Középkorú nőké a kortárs irodalom

A fejlődésregények gazdag felhozatalában leginkább a tinédzserek és fiatal felnőttek elé gördülő akadályokról olvasunk – az érzelmes kalandról, amely elvezeti őket az érettséghez. A kortárs irodalomban azonban egyre gyakrabban előforduló tendencia, hogy a főszereplő nem egy gimnazista lány, hanem egy középkorú nő, aki bár más módon, de hasonló kalandra indul, és egy másmilyen érzelmi érettség és kiforrott identitás az előtte lebegő cél. Ezekben a történetekben a felnőttek nőnek fel.

Nem beszélhetünk azonban teljesen új tendenciáról. Arisztotelész, Schopenhauer, John Stuart Mill, Virginia Woolf és Simone de Beauvoir – mindannyian írók és gondolkodók, akik mélyre ásták magukat a témában. Carl Jung úgy gondolta, a középkor tökéletes időszak arra, hogy az ember (nemtől függetlenül) újjászülessen. Azt állította, hogy amint átugrottuk az életközépi válságot, amely magában foglalja ifjúságunk „hamis énjének” lebontását, „árnyékunk”, azaz a bennünk rejlő árnyszerű én felszabadul. Már Homérosz Odüsszeusza is életközi gondokkal küzdött, nem beszélve John Updike, Philip Roth és Richard Ford regényeiről. De egy bizonyos korú középkorú nő, aki értelmet, célt vagy erős önérzetet keres? Ritka lény.  

• 

Az utóbbi évek irodalmában számos női szerző vállalta magára a feladatot, hogy végre megteremtse. Deborah Levy talán az életközi memoár legkiemelkedőbb szakértőjének címét is kiérdemelte trilógiájával, melynek legfrissebb kötete, a Real Estate a szerző válás utáni életét taglalja, az időszakot, mikor lányai megtalálják a függetlenséget. Mit akar az élettől? Mit jelent írónőnek lenni? Milyen női karaktert írjon – vagy milyen legyen? A könyv végére megszűnik Levy énjének addigi változata, és az új, szabadabb énje már nem törődik a szabályokkal és a patriarchális elvárásokkal.

Raynor Winn memoárjában a szerző kalandra indul – mind metaforikusan, mind fizikailag. Férjével, miután megküzdöttek a csőd és egy komoly betegség egyvelegével, megindulnak Anglia déli partján, és a szerző az úton átalakul. „Olyan sokat vesztettünk, olyan gyorsan, hogy az önérzetem is vele veszett. Az értelme nemcsak annak, hogy ki vagyok a nagyvilágban, hanem annak is, hogy ki vagyok a saját életemben. Sétálás közben erre ismét rátaláltam” – mondta.

Ada Calhoun nagy sikerű Why We Can’t Sleep: Women’s New Midlife Crisis című kötete más megközelítésből festi meg a témát – annak a következményeibe nyújt betekintést, hogy az X-generáció női abban a tudatban nevelkedtek, hogy mindent elérhetnek és megkaphatnak. Calhoun szerint viszont a nők, akikkel a könyv írásakor beszélt, távol állnak attól a hedonista, mindenre felhatalmazott életszemlélettől, amihez felnőtté váláskor szoktak. „A jó hír az, hogy ez az életszakasz sem tart örökké. Idősebb barátaim megnyugtattak, hogy a túloldalon inkább önmaguknak érzik magukat, és kevésbé érdekli őket, mit gondolnak róluk” – mondta Calhoun.

Az eredeti cikk itt olvasható.