dunszt.sk

kultmag

„Élj boldogan, amíg élni hagyunk”

Márton Lászlót elsősorban regényíróként és fordítóként tartjuk számon (kiváló regények szerzőjeként és remekművek értő tolmácsolójaként), pedig pályára lépésekor színpadra is dolgozott. Most ismét drámákkal jelentkezett. Részt vett a madáchi nagy mű folytatásának, Az ember tragédiája 2.0-nak a megírásában – a négyszerzőjű művet most játsszák bravúrosan Székesfehérváron –, és önálló drámakötetet is kiadott a Kalligramnál Bátor Csikó címmel. A Kalligram szép könyveket jelentet meg, a Bátor Csikó azonban ezek közül is kitűnik harmonikus megjelenésével, letisztult grafikájú, szép címlapjával (Hrapka Tibor és Láng Orsolya munkájával). A kötetben egy ókori és egy középkori tárgyú darab fog közre egy filozófiai mesejátékot, a kötetcímül szolgáló Grimm-feldolgozást.

A történelmi drámák civilizációs válsághelyzetekkel szembesítenek. A klasszikus vonalvezetésű (shakespeare-i) tragikomédia, a Démosthenés az athéni demokrácia széteséséről nyújt fájdalmas, egyúttal komikus-szatirikus kórképet. Párdarabja, A római hullazsinat a 9-10. századi pápaságtörténet néhány különös fejezetét sűríti abszurd jelenetsorba, többek közt a 896/97-ben (a honfoglalásunk idején) lezajlott koncepciós pert, az úgynevezett „római hullazsinat”-ot. Ez a legtágabb horizontú darab a kötetben, igazi emberiségdráma, ugyanis a történelmi abszurd három felvonásához olyan elő-, utó- és közjátékokat írt a szerző, melyek a központi történetet – nyolc pápaavatás és nyolc pápagyilkosság burleszk sorozatát – a létezés egyetemes körforgásába illesztik, pusztulás és újrakezdés, pusztítás és teremtés folyamataiba. Az olvasó és a nézők számára persze az lesz a kérdés, hogy az egyén miként boldogulhat egy olyan világban, ahol – a hatalmi játszmák eredőjeként – a fenti folyamatok gépiesen ismétlődnek.

Erre a kérdésre elvontabb választ kapunk A római hullazsinatban, konkrétabbat a másik két műben. Az utóbbiakban jobban előtérbe kerül a személyes élet, bár emberképük és sorsról alkotott felfogásuk megegyezik a Hullazsinatéval. A Démosthenésben például párhuzamosan megrajzolt figurák sokasága kínál alternatívákat arra, milyen magatartást, életelvet kövessen a boldogulni kívánó ember a demokrácia kiüresedésekor. Akkor, amikor a kulisszák még állnak, de a döntések már – a pénz szivárványos vonzásában – háttéralkukban születnek, s a népet ügyesen manipulálják. A dráma második felében pedig arról is szó esik, megőrizheti-e az egyén a maga integritását vagy legalább az életét az állam széthullásakor. Népes gárda vonul el a szemünk előtt: pitiáner besúgók, csalók, elvetemült bűnözők, bürokraták, demokraták, hedonisták, a realitásokkal számoló és az illúziókat kergető figurák. Szemtanúk leszünk, mint Phókión (vele kezdődik és végződik a mű), aki mint Mérei Ferenc, maga is elmondhatná, hogy „az életben nem kell mindig jól járni”, az élet nem arra való. Az ő passzív elvhűsége valóban nem jár előnyökkel, de életét sem veszti el, így részesülhet a demencia áldásaiban. Kortársai (szereplőtársai) között nem mindenki ilyen szerencsés, a cselekvő emberek többsége korai – tragikus, elégikus vagy épp komikus – halálban részesül aszerint, hogy a túlzott erény, a naiv nemtörődömség vagy a feneketlen önzés hibájába estek-e. Így lesz ez a mű tragédia, groteszk komédia és swifti szatíra különös, élvezetes elegye.

A Bátor Csikó sem tekinthető homogén műfajúnak, hisz mesei, horrorisztikus és szatirikus elemeket bizarr módon ötvöz filozófiai, etikai és szépirodalmi allúziókkal. Ezért a „mesejáték/színmű” célközönségét nem könnyű megválasztani. Talán fiatal felnőttek és kamaszok lehetnek a leghálásabb befogadói. Ők már értik a kulturális utalásokat, még inkább a jelenünkre való célzásokat, és kedvelik a fantasztikus, horrorisztikus filmmeséket. A főhős, „bátor Csikó” maga is kamasz, s a cselekmény időtartama alatt válik felnőtté. Coming of age történetét azonban Márton alaposan elbolondította, itt ugyanis a felnőtté válás kimondottan a félelmek, szorongások megtanulásáról, tudatos elsajátításáról szól. Mert Csikó nem szorong, és meg akar tanulni félni, ezért megy világgá. Nem mintha felismerné az aggodalmak hasznosságát, vagy tudná azt, hogy a közösségekbe való problémátlan beilleszkedésnek (és így akár az életben maradásnak is) a legfőbb biztosítéka a kiadós egzisztenciális félelem. Ő csupán hasonlítani szeretne a többi emberhez, aki tapasztalata szerint mind fél. Hogy ő miért nem, arra a mesejáték egyetlen magyarázatot ad: nincs anyja, aki – a gyermekéért aggódva – elültetné benne a szorongásokat, figyelmeztetné jó előre a veszélyekre. A színdarab zárásában megismeri a félelmet, ám ez nem a mesejáték világán belül következik be, hanem annak határán. Csikó a mesében csak a királylány kezét nyeri el, amiért kiűzi az elátkozott kastélyból az ártó szellemeket, és így a palota (a király terveinek megfelelően vissza nem térítendő állami támogatásból) wellness hotellé lesz alakítható. Csikó majd akkor retten meg, amikor a mesejáték alkotói lépnek be a mű világába, és figyelmeztetik a fiút, hogy a rendező, a színész és a szerző meggondolták magukat, nem hozzák létre a darabot, nem játsszák el, így Csikó nem is létezik. Ez a befejezés a Bátor Csikó egy korábbi változatának valóságos színházi történetéből került be a mesejáték szövegébe, erről Márton a könyv utószavában számol be. (Egyébként a szerző másutt is élt már a narratív metalepszis fenti eszközével, például az Árnyas főutcába is beírta a mű keletkezéstörténetének néhány részletét.)

Hogy félelem nélkül, szabadon élni nem veszélytelen, arra a történelmi drámákban is találunk példákat. A Démosthenésben a címszereplő lánya az, aki nem tudja megítélni (vagy nem akarja tudomásul venni), hogy a szabad cselekvéseket beárazzák és büntetik hazájában. Glykéra is anya nélkül nőtt fel. A római hullazsinat Formosus pápája pedig nem is anyától született, hanem három apától (némi varázslattal), s születése után pár órával már fel is nőtt, hogy a vikingek megtérítésére induljon. Mikor a római arisztokraták jóvoltából pápa lesz, egyik apja, Theophilactus így gratulál neki: „Élj boldogan, amíg élni hagyunk” (329.). S Formosus pápasága pont addig tart, amíg a többi pápáé a darabban – egy jelenet időtartamáig. Csak őt még halálában sem hagyják békén, az ő tetemét fogják kiásni holta után, hogy megvádolhassák és elítélhessék, mert az utódpápa úgy véli: „a múltat végre be kell vallani” (257.). És ő a vallomást abszurd módon a holtból kényszerítené ki.

A római hullazsinat pápagyilkosságai mindig az egyén szabadságának, szuverenitásának a kérdését vetik fel. Az emberi alkotás, önkiteljesítés vágya ugyanis szárnyakat kap a pápaavatás (egyébként nyolcszor ismétlődő) rítusától: „A mennyekbe fehér füst száll: örvend falevél és fűszál” (189.). A véletlenszerűen megválasztott pápák többsége elhiszi, hogy a sors lehetőséggel ajándékozta meg őket, s nekilátnak a maguk vágyai szerint alkotni, teremteni. Van, aki az egyházi hatalom megerősítésén fáradozik, van, aki Róma újjáépítésén, a hidak, templomok helyreállításán. „Alkossunk, gyarapítsunk, hassunk” – mondja Celestin pápa, pedig nem is Huszt romjainál álldogál. Más a törvényességre vagy a változatlanságra esküszik, netán a szaracénok kiűzése a legfőbb gondja. A pápák akkor válnak fölöslegessé az őket megválasztó római előkelők és családtagjaik, a „pápacsináló asszonyok” (224.) számára, mikor önállósulnak, nem kezelhetők sakkbábukként. Így a legutolsó darabbéli pápát, a nőnek született Johanna / Johannest leszámítva mindannyiszor bekövetkezik a vész, „[é]s eltörik minden egész” (207.), mert felhangzik a pápanyuvasztás gyilkos formulája: „Nem ijesztünk, nem nyomasztunk, / Csak egy kicsit felakasztunk” (228.) Johanna szerencsés, neki két anyja is van, s épp a „pápacsináló asszonyok”, Theodora és Marozia, így célját, hogy pápa legyen, eléri. Persze nem tudni, hogy a tömegek csodaként vagy csalásként fogadják-e, hogy az új pápa a húsvéti körmenetben gyermeknek ad életet.

A szűken vett történelmi dráma e születéssel ér véget, hogy aztán a mű végjátékában (a körforgásnak megfelelően, s az előjáték újrakezdési jelenetével is kontrasztban) elszabaduljanak az Apokalipszis lovasai. Ők természetesen magyarok, Töhötöm, Vérbulcsú, Lehel és Gyászvitéz, akik a 10. századi Rómában kalandozva is osztották a „tockost, sallert, kokit” (255.), ezért úgy illik, hogy ott legyenek a vég végénél is. Ez a vég pedig a jelenünk, a „világpusztító haladás” (276.) ideje. Úgy tűnik, a 20-21. századot Márton László is az emberiség végnapjaiként tartja számon, mint Karl Kraus Az emberiség végnapjai szerzője (akiről egyébként regényt is írt Márton, a Két obeliszket).

A nőknek kitüntetett szerepük van a darabban, s ezt anakronizmusnak véltem mindaddig, amíg utána nem olvastam Róma középkori történelmének. Kiderült, Róma valódi ura a X. század elején Theophilactus gróf volt, aki feleségével, Theodorával osztotta meg hatalmát, később pedig lánya, Marozia lett az egyik legbefolyásosabb pápacsináló római. Ezt az időszakot nevezi néhány történész a pornokrácia, a szajhauralom korának, mert anya és lánya hatalmuk érdekében bevetették bájaikat is. Valószínűleg ez a történelmi háttér bátorította Márton Lászlót, hogy A római hullazsinatban Erosz és Thanatosz egyidejű működésének karneválian groteszk rajzát is adja, s ezzel növelje a mű komikumát, oldja a besűrített pápaváltások monotóniáját.

A történelmi tények, a legendák, mondák, varázsmesék, moralitások történetei és az írói fikció egyébként elválaszthatatlanul összekapcsolódnak e drámában, nem könnyű szétszálazni őket. Egységben tartják őket a jambikus versforma, az áradó (s a komikum eszközeként is gyakran használt) rímek, illetve a játékos, frivol, egyszerre költői s egyszerre szlenges, 21. századi beszélt nyelv. Miközben a szöveg sok-sok klasszikus költő, író (Al-Gazáli, Vogelweide, Villon, Shakespeare, Madách) nyelvhasználatára rájátszik, és meg is idéz sok-sok ismert szöveghelyet (Platóntól, Kanttól Adyig, József Attiláig és – horribile dictu – Sztálintól Orbánig), végig humoros tónusban, a középkori farce-k modorában marad, ellensúlyozva ezzel a világlátás keserűségét. A nyelvi virtuozitás mindhárom drámának sajátja, bár a verses forma csupán ebben a műben állandósul.

Márton László: Bátor Csikó. Drámák. Kalligram, Budapest, 2021

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket