Végtelen fa

A turócszentmártoni Turóc Galériában 2021. július 15-én nyitották meg Helen Tóth kiállítását. A Végtelen fa című tárlat természetes folytatása a művész több éve tartó érdeklődésének az ágak, gyökerek, fák, erdők, ökoszisztémák, a természet és az ember közötti szimbiotikus viszony keresése iránt.

A galéria boltíves, parkettázott termeiben nyugalom honol. Mintha az ember egy erdőbe érkezett volna meg. Helen Tóth festményei, rajzai és installációi jelentik ezt az erdőt. A fiatal alkotó már-már terapeutikusan ható művei jelzik, hogy nem mindenki elégszik meg azzal, ha elmegy az erdőbe sétálni. A fák, ágak és a köztük lévő levegő megfestésével a művész mintha mélyebben szeretett volna behatolni az erdőbe, gyökeret verni a fák közt, beszélni velük, otthagyni a saját és egyúttal magába engedni az ő energiájukat.

A nagyméretű, természetellenesen rikító színekkel teli festményeket, melyek mögött sejteni lehet az objektív mellett a nagyon is személyes, élményekkel, emlékekkel és érzelmekkel teli világot, a fotórealizmushoz közelítő festmények és rajzok váltják fel – nem a megszokott kompozíciós eljárásokat követő farészletek vagy elmaszatolt felvételek. A kiállított képek rendkívül jó megfigyelőként mutatják be a művészt, aki sokszor visszatér az erdőbe és tartalmas időt tölt ott. Helen Tóth műveiből mélyen érezni azt a fajta lelassulást, amikor az ember megengedi magának egy pillanatra, hogy csak „legyen”.

A hatásos képek és rajzok mellett Helen Tóth térinstallációkat is alkot. A konkrét helyeken (ahová a művész később vissza is tud térni) gyűjtött nagy ágakat beviszi a műtermébe, ahol rövid időre birtokba veszi őket. Befesti őket többé vagy kevésbé jellegzetes színekkel, hogy aztán konstrukcióként állítsa ki egy galéria terében (mely ebben az esetben egy nagy tábortűzre emlékeztet). A kölcsönvett tárgyat végül visszaviszi az erdőbe az eredeti helyére, ahol a felvitt festékkel együtt az ember jelenlétének nyomaként tekinthetünk rá, egy land art jellegű, finom üzenetként.

Az erdei anyaggyűjtés nem merül ki a látottak nyújtotta élményekben, fotókban, vagy nagy, később az installációkhoz használt ágákban. Helen Tóth kis kincseket, kavicsokat, agyagot, fűszálakat, mohát, száraz leveleket, tűlevelet és más, a természetből származó apróságot is gyűjt. Az egész valamiféle Montessori-aktivitásra emlékeztet, mely valamilyen tárgy vagy jelenség koncentrált megfigyelésére irányul – olyanokéra is, melyek gyorsan zajló életünk során banálisnak tűnnek. A kiállításon befőttesüvegekben mutatja be a művész gyűjteményét. Kézzel írt címkéken olvashatók azok a helyek, ahonnan ezek a kis artefaktumok származnak, és ezzel a természet vizsgálatának tudományos megközelítésére utalnak.

A kurátori szövegben utalást találhatunk Izabela Textorisovára, aki a 19. század hatvanas éveiben született, és annak ellenére, hogy nem rendelkezett semmiféle természettudományos képzettséggel, Turóc természetének jelentős botanikusává és ismerőjévé vált. Textorisová hosszú sétákkal töltötte idejét, virágzó növényeket, mohát és zuzmót gyűjtött, majd egy herbáriumban rendszerezte őket. Kiváló tudósokkal (például Andrej Kmeť-tyel vagy Jozef Ľudovít Holubyval) együttműködve határozta meg gyűjteménye darabjait, az egyik, addig nem ismert bogáncsféle ráadásul róla lett elnevezve. Ezen tevékenységek és Helen Tóth gyűjtőszenvedélye közti párhuzam hatásos, még ha ez csak utólagos konstrukció is – a művész ugyanis múzeumi jellegű installációját nem a Turóc Galéria számára készítette célzottan, Izabela Textorisová munkásságára és kutatásaira tekintettel, hanem ezzel a módszerrel már korábban is dolgozott más helyszíneken. Például a Fák beszélő ujjai című kiállításon Pozsonyban (2017, DOT. Contemporary Art Gallery) hasonló installációt mutatott be összegyűjtött erdei talaj és hegyi patakok vizének mintáival.

Az erdő Helen Tóth számára már évek óta tematikus körzet, egész eddigi művészetének leitmotívuma, több önálló és kollektív kiállításon is állandóan visszatérő témája. Mindettől még őszintébbnek hat erdő iránti figyelme. Ráadásul a rajzokon, festményeken, fotókon és installációkon látszólag „ugyanaz” szerepel, mégsem untatnak. Olyan ez, mint erdőbe menni: egy tízperces séta után, mely során vagy százötven fát lát az ember, nem mondja azt, hogy már unja őket. Akkor is ezt érezzük, ha naponta ugyanazon az útvonalon megyünk végig hosszú éveken át. A fa kimeríthetetlen. Végtelen.

Beke Zsolt fordítása