dunszt.sk

kultmag

Egy új könyv

„Vesz két műfajt, amelyekről úgy ítéli, hogy mindenki fejében készek, szétszereli, megnézi alkatrészeit, aztán mintha nem is lenne semmiféle előzetes terve, valamiként ismét összerakja, ám a szerkezet ezután már az általa megszabott szabályok szerint működik. És működik” – írja Nádas Péter Mészöly Miklós Családáradásáról, s a Mészöly idegen anyanyelvén első mondata a Filmre utal. Valami hasonlót tesz Babiczky Tibor is, immár másodszor, hiszen a Félbehagyott versek is egy kitalált dolog volt, és a Szapphó-paradigma is az. Nagyon koncepciózusan megszerkesztett, „feltálalt”, mottókkal, jegyzetekkel és utószóval körülvett, Miklya Emese Sára kompaktan törékeny rajzaival érzékenyített kötet lett a végeredmény. Nem véletlen, hogy a fülszöveg megírására Kovács András Ferencet kérte meg a szerző, hiszen KAF műveltsége és játékossága pontosan úgy olvad egybe a saját költészetében, ő is jegyzeteli a verseit, ő is szívesen játszik az ókorral, és ő is koncepciózusan szerkeszt.

Illetve nem pontosan úgy. Attól eltekintve is, hogy nincs két identikus líra, az idősebb pályatárs műveltsége belülről jön, míg Babiczky, mint maga vallja be, egy antikváriumban talált „egy világító-fehér Szapphót” (65.). Tehát nem a már meglévő tudás és érdeklődés kapott magának újabb tápot, hanem a polcokon kutató kíváncsiság.

Ez persze semmit nem mond a Szapphó-paradigmáról, illetve túl egyszerű lenne, hogy csak ez mondjon. Az ember lapozgatja a kötetet, és szép, míves verseket talál a régi formákban:

„Szédület vezet haza. Ösztön. Gyújts fényt,
ha félsz, s emlékezz – amikor álmodsz: élsz,
és bizony mi is fiatal korunkban
így cselekedtünk.

Annyi szépet s annyi ocsmány érzést is
hozott az ifjúkor. A város táplált
minket, és a mámor maróan ömlött
végig a szánkban.

Öröm volt elégni egy ócska vágyért.
Ahogy most élünk: lapos, ostoba lét.
Bölcsebb is talán a halált feledve
várni a reggelt.” (23.)

Ez a 24-es számot viselő vers, a kurzivált szavak Szapphó-töredékek, az ókorász Németh György fordította töredékekből.

Itt tehát láthatók a szét-, majd összeszerelés varratai. Azt hiszem, az asszimilálás, a derítés művelete, folyamata a legnehezebb ilyenkor. Itt ráadásul egy nagyon kemény formába kell belealkotni a szavakat, a gondolatot, azt az akármit, ami a költészet erejét, sodrását adja. És az olvasó olykor úgy érzi, mindez inkább teljesítmény, mint megélés. Babiczky jól válogat, szépen illeszt össze, tényleg csodálnivaló, ami történik. De gyakran mintha kívül történne, ami megesik, hogy egy nagy költő versbe írt görög tragédia-definícióját fordítsam ki. Erről a problémáról Visy Beatrix írt nagyon pontosan, nem akarom elismételni az érveit, de az olvasói tapasztalatát megértem és átérzem.

Bizonyos szempontból nyilván igazságtalan a hasonlat, mégis úgy érzem, hogy beszédes. Amikor Spiró a Fogságban egy egész római világot tár fel és népesít be, akkor úgy dolgozza meg az anyagot, hogy mindaz a kaland, kiábrándulás, csalódottság, mégis-reménykedés, szerelmi vonítás, amin Uri keresztülmegy, az engem is érint, itt, a 21. században, magyar környezetben, holott semmi közöm senkihez, aki ott előfordul, és ha van közöm, annál szomorúbb – gondolok például Jézus teljesen demitizált alakjára. Szóval nyilván nem az érdekel senkit, ahogy Eco írja gúnyosan, bár más irányból a Széljegyzetek A rózsa nevéhezben, hogy „mi történt hajdanában-danában”, hanem azt keresi az akkorban, hogy mi történik most, vagy hogy ami most történik, hogyan volt meg már akkor, vagy ilyesmi.

Ezt nem éreztem, hogy sikerült volna ebben a kötetben. Holott a 15-ben „flegma istennő”-ről olvashatunk, és az előbb idézett töredékben is kitapintható az igyekezet a ma felé. De valahogy úgy gondolom, hogy a merészségnek csak az első része történt meg: a kortárs költő rátalált egy érdekes elődjére, akinek a versei megérintették. A derítésnek már több időt kellett volna adnia, még ha a rátalálás boldogságának türelmetlenségét túlságosan is megértem. Ám az Utószó olykori naivitásai vagy leegyszerűsítései is arról győznek meg, hogy itt még lett volna munka: „Épp a költészet mutatja meg, milyen gyorsan szétfoszló zászlók alatt vonulunk fel. Nő és férfi – ami a lélek összetételét illeti – nincs külön. Weöres Sándor: nőies. Nemes Nagy Ágnes: férfias. A maszkulin Balassi Bálint, ha személyiségének női oldala nincs, talán sosem ír verset. Mary Shelley, lelkének férfi része nélkül, talán nem a Frankensteint veti papírra. A sor a végtelenségig folytatható.” (72.)

Némi igazság van ezekben a sorokban, de olyan publicisztikusak, a felületen járók. Ugyanakkor viszont mégis ellopják a rejtélyt a versekből, sokkal „zászlósabbak”, mint hiszik magukról. Úgy körül van véve ez a néhány vers, mégis lelepleződik.

A legjobb talán úgy viszonyulni ehhez a kötethez, mint egy másik, kiérlelt és megélt könyv előszobájához vagy bejelentéséhez. Az egy olyan válogatás lenne, amely a kevéssel a sok látszatát keltené, azt, hogy ami leíródik, igazi tapasztalatokból származik, és számtalan van belőlük. Mindaz, amit most az Utószó mond el, abban a gyűjteményben a versekből derülne ki. Izgatottan várom ezt a könyvet.

Babiczky Tibor: Szapphó-paradigma. Kalligram, Budapest, 2021

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket