, de nem telt el egy perc sem, és lefordult róla. Ha már így alakult, leültem én, és egy cigit próbáltam előkotorni a zsebemből. Miután végre rágyújtottam, betettem a fülhallgatómat, elindítottam valami zenét, és élveztem a napsütést.

Miután ittam a közeli kútból, és kicsit összekaptam magam, eszembe jutott, hogy ennél jobb alkalmat nem is találhatnék arra, hogy összegyűjtsem, melyik az öt legboldogabb szám, amit csak hallottam. Miután összevesztünk a Krisztivel, megígértem neki, hogy változtatni fogok, és hogy lássa, hogy komolyan gondolom, kezdetnek összeszedem az öt legboldogabb számot, amit csak hallottam. A srác édesdeden szunyókált, kicsit irigyeltem, hogy bekábózva is ilyen könnyen el tud aludni, de kivételesen rettentő büszke voltam magamra, hogy élő bizonyítékom van rá, hogy nem én voltam a legjobban szétcsapva, sőt. Bárcsak tudnám, mi lett a többiekkel. Hamar rájöttem, hogy összegyűjthetnék olyan számokat, mint a Daft Punk Get Lucky-ja, az Outkast Hey Yaja, az REM Shiny Happy People-je, B. J. Thomas Raindrops Keep Fallin’ on my Headje és Bobby McFerrin Don’t Worry Be Happy-je, amik ugyan roppant boldogok, de nekem soha nem jelentettek semmit, sőt a legtöbbtől általában kirázott a hideg. Márpedig én a Krisztinek azt ígértem, hogy mesélni is fogok, úgyhogy olyanokat kell választanom, amik számomra a boldogságot jelentik, nem ilyen általánosan elfogadott szarok. Ahogy elnyomtam a cigimet, előkotortam még egyet. Olyan rohadt jólesett most rágyújtani.

Eszembe jutott, mennyire megörültem neki, amikor Londonban az egyik hotelben hajnalban megszólalt valakinek a telefonjáról a Stranglers Golden Brownja. Akkor már legalább fél éve kint dolgoztam. Az Intercontinental nagytermében ültünk néhányan, és az evőeszközöket és a poharakat fényesítettük, hogy ne maradjon rajtuk egyetlen folt, egyetlen szösz se. Halálosan be voltunk szívva, valamelyik kollégámnál mindig akadt fű vagy kokain. És akkor, abban a néhány percben végre úgy éreztem, hogy sikerült elszakadnom mindentől. Letettem a villákat, amiket csiszolgattam, és a többiekkel elkezdtünk a 800-1200 fős nagyteremben keringőzni rá. Hatnyolcadok és hétnyolcadok váltakoznak benne, úgyhogy szinte képtelenség táncolni rá, közben viszont tökre hasonlít egy keringőre is. Nekem legalábbis gyakran Saint-Saens Danse Macabre-ja ugrott be róla. Ha volt pillanat az életemben, amikor szabadnak éreztem magam, az az volt. A bálterem hatalmas panorámaablakai előtt aztán összegyűltünk, lengyelek, brazilok, bangladesiek, spanyolok és én, és néztük London fényeit. És szerintem mindannyian arra gondoltunk, milyen kurva jó is nekünk. A hűtőben a vacsoráztatások után mindig összegyűjtöttük a maradék megbontott piákat, és hajnalban azokat ittuk. Amikor a szám véget ért, úgy éreztük, eljött az idő, hogy végigmenjünk a legdrágább tételeken is.

De mi legyen még? Michael Jackson Billie Jeanje, ami az első szám volt, amire gyerekként felkaptam a fejem? Emlékeztem, a nappaliban legóztam, amikor megszólalt a legendás basszusmenet, én meg, mint a robot, aki tudatára ébred, odafordultam apámhoz, és megkérdeztem tőle mi ez. Vagy legyen a Burial Archangelje, amit heteken keresztül hallgattam életem első Iphone-ján, amire a többiekhez képest egy csomót kellett várnom. Egyszer csak eszembe jutott a MASH című amerikai sorozat főcíme. A sorozat apám kedvence volt, imádott idézgetni is belőle. Emlékeztem, hogy amikor meghalt, aznap este legalább ezerszer meghallgattam a számot. Lehet, hogy kegyetlenül hangzik, de olyan megkönnyebbülést jelentett a halála, és nem azért, mert naponta be kellett járni hozzá a kórházba, hanem mert előtte húsz évig kerülgettük egymást, és nem tudunk mit kezdeni a másikkal. És akkor egyszer csak nem volt többet. Suicide is Painless, ez volt a főcímdalnak a címe. Hirtelen elkezdett perzselni a nap. felkeltettem a srácot, mondtam, hogy én lelépek, jöjjön, ha nem akarja itt hagyni a veséjét. A Margit híd budai oldaláig együtt sétáltunk, aztán egyszerűen csak intettünk a másiknak. Mivel nem dolgoztam messze, úgy döntöttem, hogy beülök valahova reggelizni, és megiszom két kávét. Arra az esetre, ha eldurvulna a nap, maradt nálam egy kicsi spuri, de ahhoz tényleg nagyon el kellett durvulnia a helyzetnek, hogy én melóra basszak el akárcsak egy szippantást is.

5.

Amikor láttam, hogy a Gabiék elvesztik az egyensúlyukat, és beleszállnak a mellettük álló olcsó vitrinbe, aminek a polcain egyébként a borokat tartották a trafikban, úgy döntöttem, hogy ebből a verekedésből most kurvára elég volt. Nekem persze könnyebb dolgom volt, nekem jutott a kisebb srác, aki szabályosan csimpaszkodott rajtam, úgy próbált földre vinni. Sajnáltam, hogy miközben a filmekben mindig olyan látványosak a bunyók, a valóságban vagy kislányos pofozkodások, vagy elbaszott birkózások. Hirtelen elborult az agyam, éreztem, ahogy a vállamban, a hátamban, a karomban megfeszülnek az izmok. Az egész egy pillanat alatt történt, gyorsan kibújtam a szorításából, löktem rajta egyet, miközben a jobb lábammal már rúgtam is ki a bal lábát. Vagy mindkettőt. Elkaszáltam, ő pedig ráesett a terem közepén álló kisasztalra. Az asztal összetört, a gyerek lent maradt. az üvegszekrényből aztán már csak a Gabi szállt ki, végre a másik srác is lent maradt. Lerázta magáról a szilánkokat, kicsit én is megráztam magam, aztán szétnéztünk. Nem akartunk, mégis rendesen szétvertünk mindent. Elég jól nézett ki a dolog. Biccentettünk a megrémült eladónak, és mentünk.

A tizedik, tizenkettedik rablásunk lehetett. Korábban nem volt semmi gond, bementünk, a Gabi elmondta, hogy nem kell a hiszti, aztán mentünk is tovább a bevétellel. Olyan irtózatosan nagyot nem kaszáltunk egyikkel sem, volt, hogy csak egy húszast hoztunk el, berúgtunk, volt, hogy 400 ezret, abból is berúgtunk vagy ekit vettünk. Ez a mostani sem tűnt különösebben veszélyes rablásnak. Rendesen bejártuk a környéket, a Bécsi úton voltunk, nem sokkal az amfiteátrum után, ahol estefelé általában teljesen kihalt már a környék. A lakótelepek nyughatatlan alkoholistáitól és láncdohányosaitól még messze voltunk, a Kolosy tér szedett-vedett közönségétől pedig, a frusztrált újgazdagoktól és a körúttól elszakadt csavargóktól szintén. Semmi nem indokolta, hogy az este tízes zárás előtt még beessen két félrészeg munkás, akiknek még ahhoz is van kedve, hogy emberkedjenek. A pénzt kiszedtük már a kasszából, úgy 120-150 ezer körül lehetett, fordultunk el a pulttól, amikor egyszer csak nyílt az ajtó, megszólalt az ajtóba akasztott csengő, és ott álltunk egymással farkasszemet nézve, miközben az eladó még reszketve molyolt valamivel a pulton. A hülye is tudta, ebből bunyó lesz. A trafikot ők leszarták, ugyan ki akarna kiállni ezek mellett, rosszabb volt a helyzet, nekik is a balhé kellett.

„Nem lesz ez így jó” – mondta a Gabi, ahogy próbáltunk felszívódni a sötét utcákban. „Mire gondolsz, most mondjuk le a főzőtanfolyamot?” – kérdeztem. „Hagyjad már, ki nem szarik arra a rohadt tanfolyamra” – mondta a Gabi. „Én például nem szarok rá.” „Oké, de most nem ez itt a lényeg, hanem az, hogy igenis kell valaki, aki figyeli a bejáratot, meg aki kint vár minket egy kocsiban, és elvisz a buli után a fenébe. Rohadtul unom már ezt a kutyagolást is” – magyarázta a Gabi. „Ja, hogy ez. jó, de mégis kit tudnánk belerángatni ebbe?” „Nem tudom, de holnap kitalálom neked.” Mivel még csak alig múlt tíz óra, felszálltunk egy fonódóra, aztán elmentünk a Gellérthegyhez. Útközben vettünk cigit, azt ugyanis elfelejtettünk hozni a hülye trafikból, és vettünk néhány sört. Nyilván örültem, hogy nem ment a Gabi Londonba, én ugyanis már megfutottam ezt a kört, és tudtam, hogy a világon semmi értelme lelépni. Az unalom, a kilátástalanság ugyanúgy utoléri ott is az embert, hiába menekül. A kinti magyar kolónia pedig a legrohasztóbb dolog volt, amit valaha láttam, itt legalább olyan hülyeségekkel ijesztgethettük az eladókat, hogy: „ha csak megnyikkansz, az agyad úgy loccsan a cigikre, mint a falra köpött véres takony”.

„Tudod mit, azt még nem beszéltük meg, melyik a tíz legjobb verekedős jelenet” – mondta a Gabi, miközben a várost néztük, a hónapban nem először. „Ha nem számoljuk a Bud Spencer-Terence Hill-filmeket? Van valami megkötés?” – kérdeztem vissza. „Legyenek mondjuk kétezer után készült filmek.” „Várjál, gondolkodom” – aztán hosszan ültünk, sörözgettünk, és elszívtunk egy cigarettát. „Mit szólsz ehhez. Van egy hatalmas verekedős rész a Jack Reacherben, amikor Tom Cruise-t kihívják a kocsma elé a helyi suhancok, aztán van egy király bunyó az Amerika Kapitány, a tél katonájában, amikor a liftben összebalhéznak, a Casino Royale-ban is király a verekedés, az Oldboy bazi nagy klasszikus meg az indonéz-amerikai Rajtaütés is” – ültem tovább, gondolkodtam még egy kicsit. „Többet hirtelen nem tudok mondani. Ja, de várj. A Bourne második részében is van egy király balhé. Mennyi volt ez?” – kérdeztem. „Nem tudom, asszem hat” – mondta előre meredve a Gabi. „A legjobbat viszont kihagytad.” „Na, ne viccelj, és melyik lenne az?” „amikor a Warriorban Tom Hardy az első gálameccsén bemegy a ringbe, és egy mozdulattal kiüti az ellenfelét. Az mindennél állatabb.” Hm, igaza volt. Hát, ilyen bunyóink sose lesznek.

6.

„Aztán mondjátok meg, miért csak a nyuggerek és a nácik vonulgatnak az utcákon? Mondjátok meg, hol vannak azok, akik szembe szállnak velük? Hol vannak a csillogó szemű, harcos fiatalok? Kik fognak itt kiállni a sokszínűségért, a szabadságjogokért, a kisebbségekért? Kik fognak itt kukát gyújtogatni, és kik fognak itt kocsikat borogatni?” – ordította részegen a Gabi a Fapados záróbuliján. A Kolosy téri Fapados buda három legjobb kocsmája közé tartozott, és most ezt is elvették tőlünk, mert a miniszterelnök egyik csicskája megvette a piacot, aminek a sarkában működött. Hogy miért volt ilyen király kocsma? Azért, mert Buda legnagyobb fazonjai jártak ide, akik a délután kettes nyitáskor már kiálltak a kocsma elé cigizni, és megbeszélni az élet dolgait, és ha egyszer befogadtak, akkor már messziről intettek neked egy fröccsel vagy egy Unikummal, és uramnak, vagy tanult kollégának szólítottak. A Fapadosból nem lehetett józanul elsétálni, beléptél, beszippantott, és másnap reggel úgy ébredtél otthon, hogy forgott veled a szoba. Olyan sört csapoltak, amiből három is elég volt, hogy állatian berúgjál, mindenki a barátod legyen, és mindenkit magadhoz öleljél. Keményebb volt, mint bármelyik drog. A Fapadosban időt tölteni, olyan volt, mint egy lázálom.

A Gabival két évvel korábban fedeztük fel, mindenkinek megmutattuk, akit csak ismertünk, és méltónak tartottunk rá, és mindenki azonnal rajongójává is vált. Ha nem a Gellérthegyre mentünk okoskodni, akkor a Fapadosba, ahol aztán mások véleményét is kikérhettük, és hogy hogy nem, mindenre tudtak valami frappáns megoldást. Aztán most bejelentették, hogy jön valami faszkalap, felvásárolja a piacot, és kézműves sörcsarnokot csinál belőle úgy, hogy a Fapadosnak, mondom, a Fapadosnak mennie kell. A helynek, ahol a világon ilyen csodával felérő, egyedülálló sört adnak. „A kurva anyját minden politikusnak!” – üvöltötte a Gabi egy padra fölállva a harmadik sör-Unikum kombó után. „Hát, mi lett ebből az országból? Ha elmész cigit venni, az egyik faszszopó csicskásukat támogatod! Ha nem figyeled, melyik boltba mész bevásárolni, megint csak a faszszopó csicskásukat támogatod” – ordibálta, miközben lögybölte szét a sörét. „Ha elmondod, hogy valami nem tetszik, rendőrt állítanak rád! Sőt, ha véleményed van, rendőrt állítanak rád!” – folytatta, és mivel látta, hogy nem arat akkora sikert, hozzátette, hogy mindenki a vendége egy körre.

A Moszkva tér és a Móricz Zsigmond körtér környékén nőttünk fel, minden utcában megbújt egy-két kiváló kocsma, ahol mindig olcsó volt a pia, és amelyek mindig dugig voltak alkoholistákkal, akikkel könnyen szót lehetett érteni. Ha valami vita robbant is ki, csak meg kellett őket hívni egy-egy rövidre, amit vonakodva, önérzeteskedve, de elfogadtak, és folytatódhatott tovább az emelkedett diskurzus. Az első kocsma, ahol megfordultam, természetesen a Móricz Zsigmond körtéren működött. Az egyik nyáron nagyapám a telekre menet levitt a buszvégállomás melletti, azóta bezárt Gödörbe, hogy egy kicsit okoskodhasson. Magának kikért két kisfröccsöt, nekem egy kólát. Az egyik fröccsét azonnal leverte a pultnál, a másikkal pedig indulhatott a többiekhez kvaterkázni. Mielőtt azonban még belépett volna a társaságba, lenézett rám, aki boldogan, ragyogó szemmel szürcsöltem a kólámat, és azt mondta: „ha nagymama kérdezi, mi végig úton voltunk.” Az egyik fröccsöt aztán követte a másik, és míg ő elbeszélgetett, én néztem, ahogy a lovak vágtáztak a tévében. Ennél már csak az jelentett nagyobb élményt, amikor apámért ugrottam le időnként a Donald kacsa kocsmába.

Hiába tartottuk a Fapados záróbuliját, hiába akarta a Gabi ott és akkor kirobbantani a forradalmat, és kiabálta, hogy ébresztő emberek, a háború elkezdődött, Budapest mindenkit hív, az önkormányzati rendelet komoly dolog volt, és minket leszámítva mindenki jobbnak látta betartani, úgyhogy este tizenegykor örökre bezárt Budapest legjobb kocsmája. Mi viszont nem jöttünk zavarba, kitántorogtunk az Árpád fejedelem útjára, és fogtunk egy taxit. A forradalom nem állhatott meg, a Gabi a kocsiban is folytatta, felháborodva szidta a taxisokat, hogy merik állandóan emelni a tarifát, amikor már így is pofátlanul sok pénzt kérnek az utakért. A taxis végül a Széchenyi térig bírta a dolgot, ott úgy vágott ki minket, hogy még fizetnünk sem kellett. „A te kurva anyádat” – üvöltötte az autó után a Gabi, amit aztán valahogy mindenki magára vett, akik a közeli kőbunkó szórakozóhelyek előtt ácsorogtak. Akkor már túl voltunk néhány balhén, lendületben voltunk, legyőzhetetlennek hittük magunkat, a világ királyainak, úgy voltunk vele, senki és semmi nem okozhat problémát.

Aradi Péter első regénye, A csend, amire vágytál 2022 tavaszán jelenik meg a Kalligram Kiadónál.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket