Ugyanabba a tócsába

A hérakleitoszi intelem ellenére olykor létfontosságú lehet a sekélyesedő folyóidő sodrába lépni, de már csak az is felkavarhatja múltunk-jelenünk-jövendőnk állóvizét, ha van merszünk – Bréda Ferenc polihisztor kifejezésével élve – vihart kavarni a biliben. Nem tudjuk, hogy Bréda – aki e szövegelés tárgya, alanya, sőt állítmánya, hovatovább többi mondatrésze is lehetne – ismerte-e az írásképtelenséget (amiben nem mellesleg jó ideje e sorok írója is leledzik), ahogy azt sem, hogy pipált-e már olyasféle farizeusi lelkületet, ami saját igéinek töketlenkedő elszórásával tetézte volna napjaink írástudóinak tömegesülő árvulását. Mindenesetre az biztos, hogy az önmaguk felé hajló kezű körömlehelők nyavalygásait nem tűrte sokáig asztalánál.

Képzeljük el, ahogy – éppen most, állítólagos halála után három évvel – a kolozsvári kultúrkocsmák valamelyikében, mondjuk a Prosperóban üldögél (prosperál?), és a falon hullámzó Panta rhei felirathoz hűen kortyolja nedűit… Mérget vehetünk rá, hogy az örök ifjúság italát is megízlelte már. Másképpen hogyan is hallgathatott volna annyit a nyelves tudományok fecsegői közepette, mindig készen állva egy-egy váratlan mutatványra, ha nem lassíthatta-gyorsíthatta volna kedvére átgargalizált, beivódott idejét, hogy aztán maradék múltját és szépen elgondolt jövőjét is lazán kipisálja a sörrel – hogy egyik kedves vándorlegényével, Kassák Lajossal érkezzünk meg e félreeső szöveghelyre… Váltsunk is itt pár keresetlen szót kocsmai kozmokrátorunk búvópatakszerű életútjáról, mielőtt belelépnénk ugyanabba a tócsába!

Bréda Ferenc, alias François Bréda (1956–2018) dévai születésű esszéista, tanár, költő, műfordító, teatrológus. Apja református lelkipásztor, anyai nagyapja Lévai Lajos székelyudvarhelyi településtörténész, író és tanár. Fiatalkorában állandó lakója a kolozsvári egyetemi könyvtárnak, míg nyaranta kőművesként és harangozóként dolgozik. 1974-től 1975-ig katonai szolgálatot teljesít Dobrudzsában, a Fekete-tenger partvidékén. 1975-től már a kolozsvári egyetem hallgatója magyar–francia szakon. 1984-től 1991-ig francia nyelv- és irodalomtanári állást tölt be Franciaországban állami és felekezeti gimnáziumokban, líceumokban és főiskolákon. 1985-ben mesterfokozatot (magiszter) ér el a Nantes-i Egyetemen francia és összehasonlító irodalomtörténetből. A kolozsvári bölcsészkaron doktorál irodalomelméletből 1999-ben. 1995-től a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karán tanít egyetemes színháztörténetet, dramaturgiai alapfogalmakat, színházesztétikát, magyar irodalmat és retorikát. 1980-tól 2017-ig folyamatosan jelennek meg önálló és fordításkötetei magyar, román és francia nyelven. A Karácsonyi Zsolt költő által memetikusnak nevezett gondolkodásmód és esztétika sajátos képviselője, nyelvi alkimistája.

Boros Lóránd néprajzkutató, a hagyaték gondozója ekképpen summázza egy interjúban „Brédisz Franci” mindennapjait: „Amíg az évek során kialakulnak az ember életének esszenciálisan fontos tényezői, addig a kevésbé jelentős faktorok elhanyagolódnak, leépülnek. Szerintem többek között ez az egyszerűsödési folyamat jellemezte az ő létmódját is. Ugyanakkor abszolút nem élt puritán életet: annyira imádta a kávézók és kocsmák hangulatát, hogy számtalan művét különböző vendéglátóhelyek asztalainál írta meg. Tehát inkább a szellemi fejlődésének vonzataként alakult ki nála ez a szerény attitűd. Az »aszketizmusától« függetlenül pedig intenzíven érdeklődött a gasztronómia iránt, és persze lehetett vele inni is, minimum egy pohárral. (…) Egyetemes, klasszikus tudást próbált átadni a hallgatóinak is, akik azonban nem csak a bölcsészkarról kerültek ki. A fiatalok többsége ugye a Babeș–Bolyai Tudományegyetemről ismerte őt, sokakat viszont a kolozsvári kocsmákban érzékelhető karizmatikus kisugárzása által vonzott magához. Fontos, hogy mindenkit hasonlóan közvetlen módon kezelt. A legtöbb időt a Music Pubban, a Bulgakov Caféban és az Insomniában töltötte írással, de mivel sokan ismerték őt, az ilyen alkalmakkor gyakran többen hozzá is csapódtak. Néha, amikor egyedül szeretett volna lenni, akkor »elbújt« a kevésbé forgalmas Krajczár Kávézóban. (…) Kolozsvár szeretete ellenére életfilozófiája leginkább a vándorláshoz, a rokonlélek goliárd költőkhöz, vagabund figurákhoz, Villonhoz, Giordano Brunóhoz, Rabelais-hez igazodott. Élőszóban többször megjelölte számomra azokat a kútfőket, amelyek lényeges hatást gyakoroltak rá, és amiket igyekezett követni, megélni, gyakorolni: Diogenész cinikus iskolája, a skolasztika és a középkori filozófia nagy alkotói, Assisi Szent Ferenc, az iszlám misztikusai és az alkímia.”

Ő maga a Propaganda című televíziós műsorban elhangzó nyomatékosító kijelentésével, miszerint a Bécstől Kamcsatkáig elterülő, azon belül is a közép-kelet-európainak nevezhető térség nem létezik – vagyis a létező Nyugattal ellentétben, a kincses várossal egyetemben egyfajta alvilágként, Hádészként lebeg a sztyeppék felett –, meg is alapozta saját örökkévalóságát, szabad ki-bejárással a kolozsvári katakombák és a folyóidő söntései között. „Az angyalok meg, mint tudjuk, váltig élnek a multiverzumban, s eme világegyetemeken átragyogó-átívelő igazság fényében értjük, ugye, a helyzetet: beütött, beköszöntött, bekopogott az ablakon, mint az Ősz Párizsba Adynál, mihozzánk-ës a nagy-cudar Örökkévalóság. / Kecsegtető is volt az ajánlat, nem mondom, hisz halál meg szerelem folyton-folyvást együtt jár és egymásba baszkulál…”

Ha ki is lóg az (Angyal a Monostoron novelláskötetből ideollózott) idézet alól az a bizonyos metafizikus lóláb, nem tanácsos túlmisztifikálni az életmű fordulatait, hiszen annak majd’ minden mozzanata ismeretelméleti tótágast áll előttünk. Mondhatni csakis transzcendens tényekkel szembesülünk, ha Brédát olvasunk – ezért is szükségeltetik mindent a helyén (értsd: egyből abszolút értékén is!) kezelnünk, ha nem szeretnénk rögvest fejtetőre állni.

Többek közt az ilyesféle fejtegetések közben: „Egy valós elfogadása (és posztulálása): arkhé. Az egyféle valóságkategóriába sorolandó elemek minőségileg határozzák meg az illető valóst. A minőség kulcs, meghatározó jegy, egyfajta realitásbillog: a valós az összetevők minőségi eredője mentén mutatja meg magát. / A minőség a létezésből következteti, származtatja magát, s egyféleképpen a lét sem más, mint minőség. / A fogalom minősége: dialektikája.” Mielőtt még belebonyolódnánk mindennek kibogarászásába, térjünk vissza a fentebbi, szerelemmel és halállal kecsegtető citátumoz! Mert milyen alkuról lehet itt szó? És az alkudozás (Az Angyallal? Az Ördöggel?) vajon együtt járhatott-e az intergalaktikus Cenzúra feloldozó kegyelmével, amit szerzőnk ironikus évődéssel említ novelláskötete legelején? Hogy minden kópéságok kútfeje rászolgált e körmönfont kegyre, az kétségbevonhatatlan, ugyanis nevét késleltetve sem duruzsolták az összmagyar olvasófülébe kortárs irodalmunk egymást ismétlő kánonéneklői. Bár Bréda rendszerint e kóristáktól távol, mindenkori korty(!)társaitól körülvéve szabadította ki szellemét a palackból…

„Lélekderítő asztal, jóbaráti
körünk, szegény a szó kimondani,
mennyire hiányzol! Emberek, sokféle
arc viselői s mégis mind együvé
valók voltunk mindenben, ami
vidám, vagy szomorú volt…”

– kezdi Szellemidéző című versét ugyancsak kevéssé „kánonizált” költőnk, a mázsás derűvel megáldott Berda József, hogy a zárlatban ama régi asztalnál állapodjon meg gondolatban, hol oly sokat fiatalodott a meggyötört lélek valaha. Bréda ráncos ábrázatának látszólagos elgyötörtségét kaján vigyora egy pillanat alatt változtatta örökifjú Harlekin-vonásokká. Egyébként az ókori franciában „Hellequin” volt az ördög neve – kísértő helyett mégis egyfajta kísérő, pszichopomposz (lélekvezető) volt ő, és tán most is az. Ugyanakkor Genius Locivá, azaz a hely ihlető szellemévé is kulminálódhatott az idők során – még az is elképzelhető, hogy kellő intenzitással, a megfelelő palackot dörzsölve dzsinnként is megidézhetjük, aki alkalomadtán három kívánságunkat is teljesítheti. De ne legyünk telhetetlenek! Meg hát, nem árt az óvatosság sem, hiszen nemcsak vergiliusi idegenvezetőként járhat elől külön bejáratú álvilágunkban: akár mentálmanipulátorként is működésbe léphet, ha esetleg kihoznánk a sodrából.

Nade, gyakorlatlan hullámlovasként hogyan ülhetnénk fel a korántsem mainstream művek fősodrára? Egyáltalán, miféle hordalékot görgetünk magunkkal ilyenkor, és micsoda mélyvízi kimérákba gabalyodva vetődünk partra? Végül pedig, miképpen deríthetnénk fényt – e felhozatal naprakészségét vizsgálva – a Bréda-féle esszenciák végtelenségig árnyalható, színváltoztató (hermészi árny)oldalára? Teszem azt, az úgynevezett anakronizmusok világára nézve. „Remegek már a haláltól, hisz a Hádészban a szöglet, / ami vár rám, hideg és szűk, a lejárat is ijesztő, / s aki egyszer lemegy, az már soha fel nem jön a fényre…” – írja Anakreon hellászi bordal-költő. Valószínűleg a kolozsvári Kharón még életében elvitte obulusgyűjtőnket egy kis csónakázásra, hogy ne csak sóbálvánnyá merevedett műkedvelőként bámészkodhassa ki magát hirtelen megelevenedő mitologémái között. (Bréda már gyerekkorában is lelkes érmegyűjtő volt, római kori ezüst- és rézpénzeket cserélgetett egy dévai klastromásatás után környékbeli társaival. „Kharón: görög mitológiai alak, az Alvilág révésze. A holt lelkeket ő szállította át ladikjában a Sztüx folyón. Azonban mindig is mogorva, sovány démon volt, aki nem szállított át olyan holt lelket, akit nem temettek el tisztességesen. A révészkedésnek árat is szabott, és aki nem tudott neki fizetni, azt százéves bolyongásra ítélte a Sztüx túlsó partján. A fizetségnek obolosz volt a neve, ami egy érme volt.”) Hogy hol lelhető fel az a holtpont, melyen átkelve mi magunk is révbe érhetünk Bréda szövegfolyamain? Rejtély. Homály. Utóbbi, attól tartok, nem egyszerűen balladai – viszont már akkor is termékenyé válhat, ha nem akarjuk mindenáron szétoszlatni. Ha egy mód van rá, ne toljuk kényszeredetten helyre a ki(s)zökkent időt sem! (Hol voltunk, hol nem, leszünk vagy nem leszünk – törődjünk csak bele szépen…) „E sótlan s ekképp nyilván filozófiai természetű idő technikai agyoncsapása céljából gondoltam, jöhet most már egy kis egzisztencialista irka-firka, hát mán csak úgy – a szőke sör mellé – mentál-karbantartó sóstanglinak” – vethetné ide most már a Spritz kávéház egyik szegletéből vissza-visszatérő törzsvendégünk…

Mondhatjuk, hogy a szokványos kutatói hagyománymímelés helyett Brédát mindinkább a mimézisen (ami az utánzás mellett az antikvitásban bizonyos kultikus aktusokat is jelentett) túli memézis tartotta bűvkörében, melynek filozófiai-esztétikai lefedettsége nem csupán az általa kialakított – sokszor írásképileg is felbontott, szójátékokkal megbolondított – metanyelv határáig tartott. Mágikus aurájú magiszterünk, még ha jegyezték is munkáit az akadémikusok, szemközt a posztulálással (azaz a fentebb már idézett követelőzéssel) lépkedve hangtalan írta ki magát az individuumkényszeres tudományos „impakt faktorok” (amelyek nem mást, mint a tudományos publikációk szerzőire való hivatkozások sokszor hivalkodó fokmérőit jelentik) mátrixából, magnetikusan vonzva magához az intuitív tudásformák számtalan alakváltozatát (ld. az Antracit vagy a Mysterium Mythologiae „ortho-egzisztenciális” esszéuniverzumát).

Hogy végezetül mégis elejét vegyük a sörkorcsolyaként dukáló egzisztencialista dumának, ezzel a Bréda-szemelvénnyel (és némi poszt-posztmodern ízetlenkedéssel) fejezhetnénk be szövegelésünket: „…e szöveg olvasásának tárgya, oka és célja pontosan e szöveg olvasása”. Feltéve, ha nem lenne ennyire foghíjas a leletgyűjteményünk hübriszmentes, szárnyas csukájú héroszunk ásatás alá vont kulturális katakombáiból (e viharos kárpád-medencei biliből): felmutatható kincs ugyanis nincs, csak marék rézpénz, néhány söralátét (egy régi asztalról) és könyvek, könyvek halomban… És akkor, mindennek örvén el is kezdhetném elölről… az írásképtelenséggel, a farizeus lelkülettel, az elszórt igékkel, a hamis kánonéneklőkkel, az egész töketlenkedéssel a tárgy, az alany, az állítmány meg a többi mondatrész körül – óhatatlanul a Music Pub, a Prospero, az Insomnia, a Bulgakov vagy a Krajczár (rom? kocsma?) előtt találva hirtelen magam, valami félreeső helyen toporogva, mondjuk, egy tócsa közepén, amiben mintha most összefolyni látszana a szépen elgondolt múlt a maradék jövővel, saját ábrázatom e sokféle arc söntésbeli viselőivel, mellesleg még egy vigyori pofával is, aki azt mondja, hogy ma kivételesen nem kér egy érmét sem a transzportért. „Akarat kell, nem pénz!” – teszi még flegmán hozzá, aztán mélyet slukkolva cigarettájából kiköp oldalra, majd görnyedten, ám meglepő fürgeséggel hátat fordít és megindul előttem. A lejárat már nem is olyan ijesztő…

Források:

Anakreon: Töredék a halálról (Radnóti Miklós fordítása). Fohász a múzsákhoz. Tíz görög költő.
Berda József ősszegyűjtött versei
Bréda Ferenc: Angyal a Monostoron, Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2012.
Bréda Ferenc: A létezéstől a lehetőségig
Varga Melinda: Kolozsvári kultúrkocsmák
Wikipédia/Kharón