dunszt.sk

kultmag

Semmi nem marad úgy, ahogy van

A PLACCC Fesztivál célkitűzése olyan előadásokat és performanszokat középpontba állítani, melyek szakítanak a hagyományos színházi vagy galériai keretekkel, és az alternatív, talált tereket részesítik előnyben, legyen szó parkokról, közterekről, vagy a természetről. Az idei PLACCC ernyője alatt számos helyspecifikus előadás került (és kerül) bemutatásra augusztus végén – szeptember elején. A Budapesten már többször vendégszereplő Collectief Walden holland alkotócsoport idén a Szélcsendélet című előadásukat adaptálták a magyarországi látképbe. Ha azt kérdezzük, hogy egy helyspecifikus előadás hogyan turnéztatható, jogos a feltevésünk, hiszen per definitionem egy nagyon konkrét helyszínen jött létre. Erre a kérdésre a holland csapat egy, az előadást megelőző két napos workshopon próbált választ adni, betekintést nyújtva munkamódszerük lényegébe, miszerint egy adott helyszínben nem maga a fizikai konkrétum a mérvadó, hanem az a végletesen szubjektív érzet, amit az adott táj nyújt, és ezt egészíti ki még két elem: a téma és az eszköz. Módszerük szerint ebből a háromból kettő szükségszerűen állandó, a harmadik pedig lehetőséget biztosít az adaptációra, ahogyan ez Budapesten is történt.

A Szélcsendéletet Hollandiában egy lakatlan homokszigeten játsszák, témája az idő. A workshop alkalmával René van Bakel színész-látványtervező elmondta, hogy a homokszigeten egy különös jelenség figyelhető meg: mivel a szél folyamatosan költözteti a homokot, a sziget folyamatos mozgásban van, és mindig a régi tájból egy új táj képződik. Ez a jelenség általában évszázadok-évezredek alatt történik, kivéve azon (és sok más ahhoz hasonló) szigeten, ahol az ember ezt a változást (fiatalodást) a saját szemével is végig tudja követni. Ez pedig szembemegy az idő azon képével, miszerint a dolgok alapvetően öregednek.

A Budapestre adaptált előadás helyszíne szintén egy sziget, az Újpesten található Népsziget, melyre megérkezve egy erős elhagyatottság érzés fogja el a nézőt, mintha nem is Budapesten lennénk, hanem valami ősrégi helyen, ahol megállt volna az idő. Ez merőben ellentétes a folyton változó homokszigettel, mégis felfedezhető a két helyszín közötti kapcsolódás: olyan helyek ezek, amelyeken látszik az idő. Az előadás kezdetén mindenkit megszabadítottak az időmérő eszközeiktől, és egy hangtompító fejhallgatóval elindultunk a Népsziget belsejébe, követve a tangóharmonika zenéjét.

Az első állomáson megtudtuk Bergson és Einstein elméletét az időről, Nyáry Pál és Borsos Luca előadásában. Arról beszéltek, hogy mi a különbség az objektív, mérhető, és a szubjektív, nem-mérhető idő között, illetve, hogy zene különlegessége, hogy – bár mérhetően hangokra tagolódik – nem szakaszosan érzékeljük, hanem, mint teljes egészt. Így, a zene, mintha átívelne külső és belső időn. Hasonlóan ívelt át Móser Ádám harmonikajátéka is az esemény pillanatain, és – bár még nem tudtuk – már az első mozzanattól fogva az előadás szervezőelvévé vált.

A szükséges tudással már felvértezett nézőközönség kettévált, és útnak indult. Alapvetően két különböző tapasztalással játszik az előadás, ezeket a nézők párhuzamosan élték meg. Akiknek a fülhallgatóján A betű állt előbb az erdőben lamentálhattak azon, hogy mennyi idő telt már el velük, és, hogy még mennyi van hátra. Fontos kiemelni, hogy a produkció sokkal inkább egy belső utazás, mint egy hagyományos színházi performatív aktus. Az alkotók hatalmas hangsúlyt fektetnek az élményszerűségre, ugyanakkor, az olyan részletek, mint az évszámokat jelző kis faoszlopok Dunába való eltűnése egy nagyon érzékeny és lényegretörő alkotói magatartást mutat. A szigetet körbejárva azt tapasztalhattuk, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy rajtunk kívül mások is birtokba veszik a szigetet. Ez a tény eleinte zavart, mert aggodalmat keltett bennem az előadás integritására nézve: mi lesz, ha beszalad egy kutya, vagy bekiabál egy néző. Majd, ahogy a Dunaparton sétálva konstatáltuk, hogy kölcsönösen nem vesznek tudomást egymásról a nézők és a járókelők, egy nagyon intenzív időnkívüliség élmény fogott el, illetve annak a realizálása, hogy egy előadás létrehozása – nézése nem ad semmilyen előjogot a helyszínre. A sziget ugyanúgy az övéké, mint a minek. Nekik is ugyanúgy megvan a történetük, mint nekünk, vagy, mint Hannának, ahogy a folyóparton állva emlékezik, és mesél nekünk. Végülis, valójában két dolog köt össze mindenkit: az idő általánosan megtapasztalt múlása és az emlékezés.

Az esemény következő állomása egy fekete doboz. A nézőket teljesen leválasztják a külvilágtól. Eleinte furcsa, majd egészen otthonossá válik. Szintén Hanna mesél, most a zenéről, miközben Móser Ádám harmonikajátéka betölti a vaksötét teret. Kintről sípszót hallunk, ami az előadás kezdetétől fogva periodikusan meg-megszólal. Nem tudhatjuk mennyi idő telt el, annyit tudunk, hogy valami más következik. Nyáry Pál érkezik egy fehér vászonnal, majd egy lyukat nyitva a falon szemtanúi lehetünk egy igazi camera obscura-nak. A teljes esemény legemlékezetesebb pillanata, hogy a közönség egy hatalmas camera obscura-ban ül: a kis vásznon látjuk a naplemente képét, a szemközti falon a fekete doboz mögötti tájat, rajta halovány felirattal. Vetített kép, mégis élőben történik. Egyszerre hat közelinek és távolinak, mintha egy kulcslyukon keresztül bámulnánk a világot (hisz valójában azt is tesszük). Sajnos az esti előadást nézve a nagyobb camera obscura-hoz már nem volt elég fény kint, így csak utólag, a hazaúton volt olvasható a felirat: semmi nem marad úgy, ahogy van (Bertolt Brecht: A dialektika dícsérete).

Az utolsó két mozzanat még ennél is nagyobb hangsúlyt kap. A fejünk fölött nyílik szét a doboz, megjelenik az ég, a fény, a naplemente. Ha nem építkezett volna ennyire egyenletesen a hatásmechanizmusa, gond nélkül rásütöm, hogy hatásvadász. Talán enyhén az is, de olyannyira erős a hatás, amit kelt, hogy elfedi az eszközt, amivel kelti. Ez a mozzanat szó szerint dramaturgiai csúcspont. Viszont megjegyzendő, hogy a két csapatra szakított közönségnek csak az egyik fele tapasztalja meg ezt az ívet ilyen tisztán. A nézőtér másik fele, mivel előbb tapasztalta a lyukkamerát, és később a sétát, mintha visszafele haladt volna az úton. Bár eldönthetetlen, hogy a két irány közül melyik az előre, a produkció íve mintha az általam is tapasztalt eseménysort favorizálná.

A camera obscura

Végül, pedig visszatérünk Einstein példájához. Ugyanazt a jelenséget szemléljük két oldalról. Óramű pontossággal érkezik a nézőtér másik fele a szétnyíló dobozhoz. Egymással szemben vagyunk, mintha egy tükörben néznénk egymást. Egymással szinkronban, és egymással szemben Milovits Hanna és Borsos Luca a nézőkhöz beszélnek. Majd tökéletes időzítéssel minden szereplő lenyomja az óráját. Egy tizedmásodpercig olyan érzés volt, mintha moziban valaki véletlenül szüneteltetné a filmet. Majd mindent ment tovább.

Az előadás tökéletesen használja a különböző eszközöket, a különböző hatáskeltő mechanizmusokat anélkül, hogy bármikor is lebukna. Pontosan és tisztán vezet végig motívumokat, anélkül, hogy didaktikussá tenné őket. És egy fura ellentmondást is létrehoz: a természetben van, mégis színházi, és mégsem idegeníti el a természetet a nézőktől. Nem rámutat egy üzenetre, pusztán felkínálja azt. Ez pedig a maga egyszerűségében annyi, hogy minden változik. Ahogy környezete nem maradhat úgy, ahogy van, úgy az ember sem. És ezen kölcsönhatások dinamikája formálja mindkettőt.

Így sikerült a Collectief Waldennek létrehozni egy kifejezetten progresszív, mély, de mélységében derűs előadást, mely az utóbbi pár év egyik nagy színházi élménye lehet annak a néhány embernek, aki megnézhette ezt a 3 x 2 előadást. Nekem legalábbis biztosan az.


Collectief Walden: Szélcsendélet a PLACCC Fesztivál keretén belül

Alkotók: René van BAKEL, Hella GODEE, Seline GOSLING, Jente HOOGEVEEN, Thomas LAMERS, Thijs VAN VUURE.
Rendezői közreműködés: Maren E. BJØRSETH.
Köszönet: Juul DEKKER, Peter VAN KRAAIJ, Mara VAN VLIJMEN
Előadók: MILOVITS Hanna, BORSOS Luca, NYÁRY Pál, MÓSER Ádám, René van BAKEL, Thomas LAMERS, Jente HOOGEVEEN
Díszlet: a BME II. éves építész hallgatói: NYÍRI Csongor, NIEDERKIRCHNER Gitta, LÁDI Krisztina Zoé, MORÓ Júlia, TAKÁCS Laura Panna, továbbá SÜTTŐ Rita, BENESÓCZKY Zsófia, SOLYMOSI Zsófia,
Kurzusvezető tanár: LASSU Péter
Projektkoordinátor: Magasi Dalma

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket