Veszélyes nosztalgia, avagy kísért a múlt

A Mad Men – Reklámőrültek című sorozatban Don Draper a nosztalgiát egy régi sebből hasító fájdalomként jellemezte – egy szúrás a szívünkben, ami sokkal erősebb az emléknél. Etimológiai szempontból a nosztalgia szó a görög nostos (hazatérés) és algeo (fájlal) szavakból mesterségesen létrejött szóösszetétel, és egy olyan múltba vágyakozó létállapotra utal, ahol a valódi vagy valósnak vélt emlékek sűrűjében az ember megnyugodhat és önmaga lehet. A nosztalgiához kapcsolódik a honvágy fogalma is, mely főleg idegen környezetben valami ismerős hely utáni sóvárgást fejez ki. A két érzés szorosan összefügg, de a nosztalgia jóval szélesebb jelentéstartományban mozog, hiszen nosztalgiával sok más múltbéli dologra, eseményre és személyre gondolhatunk, éppen ezért a nosztalgia – különösen a modern korban – pozitív töltettel is rendelkezhet és cselekvésre ösztönözhet, valamint ez az érzelmi állapot napjainkban egyfajta érzelmekkel folytatott játékká vált, és kevésbé utal a csillapíthatatlan lelki szenvedésre. Természetesen a régi idők felidézése és a múlt megszépítése veszéllyel is járhat, különösen akkor, ha az egyén túlságosan ragaszkodik az általa romantizált, de már nem létező világhoz, és a jelen rovására dicsőíti a múltat. Ebbe a hibába esik Edgar Wright főhősnője, Eloise, aki az Utolsó éjszaka a Sohóban (Last Night in Soho) című filmben a hatvanas évek Londonját idealizálja – pezsgő éjszakai élet, Beatles, Petula Clark, miniszoknya és tupírozott konty. Az angol rendező legújabb filmjében egyrészt formanyelvileg párhuzamba állítja a múltat és a jelent, másrészt tematikusan és dramaturgiai elemként hangsúlyozza a nosztalgia problematikus mivoltát.

A velencei filmfesztiválon debütáló Utolsó éjszaka a Sohóban egy felnövéstörténetbe csomagolt (pszicho)thriller; a markáns szerzői kézjeggyel ellátott film Edgar Wright korábbi rendezéseitől eltérően egy komorabb hangvételű és mélyenszántó mondanivalót közvetítő – vagy közvetíteni szándékozó – alkotás, ami a horrort idéző ijesztések (jump scare) és a paranoid hangulat ellenére elsősorban szórakoztatni kíván. A Scott Pilgrim a világ ellen rendezője – ahogy azt már tőle megszoktuk és elvárjuk – a különböző műfajokkal szabadon játszik, miközben megtartja a rá jellemző stílusjegyeket, ilyen a változatos kameramozgásokkal és a vágással tökéletes szinkronban lévő emblematikus filmzene, amit ezúttal a hatvanas években népszerű popslágerek dominálnak.

A múltidézés, egy másik korba való vágyódás kezd egyfajta trenddé válni a film- és sorozatkészítők körében; a teljesség igénye nélkül elég csak a bevezetőben említett Mad Men – Reklámőrültek című sorozatra gondolni, mely szintén a hatvanas évekbe kalauzolta el a nézőket, majd érkezett A csodálatos Mrs. Maisel az ötvenes évek New York-i miliőjével. A filmes palettán legutóbb Quentin Tarantino Volt egyszer egy… Hollywoodja elevenítette fel az amerikai Álomgyár csillogó, olykor üres és hamis világát; itt Tarantino nemcsak mesél a korszakot (a hatvanas évek végét) meghatározó mozgóképes, társadalmi és kultúrtörténeti jelenségekről, hanem a laza és elnyújtott narratívával, illetve kallódó hőseivel elő is hívja a Hollywoodi Reneszánszban alkotó rendezőket. Tarantino egyébként nagy hatással volt Edgar Wrightra, olyannyira, hogy még a címadásban is segített: a két rendező a pandémia alatt egy podcastben beszélgetett filmekről, amikor szóba került a brit Dave Dee, Dozy, Beaky, Mick & Tich nevű pop/rock zenekar Last Night in Soho című dala, és miután Wright addigra már kifogyott címötletekből, azonnal lecsapott a lehetőségre.

Az Utolsó éjszaka a Sohóban expozíciójában megismerjük a fiatal Eloise-t (később Ellie), aki a délnyugat angliai Cornwallból érkezik a hatalmas és sokszínű Londonba, hogy a főváros rangos művészeti iskoláján divattervezést tanuljon. A cselekmény voltaképpen arra a jól bejáratott coming-of-age toposzra épül, amikor az egyszerű lány kiszakad a megszokott környezetből, és hogy valóra váltsa álmait, útnak indul az ismeretlen felé. Eloise-t először egy önfeledt lányként ismerjük meg, aki régi slágerekre, régi szabású ruhákban táncol a vintage bútorokkal berendezett szobájában. Egy igazi öreg lélek, különcnek mondható viselkedése nem csupán a retro dolgok iránti rajongásában mutatkozik meg, Eloise ugyanis árva – skizofréniában szenvedő anyja öngyilkos lett, apja elhagyta, így a lányt a nagymamája nevelte fel, aki megtanította őt varrni és megszerettette vele a hatvanas évek divatját és zenéjét. Eloise nagy reményekkel vág bele élete kalandjába, mit sem törődve mamája tanácsával, miszerint London túl sok lehet –ez a többször emlegetett frázis predesztinálja a lány később bekövetkező lidércnyomását. A nyüzsgő embertömeg, a Piccadilly Circus vibráló neonplakátjai teljesen bűvkörükbe vonják az elsőéves divattervező-tanoncot, azonban Ellie-nek hamar rá kell jönnie, hogy a város múltja és jelenje egyaránt sötét titkokat rejteget.

A könnyed hangvételű sztori tónusváltása, valamint a thriller és horror műfaji jegyeinek aprólékos adagolása a lány kollégiumból való kiköltözésével veszi kezdetét: Ellie megelégelve a csoporttársai piszkálódását, pár nap után úgy dönt, hogy szobát bérel a Sohóban. Egy rozoga ház emeleti lakásában talál menedéket, amihez az idős tulaj, Mrs. Collins már évtizedek óta nem nyúlt, így a hatvanas évek furcsa báját őrző hely különösen imponáló lesz Ellie számára. Az első ott töltött éjszaka során Ellie álmában belecsöppen a Soho csillogó, dübörgő forgatagába, ahol találkozik a gyönyörű, énekesnői ambíciókat dédelgető Sandyvel és jól szituált szeretőjével/menedzserével, Jackkel. Ez a képzeletbeli időutazás eleinte vonzó és izgalmas, Ellie minden éjjel kizárja saját valóságát és a múltat választja, ahol egyrészt követi Sandyt a partikba és a klubba (ahol a lány táncosnőként dolgozik), másrészt azonosul is vele; ébredés után ezekből a víziókból ihletet merítve tervezi meg az új ruháit, és külsőre is egyre jobban hozzá hasonlít (például szőkére festi a haját). Ahogy Ellie minél inkább elmélyül a múlt útvesztőjében, úgy az addig ártatlannak tűnő álmok lidérces hallucinációkba csapnak át, és egy gyilkosság részletei bontakoznak ki előtte. A játékidő második felére a rettegés jellemző – Ellie számára összemosódik képzelet és valóság, már maga sem tudja, hogy mikor álmodik, és mikor van ébren, idegen, arcnélküli alakok üldözik, és folytonos nyugtalanság lesz rajta úrrá. Ez a tébolyodott elmeállapot később elszánt tettre ösztönzi, és a végén kideríti az igazságot, és leszámol a múlt démonjaival.

Az Utolsó éjszaka a Sohóban készítésekor Edgar Wright kedvenc klasszikusaiból merített (Nicolas Roeg Ne nézz vissza! című thrillerje, Roman Polanski Iszonyatja), de még a giallók atyja, Dario Argento neve is eszünkbe juthat – különösen a burjánzó színvilág, valamint az erőszak–erotika–horror használatában jelentkezik az olasz mester befolyása. Edgar Wright korábbi filmjeitől eltérően a forgatókönyvírásba egy női társírót, az 1917-et jegyző Krysty Wilson-Cairns is bevonta, ami különösen előnyére vált a nőközpontú narratívának, mely Ellie és Sandy történetén keresztül reflektál az akkori és a jelenkori szexizmusra: hogy miként bántak és bánnak a nőkkel a szórakoztatóiparban, hogy milyen veszélyek leselkednek rájuk az utcán, és hogy mennyire kiszolgáltatott a helyzetük. Ez a cselekményt mozgató és a végkimenetelt befolyásoló kritikai él azonban nem eléggé kidolgozott ahhoz, hogy valódi tartalommal töltse meg a túlstilizált, műfajokban tobzódó filmet.

Az Utolsó éjszaka a Sohóban legnagyobb vonzereje a dinamikus történetmesélést támogató vágás, kameramozgás és az ikonikus filmzene. Mindhárom formanyelvi eszköz a rendező védjegyének számít, és a Nyomd, bébi, nyomd (Baby Driver) 2017-es heist musicalvígjátékában járatta a csúcsára. A játékosság és a kreatív vizuális megoldások ezúttal összekötő kapocsként szolgálnak múlt és jelen, álom és valóság között. A film legemlékezetesebb jelenete, amikor Ellie egy éjszakai klubba kíséri el Sandyt és Jacket, és miközben csodálattal nézi az önfeledten táncoló párost, teljesen átlényegül az angyali szépségű lánnyá, a két személy eggyé válik. A film Thomasin Mckenzie és Anya Taylor-Joy játékától lesz igazán emlékezetes: Anya Taylor-Joy Sandyként a hatvanas évek glamúrját hívja elő, és egy igazi filmsztár benyomását kelti, mellette az Ellie-t alakító új-zélandi Thomasin Mckenzie (Ne hagyj nyomot!, Jojo Nyuszi) magabiztosan navigál Edgar Wright vonzó, majd félelmetes Londonjában, és hitelesen ábrázolja az elméjét elborító paranoiát. A fiatal színésznők oldalán feltűnik Margaret Nolan és Diana Rigg is, akik ezzel a szerepükkel léptek be a halhatatlanok társaságába. Férfi fronton a sejtelmes és jóképű Jack megformálója Matt Smith, illetve kisebb, de nem kevésbé lényeges karakter bőrébe bújik Terence Stamp.

A nosztalgia lehet szép, lehet ártalmatlan, de ugyanúgy lehet addiktív és veszélyes. Ellie a saját bőrén tapasztalja meg, hogy milyen következményekkel járhat a letűnt korok glorifikálása. Edgar Wright főhősnőjéhez hasonlóan idealizálja a hatvanas évek Londonját, a nosztalgiát ő maga is élteti, de a felkavaró történettel és azzal, hogy az erőszak helyszínévé lépteti elő, eloszlatja a hatvanas éveket, Londont és a nosztalgiát elborító rózsaszín ködöt, és így lesz Petula Clark Downtown című fesztelen dalából egy kísérteties és hátborzongató szerzemény, ami a mozitermet elhagyva még egy darabig a fülünkben fog csengeni.

A film adatlapja.