A művész kötelessége veszélyesen alkotni

Már a római szerző, Horatius idejéből ismert az ars poetica fogalma – költői hitvallás arról, mi a művészet és művész célja és szerepe. A kérdés a 19. században csúcsosodott ki, mikor sor került Percy Shelley és Oscar Wilde párbajszerű művészi összecsapására: Shelley azt állította, hogy a költők „a világ el nem ismert törvényhozói”, míg Wilde szerint „minden művészet elég hasztalan”. Ez a két kijelentés éles ellentétet húz kétféle művészet közé – mely kiveszi a részét a világ eseményeiből, és mely csak önmagáért létezik.  

A 20. század közepén Albert Camus is kézbe vette a kérdést, Create Dangerously című 1957-es beszédében egészen más szemszögből közelíti meg a problémát.

Ha a művészet azzá válik, aminek a társadalom többsége kívánja, és kiszolgálja azt, nem lesz több értelmetlen szórakozásnál. Ha vakon elutasítja ezt a társadalmat, és a művész úgy dönt, hogy álmában és képzeletében lel menedékre, a művészet kimerül majd ebben a tagadásban. A 20. század közepén azonban ezek a magas ívű elméleti kérdések a művész szerepéről abszurdnak hatottak – a művészek létezési jogát is megkérdőjelezték.

A női művészek is szembe találkoztak a kérdéssel. Ursula Le Guin úgy hitte, a művészet kiterjeszti a képzeletet, így az emberi szabadság lehetőségeit is. A hasonló módon gondolkozó írók részt vettek a politikai életben, nem meglepő hát, hogy efféle elképzelésekre bukkanunk Camus beszédében is. Szerinte az alkotás egyenlő a döntéshozatallal. Ahogy Shelley mondta, a művészek részesei a körülöttük levő világ alakításának, még ha nincsenek is ennek mindig tudatában.

A művészet minden múlandó és befejezetlen elleni tiltakozás. Ebből kiindulva egyetlen célja, hogy egy másik formát adjon a valóságnak, amelyet mégis kénytelen megőrizni érzelmeinek forrásaként. A művészet nem teljes elutasítás vagy elfogadás – egyszerre mindkettő.

Ha a művészetet a világtól elvonatkoztatva próbáljuk megérteni, akkor – Camus szerint legalábbis – mindenképp félreértjük. Úgy gondolja, hogy a művészet a művészetért a „kereskedők társadalmának… a tényszerű és önelégült társadalom mesterséges művészetének” tana.

A ma is aktuális kérdés az, hogy hogyan alkossunk veszélyesen egy olyan társadalomban, mely nem néz el és nem bocsát meg semmit. Filozófusként Camus számára nem a művészet céltalansága vagy értelme volt az igazi válaszra váró felvetés, sokkal inkább az, hogy a számtalan ideológiával övezett világban miképp maradhat lehetséges az alkotás talányos szabadsága.

Az eredeti cikk itt olvasható.