Derűbe borulva

Schwechtje Mihályt nem a humoráért szerettük. Korábbi filmes- és színházi szerzői témái: gyermekkereskedelem mint olyan, gyerekkereskedelem falumentő-programként, online zaklatás, Gina (GHB) és nemi erőszak. Már ezekkel a dolgokkal sem igen szeretünk találkozni, a mögöttük lévő társadalmi jelenségekről nem is beszélve. Ráadásul Schwechtje ezeket a történeteket rendezőként sem a humor és élc hangján szólaltatta meg.

Ami a témáját illeti, sok örömre a Hajtűkanyar Autósiskola sem ad okot. A megcélzott jelenség, a korábbiakkal szemben, itt nem eldugott településeken csörgedezik búvópatakként, és nem is az internet sokak számára nehezen átlátható televényein tenyészik, hanem honi létünk egyik alapmechanizmusa. E különös metamorfózis ugyanis születésünk pillanatától halálunk napján túl elkísér minket. Az anyatejjel szívjuk magunkba, hatására egzisztenciák születnek és erősödnek, a kicsik megnőhetnek, a jelentéktelenek jelentőssé, a jelentősek dúsgazdagokká válhatnak, futballstadionok szöknek a magasba, pártszékházak és gazdátlan közpénzek alakulnak át családi birtokká és Gucci ruhatárrá. Majdnem kimaradt: autóvezetővé válhatnak az erre kevéssé alkalmasak is. Ismét valami, amiben világelsők között vagyunk. Mármint tényleg. A korrupció miatt lehetne ellenzéki módon visítani vagy akár mélabúzni bölcsésztempóban, a FÜGE előadása azonban egyiket sem teszi. Helyette megmosolyogja. Nem kiröhögi, még csak nem is kineveti: megmosolyogja.

Mindaz nem azt jelenti, hogy mi magunk ne nevetnénk a szatirikus túltoltságuk mellett is ismerős helyzeteken, történéseken. Lévén a darab mégiscsak egy krimi, a történetből egyelőre legyen elég annyi: adva van egy már-már bántóan tisztességes fiatal nő, aki éppen vizsgázik egy kenőpénzzel olajozott autósiskolában, és aki egyben egy olyan mozgalom arca, amely miközben a kormányzati korrupció ellen hirdet harcot éppen egy szálkányi protekció apropóján, a saját szemében a gerenda nem okoz számára különösebb gondot. Ahogy a mondás tartja: „nehéz a becsületes ember dolga … annál könnyebb viszont nekünk”. A súrlódásmentesen működő fogaskerekek közé tehát piszok kerül, aminek következtében valaki eltűnik.

Független társulatok és alkalmi társulások látványvilága kapcsán szinte sosem úszhatjuk meg az aktív részvételt. A leginkább csak jelzett, az üres térhez gyakran közelebb álló színterek (a színészi játék milyenségétől függetlenül) nem simogatnak bele minket magukba. Kénytelenek vagyunk „bebútorozni” a tereket, de bármennyire is ügyködünk, némi fenntartásunk marad az egésszel kapcsolatban. Ráadásul félrenézni sem tudunk, hiszen a játszókon kívül nincs mit nézni. Ez a fenntartásnyi távolság a mi nézői szabadságunk: szemben a színházipari produkciókkal itt rajtunk áll, hogy mit kezdünk azzal, amit látunk. Minden színházi előadásra igaz, hogy érdemes vele valamit kezdeni, itt vpedig, ha akarnánk, sem tudjuk ezt megúszni.

A Hajtűkanyar Autósiskola (látvány: Alvégi Lóci (noppa) és Szombathy András) egyet csavar a dolgon: az iskolapadra ráaggatott kormánykerékkel meglehetősen szélesre tárja az eltartás, és vele együtt az (ön)irónia játszóterét. A minimálra (az autósiskola esetén egyenesen gagyira) vett fotók/illusztrációk kivetítésével létrehozott helyek és helyiségek szintén a felszorzott valószerűtlenség irányába tolják a látottakat. Közben kékeszöldjük atmoszféraként egyfajta hideg józanságot hoz létre, amelybe a legtöbb karakter ruhája is belesimul (jelmez: Kristina Ignjatovic). Ez a bevett szokásaink automatizmusának világa: a jól bejáratott könnyebbik út. Ebben piroslik fel öltözet szinten Polgár Juli (és ki tudja, miért Böbe, az ellenzéki mozgalom sajtósa). Ahogy a különböző karakterek megjelennek a monokróm látványvilágban, kicsit olyan, mint a mesekönyvek, amelyek lapjai kinyitva háromdimenziósak. Mintha egy film szereplői hirtelen kilógnának a filmvászonból. Ezt a filmszerűséget a lényegre törően rövid, jó ritmusban egymást követő jelenetek dinamikája még inkább aláhúzza. Ettől a „szerűségtől” mindaz, amit látunk, újabb gellert kap. A ’lényegre törés’ egyben azt is jelenti, hogy a párbeszédek az adott szituációra vannak kilúgozva, vagyis hiányzik belőlük a drámaszövegek „költőisége”: bárminemű karakter- vagy helyzetépítés, sűrítés, metafora, stb. Prózaiságuk miatt viszont rendkívül életszerűek. Ennek megfelelően itt nincsen tér karaktert építeni, helyenként megmutatni is alig, ami sajátos helyzetbe hozza a színészeket.

Hajdu Szabolcshoz rendezőként és színészként is közel állnak a különösebb színészi truvájok nélkül életre keltett, köznapi figurák. Egészen pontosan egy figura, amely különböző külsőségeket ölt magára. Most is ez a helyzet: négy szerepet alakít különösebb alakítás nélkül. Szabó Domokos egyenesen mestere ugyanennek: első pillanatokban még akár olyan érzésünk is támadhat vele kapcsolatban, hogy talán nem is színész, később azonban leheletfinoman mozgatja önazonos karaktereit, amelyek így egyszerre életszerűek, mégis van bennük valami furcsa idegenség. Egyszerre megejtőek és megmosolyogtatóak. Ennek pontosan az ellenkezője igaz Pálya Pompóniára, aki a szó „klasszikus értelmében” remek színész: az egyik pillanatban jéghideg miniszterként dermeszt le minket, a másikban előbb elesett nagymamaként mosolyogtat meg, majd „ugyanebben a bőrben” drámai pillanatokat okoz nekünk. Elég neki néhány mondat is, hogy megmutassa a karakterét. Nem véletlenül ő az előadás jolly jokere, hat (nagyon) különböző szerepet alakít egyként pontosan. Egger Géza kapja meg a különböző mértékben, de egyként hímsoviniszta/nőgyűlölő figurákat, amelyeket jól old meg. A sok, saját helyzete által meghatározott, hol kevésbé, hol jobban elrajzolt figura között, szövegszinten egyedül a beszédes nevű Polgár Juli múlik önmagán. Mari Dorottya olyan alakot formáz belőle, aki első blikkre akár még jelentéktelennek is mondható, mégis a legváratlanabb pillanatokban képes bárkit meglepni – nem csupán karakán tisztességével, hanem fineszességével is. Akárki, aki mégsem akárki.

A fentiek eredőjeként a Hajtűkanyar Autósiskola világa folyamatosan lebeg a valósság és az abszurd közötti határsávban, hol migrálva, hol emigrálva ide-oda. Ennek megfelelően (a szövegrész és Pálya Pompónia jóvoltából) talán egyetlen alkalommal kínál meg minket a (mikro)dráma katarzisának élményével. Leginkább bölcs derűként lehetne meghatározni a sajátos hangulatot, ahogyan az alkotók ránéznek e lángoktól ölelt kis országra. A szatíra és a fekete humor elegyedik az előadásban a megértés és el nem fogadás távlatával. Határozottan nemet mond, de közben nem haragszik. Mint ahogy erre a másfél órára mi sem. Márpedig ez mostanában igazi mentálhigiénés luxus.

Schwechtje Mihály: Hajtűkanyar Autósiskola

Játsszák:

Hajdu Szabolcs
Gergely Katalin
Szabó Domokos
Molnár Gusztáv
Mari Dorottya

Író, rendező: Schwechtje Mihály
Dramaturg: Jakab Júlia
Díszlet: Alvégi Lóci
Jelmez: Kristina Ignjatovic
Produkciós vezető: Gulyás Dóra, Petrovits Genovéva

Fotók: Gulyás Dóra