Bevezetés a tengődésbe

„A Tokás a lelkemre köti, hogy szóljak neki előre, ha legközelebb hazajövök, a kurva életbe már, és akkor iszunk majd rendesen, de most menjek haza, látszik rajtam, hogy szarul vagyok, forog velem a világ, tudja ő, milyen érzés ez, szar az ország, szar emberek vesznek körül, persze hogy inni kell, és ha iszik az ember, szarul lesz tőle.” (10.) Ezzel az idézettel gyakorlatilag maradéktalanul összefoglalható volna Szarka Károly Az én hibám című első regényének teljes mondanivalója – már ha lenne neki ilyenje, mert ezzel a regénnyel kapcsolatban erős túlzás lenne olyan fogalmakkal dobálózni, mint a mondanivaló. Mondanivaló helyett egy elbeszélője van, Fecske, aki az egyetem elvégzése után nem igazán tud mit kezdeni magával. Nincs benne annyi tartás sem, hogy legalább felesleges embernek gondolja magát, mert ha éppen úgy adódik, még szeretni is képes az életét. Csak épp ritkán adódik úgy.

Fecske egy budapesti call centerben dolgozik, amit gyűlöl, mégis megpróbálja magával elhitetni, hogy akár szerethetné is. Szabadidejében főképp alkoholizmusának hódol, illetve lányokat próbál felszedni, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Amikor nem sikerül, a pohár után nyúl, amikor sikerül, szintén.

Szarka Károly regénye akár függőségi regény is lehetne (talán nem véletlen, hogy Fecske a Velencei-tavi kirándulásra A halál kilovagolt Perzsiábólt viszi magával), bár maga a szöveg nem erőlteti ránk ezt az olvasatot. Az olvasót mindenesetre könnyen megkísértheti a realista (vagy akár szociografikus) értelmezés lehetősége.

Az Eurostat egyik nemrégi statisztikájából kiderült, hogy az Európai Unióban Magyarországon a legolcsóbb az alkohol. Ez egy fontos adat Az én hibám olvasói számára, mert akár aránytalanságnak is tűnhet, hogy egy nagyon sanyarú keresetű telemarketingesnek hogyan jut annyi pénze piára, mint ebben a regényben.

Úgy, hogy a pia nagyon olcsó.

Egy másik felmérés azt bizonyította, hogy a magyarországi háztartások kétszer annyit költenek szeszes italokra, mint az uniós átlag, és ebben még nincs benne az éttermekben és vendéglátókban fogyasztott alkoholmennyiség. Ez az adat is segít egy kicsit jobban megérteni Az én hibám világát, habár Fecske, a regény főhőse leginkább épp kocsmákban szeret inni.

Persze ha épp úgy adódik, iszik máshol is.

De tévedés lenne kizárólag ebből az irányból vizsgálni a könyvet. „Gyűlöljük az embereket s mégis velük akarunk lenni, csak az emberekkel és csakis az emberek között van meg az esélyünk, hogy tovább létezzünk, s ne kerítsen hatalmába az őrület.” Ezt Thomas Bernhard írja, a mizantrópia egyik apostola, és nyugodtan írhatta volna ezt Az én hibám Fecskéjéről is, aki nem túlságosan filozófiai alkat, mégis tesz egy mérhetetlenül fontos felismerést. Ez a felismerés a saját permanens idegenségére vonatkozik, ebben a vonatkozásában pedig ontológiai mélységű, bármennyire is igyekszik az elbeszélő bagatellizálni. Ez a bagatellizálás része a menekülésnek, ám a felismerés mondatai újra és újra előbukkannak.

A Thomas Bernhard-i mondat fecskei változata így hangzik: „sokkal jobb bárhol bárkivel bármit csinálni, mint sehol senkivel nem csinálni semmit” (bár ezt nem Fecske, hanem egy Kapitány nevű haverja mondogatja), miközben viszont elviselhetetlen, ha a nyomorúságos magányt emberi lények zavarják meg.

Kivéve, ha nőkről van szó, akik részéről ez egy darabig legalább tolerálható.

Az én hibám érdekes paradoxonra épül: habár történetalapú, ám a cselekménye teljesen banális, mindeközben pedig a szöveg egyszerre szórakoztató, vicces és nyugtalanító. Hányaveti stílusa, pongyolába hajló nyelvezete és a jelenetek felépítése, a banális elemek hangsúlyozása, a nyers humor, a kiábrándult hang, a durva szarkazmus a Bukowski-féle piszkos realizmusra emlékeztet, ahogy a felsorakoztatott szereplők is sokszor mintha az amerikai szerző világából érkeznének: kocsmatöltelékek, lecsúszott prolik, neurotikus nők, iszákos bölcsészek. Fecske, aki nyomorúságos fizetéséből próbálja fenntartani magát szűkös albérleteiben, amelyeken még osztozkodni is kényszerül, egy személyben egyesíti ezeket a típusokat, miközben mégis felülnézetből tekint rájuk. Van benne némi halovány vágy, hogy kitörjön ebből a közegből, de esélye elég kevés mutatkozik rá.

Mégsem torkollik a sorsa tragédiába, mert a tragédiát itt végérvényesen felváltotta a banalitás.

A regény szereplői gyakran emlegetik, hogy „válság van”, ám számos referenciális motívum cáfolja, hogy a 2008–2009-es válság idején vagy közvetlenül utána járnánk, nyugodtan értelmezhetjük tehát úgy, itt valamiféle állandósult, a posztmodern (poszt-posztmodern?) társadalmat alapvetően átszövő és meghatározó, kiiktathatatlan, szükségszerű válságról van szó, amely nemcsak világjárvány vagy klímaváltozás formájában jelentkezik, hanem a teljes szellemi kiüresedettség és otthontalanság tüneteit is mutatja.

A regény harminchárom fejezetének szinte mindegyike egy rövid álomjelenet leírásával kezdődik. Ezek a szürreális epizódok szakítják csak ki az elbeszélést a realista-minimalista monotóniából, ám ezzel mintegy még inkább nyomatékosítják Fecske hétköznapjainak nyomorúságát.

Fecske történetét elsősorban nőkhöz fűződő kapcsolatai tagolják, akikhez a call centerben vagy a Tinderen keresztül kerül közel: Madléna, a neurotikus díva, Üdvöske, a pedáns mintanő és Jusztina, az alkalmazkodó szürke kisegér. A call centerben a legfőbb dicsőség, ha az ember felkerül a mágnestáblára, mint az előző nap legjobb értékesítőinek egyike – ez néhányszor Fecskének is sikerül, és ilyenkor majdnem feltámad benne a vágy, hogy értelmesnek lássa az életét. A sok bizarr figura, a nyomasztó igénytelenség és a létezésbe programozott kudarc végül minduntalan meggyőzi őt arról, hogy feleslegesen strapálná magát, a legjobb, ha meghúzódik, és próbál észrevétlen maradni. Fecske tudja, hogy úgysem történik semmi, minden elcsépelt panelekből épül fel körülötte, a hírportálok unalmas cikkeitől kezdve, amelyeknek csak a címeit pörgeti végig (jobbára azokba is csak beleolvas), a legszellemesebbnek ható kocsmai beszélgetésekig. Jól szemlélteti ezt, amikor állása kapcsán egy kocsmai bölcsésztársaságban röpke társadalomkritikába bocsátkozik, megállapítva, hogy „az egész kapitalizmus rossz, mindannyian az áldozatai vagyunk, de nem tudom, mi lenne jó helyette” (112.). Saját meglepetésére is sikert arat ezzel a sekélyes vulgárszociológiai eszmefuttatással. „Hihetetlen, hogy ennyi is elég. Panaszkodni egy kicsit, viccelődni, megint komolyra váltani, bemondani néhány olyan szót, hogy kapitalizmus meg hogy rendszer, majd újra viccesnek lenni. Arra gondolok, hogy csinálhatnék ilyesmit gyakrabban.” (112.)

Az én hibám fontos, bár nem túlhangsúlyozott vonulata a generációs olvasat, amiben Szarka Károly leginkább Reisz Gábor filmjeinek (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Rossz versek) hangulatát idézi meg a popkulturális utalásokkal, a félbeszakadt Kacsamesék-epizódtól kezdve a sorozatokon, zenéken keresztül a fesztiválokig. Az egész utalásrendszerrel ugyanakkor nem követ semmiféle különös célt, az csak kellék a nyolcvanas években született fiatalok céltalan sodródásának ábrázolásához.

A „közérzetirodalom”, amelyben E/1-es elbeszélők ecsetelik lelki válságaikat, kifejezetten elterjedt az elmúlt években a fiatal, pályakezdő magyar szerzők körében (Moesko Péter, Kálmán Gábor, Nagy Gerzson, Harag Anita, Halász Rita, Bakos Gyöngyi stb.), és bizonyos szempontból Szarka Károly regénye is besorolható ebbe a vonulatba, mégis egyedi hangot sikerült megütnie, amely sallangmentesen épít fel egy elhasznált, lepusztult nyelvből egy banális-abszurd világot. Kiút nincs, vagy ha mégis (ahogy ki lehet lépni a call centerből is), nem vezet sehova. Csak a további tengődésbe.

Szarka Károly: Az én hibám. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2021