Az ördög behajózik Budapestre; Parádé

Az ördög behajózik Budapestre

A Vízivárosnak nyugtalan álma volt,
a torkán akadt néhány évtized,
s forgolódás közben fel-felböfögte
a negyvenes-ötvenes éveket.

Farkasordító hideg volt éjszaka,
a macskák a tetőkre fagytak;
egy szerelmes besúgó a parti templomban
fölsírt, aztán beállt papnak.

A köd mint az árvíz mindent elöntött,
még a kapualjakba is bebújt:
egymást szólongatták, mint hajótöröttek,
az eltévedt újságosfiúk.

S a Duna csak halkan, egészen halkan
zajlott, mint egy titkos előadás,
s a nagy fehér zajban, a rakparti fagyban
csak a szél volt, a szél és senki más.

*

A Vízivárosnak nyugtalan álma volt,
ébren tartotta az emlékezet:
tett-vett a szobában, felkelt és mászkált,
és egyfolytában csak kérdezett.

„Hová vezetnek ezek a lépcsők,
vajon mit rejt a sok néma ablak?
Hányszor kell ide vendégségbe jönni,
míg megengedik, hogy itt lakjak?”

Pókhálós termeken támolygott végig, 
és mindegyik tükörben megnézte magát,
de nem látott semmit a könnyező üvegben
csak a köddel ölelkező Dunát.

A város is hallgatott, nem nyíltak ablakok,
a Várból sem dördültek ágyúk;
aztán egy hajókürt mégiscsak elbődült,
s mi tudtuk, hogy itt van, akit vártunk.

*

A Vízivárosnak nyugtalan álma volt,
de aztán meghallott egy négykezest;
két kézzel játszott egy nótát az ördög,
hogy visszhangzott belé a néma est.

S mintha csak ringatót dúdolna apánk
az ónémet tálalók között,
a négy méter magas polgárlakásokba
egyszerre békesség költözött.

Senki sem látta, de mindenki tudta,
hogy a hosszú uszályt merre keresse,
mikor a sűrű köd függönye mögött
az ördög behajózott Budapestre.

És mire partra szállt, mindent rendben talált,
a város is visszaalhatott,
s hamarost patyolattiszta dunnák alatt
felejtett, mint az angyalok.

Parádé

A sellők ma reggel dolgozni mentek,
fényesre sikálták a kék Dunát:
a folyón tengerészregimentek
vonultak föl, meg matróziskolák.

Az Ellentengernagy szép volt, mint a pezsgő,
a kopoltyúján hullámhab gyöngyözött,
tizenhat éves volt s tudta: mire felnő,
csak egy szárazföldi tiszt lesz a többi közt.

A Vakreménynek keresztelt gyorsnaszádon
mégis ő volt a legfessebb fiú:
mellényzsebében finom aranyláncon,
mint egy zsebóra, lógott a honfibú.

Aztán a másodtiszt fülébe súgott
gyöngéden, mint egy nőrokon,
amíg tekintete lassan végigúszott
a felpántlikázott rakpartokon:

„Tudd meg, ünnepelni ez az árva ország
csak a folyón tud együtt, emberül,
s nem csak puszta elővigyázatosság,
hogy Buda és Pest, ha nem kell, nem vegyül.”

De megszakították furcsa monológját
a szemben felhangzó díszsortüzek:
negyvennyolc kadét lőtte épp főbe magát
büszkén és boldogan, hogy itt lehet,

s a Margit híd fölül éppen csak eloszlott
a vidáman szálldosó puskapor,
amikor kötéllel nyakában átugrott
a korlátokon egy újabb csokor –

ötvenhat önkéntes öngyilkos lóbálta
lábát a karcsú híd boltíve alatt,
amíg a mélyben a Tengernagy naszádja
méltóságteljesen, fontolva haladt,

és a másodtiszt, ki eddig csöndben volt,
s némán tátogva ámult és bámult,
hirtelen magasztalni kezdte őket, hogy
„Arany János is büszke lenne rájuk!”

És a sellők másnap is dolgozni mentek,
kitakarítani a kék Dunát,
a színéről konfettit szedegettek,
a medréből meg a fekete halált;

s amíg a Parlamentben újabb ülésszak
vette lassacskán kezdetét,
ők a vízihullákkal kézenfogva úsztak
egy örvénylő, sötét és szebb jövő felé.

Fotó: dr. Dunajcsik Péter