A szabadság fesztiválja

Szeptember 10-én és 11-én zajlott Dunaszerdahelyen az improvizált zene fesztiváljának, az Are you Free?-nek a tizennegyedik évfolyama. Vida Igor, a „fesztiválatya” dramaturgiája az összes eddigi évfolyam közül a legbefogadhatóbb volt, de ez a minőségen egyáltalán nem látszott. A Bartók Béla (milyen jellemző!) korzón található NFG klubban öt együttes és egy szólista lépett fel, sokféle stílust képviselve…

A fesztivált a magyarországi Nagy Emma Quintet nyitotta. Vagyis a fiatal énekesnő, Nagy Emma kvintetje, mely sajnos a leggyengébb elemnek bizonyult a fesztivál jazz-láncában. Nem mintha élvezhetetlen lett volna, de az instrumentális rész minősége magasan felülmúlta az énekesit. Amikor vokált énekelt, vagyis nem kellett érzelmet vinni a dalokba és az angol szavakba hangsúlyt, szigorúbb mércét is elviselt. Még érni kell az énekesnő hangjának, még kissé jellegtelen, lapos. De a művészi potenciál, a jazz-szív és az elhivatottság megvan benne. Mindazonáltal hozzá kell tenni, hogy idővel eltűnt a bizonytalansága (aminek megléte nem csupán engem lepett meg, hiszen több versenyt is megjárt már!), és megmutatkoztak énekesi tudásának erős oldalai is. És ezekből sejteni lehetett a jövőt; úgy gondolom, hogy hamarosan ennek az együttesnek a művészi ereje a női törékenység, érzékenység, érzelmek, illetve a velős, dús, túlnyomórészt jazz-rockos instrumentáció közötti izgalmas kontraszton fog alapulni. Az együttes tagjai már most kitűnő hangszeres teljesítményt nyújtanak, kiváltképpen Oláh Krisztián zongorista és Cseh Péter gitáros.

A progresszív cseh-morva jazzt egy négytagú osztag képviselte kiválóan, a JWQ, vagyis a Janoušek-Wróblewski Quartet. Közép-Európában véleményem szerint nemzedékének a legjobb harsonása, Štěpán Janoušek, a hasonlóan értékelt altszaxofonos, Michal Wróblewski, plusz a kitűnő, ritmusszekció, Jan Chalupa dobos és Miloš Klápště bőgős egy valóban friss, dögös jazzt játszottak, mely a New Orleans-i fúvós zene és a New York-i downtown eklektikus, elektrizáló keveréke volt. Teljes mámorba kerültem az éles frázisok, a táncos őrület, a free jazz, a power jazz, a blues, a dallamos simogatás, a sramli, a nem idiomatikus szörnyűségek és a temetői zene erősen alkoholos koktéljától. A fúvósok uniszónóban és ellenpontozva is játszottak; mikor valamelyik kirándulást tett az improvizáció birodalmában, meglehetősen színes utazás volt az. Erős, velős, ütős ritmika, de nem vitték túlzásba, így nem hiányzott az érzékenység. A kvartett egy album anyagát játszotta el és fejlesztette tovább a koncerten, amely LP formában a Ma Recordsnál jelenik meg. Mérget vehet rá mindenki, hogy lesz minek örülni az albumot hallgatva.

Az első estét a pozsonyi elektronikus mágus, Slávo Krekovič zárta. Elektronikus csavarodások, poliritmusok, ambient felhők, noise nyelvek, hangsámánság, kirobbanó és alábukó dinamika, rétegesség, atomikus struktúra, drón felszín, dühöngés, horrorhangok – mindez váltakozva vágott vagy kúszott be a fülekbe. Zárásként elárasztott egy ambient hullám, amibe önként fulladtam bele…

A fesztivál második napját az etnojazzt játszó Tariqa indította el. És hipnotikus élményt nyújtott, mely minden hanggal és taktussal gyönyört okozott, és határtalan, kozmikus energiával töltött fel! Az együttes vezetője, Saïd Tichiti, marokkói énekes és zenész háromhúros (két hosszú és egy rövid húr) hagyományos afrikai hangszerével, a guembrivel repetitív jellegű, sűrű basszus alapot teremtett. A hangszert a balladisztikusabb kompozíciókban arab lantra, údra váltotta. Fenyvesi Márton gitáros, a háttérben maradva, jazz-rockkal színesítette a ritmikus áramlást, Halmos András dobos pedig az egészet vulkanikus monolittá kalapálta. Az erőteljes hangzást a fúvósok tették teljessé, miközben Bede Péter a szaxofont cserélte olykor kavalra, Kovács Ferenc pedig a trombitát hegedűre. Tehát az együttes kétféleképpen tudott játszani: a kaval, a hegedű és az úd a finomabb, balladisztikusabb és énekelhetőbb, de még mindig ütős dalokban szólt, a szaxofon, a trombita és a guembri pedig a dögösebb, erőteljesebb, keményebb sámántáncosakban. Helyenként rockos zúzást is tapasztalhattunk! Beleértve a zsíros szólókat is. Kitűnő előadásukat egy magyar népdallal zárták, mely egy juhászról szólt, aki folyamatosan elvesztette, kereste és megtalálta a juhait, s így felváltva sírt és örült…

A Szymon Klima Quintet elnevezésű lengyel formáció sem szorult háttérbe, és folklórral dúsított jazz zenéjük, még ha nem is volt olyan hatásos, de lázban tartotta a hallgatót. Az együttes a változó dinamikára és a hangsűrűségre épített, a hard bop váltakozott a jazz és a rock fúziójával (főként Jakub Mizeracki gitárosnak és Adam Kowalevski basszusgitárosnak köszönhetően), néha még blues-rock is feltűnt, leggyakrabban azonban a power jazz vagy a free jazz. Szymon Klima a basszusklarinétot váltogatta közönséges klarinéttal, mindkettőt mesterien használva, a meditáció és a szenvedélyes érzelmek között ingázva. Dariusz Rubinowski tenorszaxofonos is kitűnő volt, egy kicsit sem félt a vadulástól a magasabb, sőt sztratoszférikus regiszterekben. A dobok mögött Jakub Marczyński helyett, aki a kvintet Folwark című (Hevhetia, 2018) albumán játszik, a nem kevésbé tehetséges Dawid Fortuna (Pawel Kaczmarczyk Audiofeeling Trio, Stanislaw Slowiński Sextet, Adam Baldych) ült. A zenekar fellépése már-már himnikusan fejeződött be…

A fesztivált a különleges Szabó, Hanousek & Drnek trió zárta. Kétségeim voltak afelől, hogy vajon ezek az improvizatív zenét művelő muzsikusok, akik ebben a felállásban először játszottak együtt (!), fenn tudják-e tartani a közönség érdeklődését, akik akkorra már két erős koncertet tudhattak maguk mögött. Szerencsére a kétségeim nem bizonyultak megalapozottnak, sőt az ellenkezője történt. A szlovák gitáros Štefan Szabó, a szopránszaxofonos és basszusklarinétos Radim Hanousek, valamint a harmonikás Vojtěch Drnek kitűnőek voltak! Nem csupán szabad improvizációról volt szó, hiszen zenéjük a három szereplő kompozícióin alapult, illetve John Zorn egy szerzeményén. A három hang rétegzett, változatosan dinamikus, energiát adó és ritkamód színes zenét alkotott, mely nem csupán az avantgárd jazzből indult ki, hanem hangsúlyos módon a kortárs komolyzenéből is. A trió rendkívüli színeit a különösen emotív, szuverén módon éneklő vokalista, Michaela Bóková tette még változatosabbá. Miközben hallgattam, az jutott eszembe, hogy fellépésük garantáltan tetszett volna Frank Zappának…

Beke Zsolt fordítása

Fotók: Göndör László