iona; témázgatunk az öngyilkos fiúról

iona[1]

az élet képtelen átlátni a végtelen gazdagságot
összeszámolni a néma halakat de a tenger szagát
a hullámzását ismeri a többit csak a halál

kapás van és milyen gazdag a halál
kiáltozom hogy félrevezessem a halakat
elijesztem a szerencsémet mégis

talán egy másik tengeren másképp lenne
a nagy hallal kellene küzdenem mint santiago
majd holtfáradtan de megtörve nem
hazasodródnék utána uram – haza
egy másik partra – – –
úgy tűnik hiába várom azt a nagyot

mondd ilyen ködös a tenger benned is
hullámai hasadnak-e a szirteken
ilyen apróra egységesre hajtod-e össze
és bontod-e ki magad te is
ha feltámad benned a szükség
feleséged ha van is van-e
gyermekeid álmodják-e a tengert
hagyják-e válladon a halak minden baját
egyedül vagy-e te is mint én mondd

ha jönne is a böhömnagy
a tengerrel kellene küzdenem
ha álmodnám hogy erdész vagyok
az erdőben is az illatos méz
és a tenger könnyű szaga

de elegem van
a sok álombeli bűzből
hiába a bőség nincs kapás
ilyen a szerencsém elijesztettem
vele együtt a legapróbb halacskát
a horgokból a hálóból a felhőkből
most már elég volt
ebből a sok álombeli bűzből

az akváriumot csodálom otthon a nyílt vízen
egy padon a parkban egy padon a tenger közepén
mókusokkal a rengetegben 3000 évig sűrű mézbe cukrosodva
oldalra fektetett szardellák konzervdobozban fém íze
mint szájban a horog – a konzervben is ott a tenger

témázgatunk az öngyilkos fiúról

az oxigénhiánytól halucinálsz mesélte
hogy ördögök forogtak körülötte
mielőtt leszedték a kötélről
a testé vagyunk a hő leolvasztotta az emulziót
és több felbecsülhetetlen fotó is elveszett
van akinek a tárgyak súlya nyilvánvaló

a kissrácokat leszidja a szomszéd
mert macskát fogtak kartondobozzal és hangosak
az alzheimeres nagyanyám kisgyerekként
szólongatta az anyját miután ágyba került
sokáig élt még pedig keveset – ki tudja
a testeké vagyunk és nagyon hideg ez a szoba
még ennél a városnál is hidegebb

és hányszor megaláztatok
mennyit fogadkoztam régen
hogy szembeköpöm az istent ha találkozunk
és mennyit ostoroztam
hányszor megaláztam magam istenem

egy ideje nem vagyok biztos semmiben mondom
nekem már bármilyen meggyőződés gyanús mondja

megnyugtat a zápor morajlása
hogy nem értjük egymás szavait
amikor a hullámpalán dübörög
a patak medrénél aprókat örvénylik
mielőtt feltámad bennem a szél

nem fáztam de amikor kihajtott
amikor pezsegni kezdett minden
és elért a fény is úgy égetett
hogy kileheltem a lelkemet is
és apránként szereztem meg
mindent újra magamnak
de konokul megtartottam azt is
amit hagynom kellett volna
hogy letépjetek rólam
és ez rendben van így

tőlem ne várjatok el semmit mondom
a miértjeitekre a legjobb ellenérvem a nem

szilvi bácsi a gonoszról beszélt
ami megkötötte kezeit
emiatt nem tudott dolgozni
de a számítógépemet megjavította
apám mesélte hogy a szekta tette tönkre
én azt mondtam az is csak tünet
gyerek voltam amikor meglátogattuk
apám és én egy hidegtállal szilveszterkor
ő az aragázzal fűtött
és egyedül ült a konyhában
tavasz volt amikor felvágta magát
mielőtt beleugrott a kútba

anyám fél az őrültektől
azelőtt a kulcsot a zárban akarta hagyni
vagy kivenni és eltenni jó helyre
ahogy biztonságosabb
félelemből konfliktus
vagy konfliktusból félelem
váltsunk témát mondja

az a szegény fiú – az anyja
ruhát vitt neki a temetésére
pedig csak cafat maradt belőle
amikor alálépett
és a testét felcsavarta a vonat

függő volt
az alkohol a hibás – mondja apám
én hallgatok

---

[1] Marin Sorescu Iona című színdarabja alapján.